Nyári Gábor: Korkép Kádár Magyarországáról?

A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum Olvasószoba rovatában osztja meg gondolatait az intézet ügyvezetője, Nyári Gábor a most futó népszerű sorozatról, A besúgóról.

„A besúgó” című magyar sorozat nem csak idehaza, hanem nemzetközi szinten is szép sikert arat. Ez az első olyan hazai széria, amely a Kádár-rendszer utolsó évtizedét, a nyolcvanas éveket próbálja bemutatni. Jelen írás elsősorban azt szemrevételezi, hogy mennyire sikerült hitelesen bemutatnia a korszakot.
 
Az utóbbi években világszinten megerősödött a nosztalgia a nyolcvanas évek iránt. Visszatértek a három-négy évtizeddel ezelőtti motívumok a könnyűzenében, a divatban, de talán leghangsúlyosabban a tévék képernyőin és a mozivásznon. Ennek a „nosztalgia-áradatnak” egyik elindítója és egyben legfontosabb alkotása az amerikai Stranger Things széria, de az sem véletlen, hogy az utóbbi évek nagy sikerű filmjei közül például a Joker és a Stephen King regénye alapján készült Az is ebben az évtizedben játszódott. Megnőtt azoknak a produkcióknak a száma is, amelyek az évtized kultikus filmjeit vagy sorozatait folytatják valamilyen módon, elég csak a 21 Jump Street, a Szellemirtók vagy a hamarosan mozikba kerülő Top Gun: Maverick alkotásokra gondolnunk. Az imént felsorolt filmművészeti termékeknek azonban a nyolcvanas évek csak a hátterét adja, így a korszaknak a „nosztalgia-faktoron” kívül más szerep nem igazán jut.
 
Egészen más a helyzet azonban, ha Európát, különösen annak középső vagy keleti részét nézzük. A kontinensen és a régióban ugyanis egészen másak voltak a politikai, a társadalmi, a gazdasági viszonyok. Így maga a korszak is jóval több, mint nosztalgikus művészi háttér: komoly hatással van a cselekményre, karakterekre, döntésekre, folyamatokra, s emiatt általában maguk az alkotások is közelebb állnak a valósághoz. Meg kell ugyan említeni a Csernobil sorozatot, azonban mivel ez megtörtént eseményen alapul, egyben nagyon ki is lóg a sorból. Sokkal érdekesebb már a Volt egyszer két Németország széria, amely kifejezetten a hidegháborús szembenállást kihasználva mutatja be egy fiatal keletnémet ügynök ténykedését az NSZK-ban.
 
A besúgó esetében is legalább annyira hangsúlyos a történetnek keretet adó korszak, annak politikai és társadalmi viszonyai, mint a főszerepet játszó karakterek. Egy fikciós sorozattól ugyanakkor nem lehet elvárni, hogy történelmileg teljesen hiteles legyen. Ha egy produkció már meg tudja találni az arany középutat a hitelesség, a dramaturgia, valamint a nézők számára elgondolkodtató és szórakoztató kivitelezés között, akkor már elégedettek lehetünk. Ezen a téren pedig A besúgó összességében jól teljesít. A kor hangulatát jól megidézik a helyszínek, a díszletek, a használati tárgyak, a zeneválasztás, bár ugyanez a jelmezekről már kevésbé mondható el.
 
A hitelességet tekintve mégis a legfontosabb kérdés, hogy a sorozat cselekménye megtörténhetett-e volna a nyolcvanas évek Magyarországán? Az, hogy a vidékről a fővárosba kerülő fiatal egyetemistát zsarolással beszervezze és jelentéstételre kényszerítse az állambiztonság, minden további nélkül elképzelhető. Számtalan ilyen eset volt a kommunizmus évtizedei alatt. A sorozatban bemutatott körülmények azonban már felvetnek kérdéseket. Aláírt nyilatkozat nélkül, egy vonaton utazva, majd egy étkezőkocsis ebéd közben aligha szerveztek be embereket a hálózatba. Ugyancsak másképp zajlott a jelentés, az operatív tevékenység. Más volt a tartótiszt és az ügynök közötti viszony, nem reális a hálózaton belüli „előmenetel”, és szintúgy problémás szál, hogy a besúgó, Demeter Geri több alkalommal kompromittálódott. Ráadásul volt olyan eset, ahol kifejezetten vissza is élt állambiztonsági kapcsolataival. A valóságban egy ügynök ilyen szintű kompromittálódása a hálózatból való azonnali eltávolítását eredményezte volna. A magyar állambiztonság sokkal profibban, kifinomultabban működött, mint ahogy azt a sorozat ábrázolja.
 
Van valós alapja annak is, hogy az egyetemisták körében ellenzéki csoportok alakultak. Számos ilyen kör működéséről tudunk, melyek szerepe elvitathatatlan a rendszerváltó folyamatokban. Véleményem szerint a sorozatnak épp a leggyengébb része az, hogy a politikai viszonyoknak csak a felszínét kapargatja. Nem kapunk valódi választ arra, hogy az ellenzéki fiataloknak ideológiai alapon mi is a bajuk a hatalommal, nincs érdemi kritika a rendszerrel, a szocializmussal szemben. A karaktereknek megvannak ugyan az egyéni motivációi, amelyek részben abból adódnak, hogy a Kádár-rendszer egy-egy jellegzetes „tünetének” kárvallottjai, de ezek inkább csak töredékek, amelyek nem állnak össze egésszé, valódi rendszerkritikává. Éppen emiatt a bemutatott ellenzéki csoportnak – a rendszer megdöntésén túl – nincs is valós célja, nincs alternatívája – a demokrácia, mint jelszó hangoztatásán kívül –, nincs mélysége. A besúgó által felvázolt mozgalom így köszönőviszonyban sincs azzal a valódi és igencsak összetett ellenzékkel, amely megszervezte Monort, Lakitelket, a Jurta Színház előadásait, az erdélyi falurombolás és a Bős-Nagymaros elleni tüntetéseket és megjelentette az olyan szamizdat folyóiratokat, mint a Beszélő vagy a Demokrata.
 
Mindezen hiányosságok ellenére úgy vélem, A besúgó kötelező darab mindazoknak, akik meg akarják érteni a nyolcvanas évek Magyarországát, mert kifejezetten erősen ábrázolja a társadalmat, valamint a nép és a hatalom viszonyát. Már vannak nyugati technikai eszközök, bikini, hangalámondásos VHS-kazetták, rockzene, de mindezek mellett a diktatúra hangsúlyosan jelen van mindenkinek az életében, beleértve azokat is, akik alapvetően nem is a rendszer ellenségei. A sorozat pontosan ábrázolja azt, hogyan függ minden szereplő – az egyszerű hallgatótól kezdve a sportolón át a Kossuth-díjas íróig – a pártállamtól, és hogyan próbálja kezelni ezt az alárendeltségi viszonyt. Ezzel pedig nagyon súlyos, a mai napig kibeszéletlen és feldolgozatlan problémák kerülnek a felszínre – különösen, ami az állambiztonsággal való együttműködést illeti.
 
Rendszeresen előkerülő, nagy port kavaró téma az ügynökakták problémája, illetve azok nyilvánosságának kérdése. Csakhogy épp a sorozat mutatja be a maga nyers valóságában – még ha részleteiben nem is hitelesen –, hogy bárkiből lehetett akarata ellenére ügynök. De utal arra is, hogy a hálózati munka és az állambiztonság mennyire torzította az illető karakterét. Fontos feltenni magunknak a kérdést, hogy a sorozat főszereplője, Geri, akit akarata ellenére, öccse gyógyszerével zsarolva szerveztek be, bő harminc évvel később megérdemli-e azt, hogy a neve közszemlére kerüljön? Geri ugyan egy fiktív figura, de a Kádár-korszak évtizedeiben több ezer hús-vér személynek jutott osztályrészül a sorsa. Ezzel természetesen nem azt szeretném sugallni, hogy az ügynökkérdést a szőnyeg alá kell söpörni és elfelejteni, hanem azt, hogy ennek a témának a feltárása és feldolgozása egy hosszú – és lehetőleg az aktuálpolitikától mentes – szakmai folyamat lehet, amelynek előrehaladását elsősorban nem a rendszerváltás óta eltelt bő három évtized politikai csatározásai hátráltatják, hanem maga az egykori állambiztonsági hálózat rendkívül kiterjedt és szövevényes működése. Az ügynökkérdésen keresztül egyben a sorozat rámutat a pártállami rendszer egyik legdurvább hatalomgyakorlási technikájára is, amellyel a diktatúra elitje egy egész nemzetet tudott sakkban tartani, befolyásolni, és ha kellett, büntetni.
 
A besúgó így minden hibája és hiányossága ellenére egy hiánypótló sorozat, amelyből ugyan senki sem fogja lexikális ismereteit bővíteni, mégis megérthető és átérezhető belőle a szocializmus utolsó évtizedének működése.
 
Forrás: retorki.hu/olvasoszoba
 
(2022.06.04.)