A berlini fal építése – RETÖRKI KALENDÁRIUM

Hogyan érvényesítették a nagyhatalmak befolyásukat Berlin közigazgatásában? Mi indokolta valójában a fal felépítését? Mióta léteztek tervek Nyugat-Berlin körülzárására? Honnan ered és mi a jelentősége a hidegháborúban sokat idézett „Ich bin ein Berliner” német mondatnak? – ezekre a kérdésekre kapjuk meg a választ a RETÖRKI munkatársától.

A második világháború vége óta Berlin három nyugati és egy szovjetek által irányított megszállási övezetből állt. A kelet-berlini lakosság elégedetlensége folyamatosan fokozódott, a kommunista pártvezetésnek azonban az 1950-es években sem állt szándékában szembenézni az általa elkövetett hibákkal és túlkapásokkal. A Marshall-segély következtében Nyugat-Berlin látványos fejlődésnek indult és egyfajta „kirakatként” működve a kelet-berliniek számára betekintést nyújtott a nyugati típusú nagyvárosokra jellemző életmódba. A kelet-berlini lakosság többsége egyre vonzóbbnak találta a nyugati életmódot, amit haladás, modernizáció és jólét jellemzett, miközben a keleti városrész lakosságának mindennapjait a nélkülözés és a félelem határozta meg. A szocialista párt az élet szinte minden területét szabályozta, ehhez képest néhány metrómegállóval messzebb látványos különbség volt tapasztalható. A városi és földalatti vasút a keleti és nyugati szektorok között ekkor még folyamatosan közlekedett, és a gyenge ellenőrzésnek köszönhetően egyszerű és biztonságos lehetőséget kínált a nyugatra menekülőknek. A Német Demokratikus Köztársaságban uralkodó válsághelyzetet csak mélyítette Berlin megosztottsága és a menekülthullám. A szovjeteknek azonban érdekében állt a fennálló határok mielőbbi biztosítása, ebből a megfontolásból Kelet-Berlint a háború után rögtön az NDK fővárosává tették.
 
1958. november 27-én a szovjetek jegyzéket nyújtottak át a három nyugati hatalomnak, amelynek pozitív fogadtatása esetén Nyugat-Berlinben megszűnt volna a nyugati katonai jelenlét, így demilitarizált várossá vált volna. A tárgyalásokat hathónapos határidőhöz kötötték, amelynek be nem tartása esetén egy NDK-val történő különbékekötéssel fenyegettek. A különbéke értelmében átengedték volna az NDK-nak a szuverenitással kapcsolatos jogok gyakorlását és Berlin ügyében megszakították volna kapcsolataikat a nyugatiakkal. Így az NDK tisztviselői a szovjetek „ügynökeiként” jogosultak lettek volna a területükön áthaladó nyugati szövetségesek légi, vízi és szárazföldi forgalmának ellenőrzésére, valamint lezárták volna a szabad kiutat a nyugatra menekülők elől és megszakították volna az összeköttetést az NSZK és a nyugat-berliniek között. Az amerikai sajtóban ez „ügynökelméletként” híresült el. A szovjet jegyzéket azonban a szövetségesek visszautasították.
 
1960-tól Hruscsov ismét a különbékével fenyegetőzött, miközben kizárólag 1961 januárja és augusztusa között 180 ezer NDK állampolgár hagyta el országát. Berlin nemcsak az NDK vezetésének, hanem Hruscsovnak is gondot jelentett. 1949–1961 között több mint 2,7 millió keletnémet menekült hagyta el az NDK-t és nyújtott be szükségfelvételi kérelmet. Ez nemcsak óriási munkaerőhiányt okozott a keletnémet gazdaságnak, hanem presztízsveszteséget is jelentett az NDK-nak és a Szovjetuniónak egyaránt.
 
A keletnémet pártvezetés ezért siettette az ügy megoldását. Nyugat-Berlin körülzárásának tervéről már az 1950-es évektől tudomása volt a nyugati hírszerző szolgálatoknak, mégsem tulajdonítottak nagy jelentőséget az információnak. A „fal” szó nyilvánosan először Walter Ulbricht egy 1961. június 15-i nemzetközi sajtótájékoztatón adott nyilatkozatában hangzott el. A Frankfurter Rundschau-nak adott válaszában a következőt mondta:
 
„Senkinek sem áll szándékában, hogy falat emeljen.”
 
Azonban az eredeti kérdésben a „fal” szó nem szerepelt, hanem az csak az NDK berlini államhatárára vonatkozott. Valószínűsíthetően Hruscsov az augusztus 3-5. között megrendezett tanácskozás idejére már a határzár mellett döntött, mivel itt fogalmazódott meg formálisan először javaslat a nyugat-berlini határral kapcsolatos rendteremtésről és hatékony ellenőrzésről.
 
Ezt követően a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium „Rózsa” („Aktion Rose”) fedőnévvel megkezdte az augusztus 13-i művelet szervezését, amit a szovjetek katonailag támogattak. A Minisztertanács hamarosan határozatot hozott a szektorhatárok lezárásáról, amely kimondta, hogy a keletnémet főváros állampolgárai számára a határátlépés csak külön engedéllyel lehetséges, a nyugat-berlini lakosok határátlépését pedig érvényes nyugat-berlini személyigazolvány felmutatásához kötötte. Ulbricht teljes titoktartás mellett a fal megépítésének irányítását Erich Honeckerre bízta, majd augusztus 12-én éjfélre katonai mozgósítást rendeltek el. Ezzel egy időben a Minisztertanács 11 óra fele fogadta el a határozatot a szektorhatárok lezárásáról, mit sem tudva a folyamatban lévő akcióról. Éjfélkor az egységek elfoglalták állásaikat a szektorhatárok mentén. A történtekről körülbelül két óra múlva értesültek a nyugat-berlini rendőrállomásokon. Hajnalban a nyugat-berlini lakosok tüntetni kezdtek a szektorhatár mentén, a tömegközlekedés forgalma leállt, az utcákon katonák, tankok vonultak.
 
Az NDK kormánya rendeletet adott ki mindenfajta szektorok közötti forgalom korlátozása céljából. Kelet-Berlinben pedig bejelentették, hogy „a demokratikus Berlin polgárai többé nem dolgozhatnak Nyugat-Berlinben”. Berlin kettészakítása a két német állam, az NDK és az NSZK kettészakítását is jelentette. A tüntetésekre és Willy Brandt polgármester levelére válaszul augusztus 18-án John F. Kennedy amerikai elnök egyértelműen megírta, hogy a szovjet döntést csak háborúval lehetne megakadályozni.
 
Azok számára, akik nem tudtak eljutni a munkahelyükre, Nyugat-Berlin kezdeményezte, hogy indítsanak be néhány olyan vasútvonalat, amelyek a nyugati szektorban közlekednek, és csak érintik a szovjet szektorba tartozó állomásokat. Kelet-Berlin több milliós használati díj ellenében engedélyezte az áthaladást. Augusztus 22-én szigorúbb szabályozást vezettek be, amelynek értelmében a nyugat-berliniek másnaptól csak tartózkodási engedéllyel léphették át a szektorhatárokat.
 
A két városrész közti szektorhatár 46 km, Nyugat-Berlin és az NDK között 115 km hosszú volt. Hivatalos keletnémet elnevezése Fasisztaellenes Védőfal (Antifaschistischer Schutzwall) volt. Nyugaton a Fal (die Mauer) megnevezést használták, miközben gyakran a kommunista önkényuralom szimbólumaként emlegették.
 
A falat később többször felújították, átépítették. Fennállása utolsó éveiben két egymástól 100 méter távolságra épített 4 méter magas betonfal volt, amely mentén akadályokkal lehetetlenítették el az átjutást. Mindennek ellenére rendőrségi adatok szerint 5043 személynek mégis sikerült ezt véghezvinni. Közülük nyolcvanan, többnyire a határőrök lövéseinek következtében vesztették életüket. A fal utolsó ismert áldozata 1989. március 8-án egy hőlégballonjával lezuhant menekülő volt.
 
1963 júniusában Kennedy elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, amelynek során a nyilvánosság előtt tartott beszédében mély együttérzését fejezte ki a berliniek iránt, ami egyúttal politikai üzenettel bírt a szovjet és a keletnémet vezetés számára. Az amerikai elnök szolidaritásának kiérdemlésével a németek egyúttal azt érezhették, hogy „világháborús bűneik” miatt a világ nem neheztel rájuk többé. Ekkor hangzott el Kennedy németül híressé vált mondata:
 
„Kétezer évvel ezelőtt az emberek azt mondták büszkén: Civis Romanus sum. Ma, a szabadság világában pedig ezt mondják büszkén: Ich bin ein Berliner. (…) A szabadság oszthatatlan, és ha egy ember rabszolga, akkor ki szabad? (...) A szabad emberek, éljenek bárhol, mind berlini polgárok. És ezért szabad emberként büszkén mondom e szavakat: Ich bin ein Berliner.”
 
Szénási Dorottya írása
Fotón: A Brandenburgi Kapu és a fal
Forrás: A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum honlapja

(2022.08.12.)