Nagy Márton: a szankciók megfojtanak bennünket

Az, hogy gazdaságilag is lehet háborúzni, nem új gondolat: Athén Krisztus előtt 432-ben vetette ki az eddig ismert első kereskedelmi embargót Spárta szövetségesére, és már az sem bizonyult hatásosnak. A jól ismert eredmény a véres peloponnészoszi háború kitörése lett – írta a gazdaságfejlesztési miniszter.

1806-ban aztán Napóleon próbálta kontinentális kereskedelmi blokáddal megtörni a brit gazdaságot, csakhogy a britek elég könnyen találtak alternatív kereskedelmi útvonalakat, így a szankcióval a francia vezető lábon lőtte a kontinenst és végül maga is belebukott.
 
Úgy tűnik, hogy a szankciók jó esetben hatástalanok, rosszabb esetben pedig csak fokozzák a konfliktusokat, sőt hatásaik olykor többszörösen hullanak vissza a szankciók kivetőire.
 
Most is ezzel a helyzettel állunk szemben, mivel a brüsszeli döntéshozók közül sokan eltávolodtak a valóságtól, elvesztették politikai és gazdasági realitásérzéküket. Nem vették észre vagy nem akarták észrevenni, hogy döntéseik következtében egy lokális, két országra kiterjedő háborús konfliktusból egy globális, Európa egészére kiható gazdasági krízis állt elő.
 
A háborús szankciók kivetésének köszönhetően ugyanis az európai gazdasági teret a megroppanás veszélye fenyegeti, sőt az unió fokozatosan, politikai és mentális értelemben is rosszabb helyzetbe kerülhet, mint a szankciók címzettje, Oroszország.
 
Az európai gondolkodó elitek egy jelentős részét a szankciós zsákutca azonban mára rádöbbentette arra, hogy miközben a régi történelmi reflexekben, Európa régi nagyságában bízva nyomást próbált gyakorolni Oroszországra, valójában mindvégig elhibázott politikát folytatott, mivel az öreg kontinens tényleges gazdasági ereje napjainkra sokkal megkopottabbá vált.
 
A szankciók mellett kitartva az a jövő várhat ránk, európaiakra, amit a belga kormányfőtől a Nemzetközi Energiaügynökségen át saját korábbi írásunkig sok helyen már többen felvázoltunk: a tavaly óta tartó, egyre fokozódó energiaválság, ami a már korábban is erodálódó európai versenyképesség további drasztikus visszaesését eredményezheti, idővel az euróövezet és az unió szétesésének irányába is kihathat. Ezzel a brüsszeli elit Európa mint önálló politikai, gazdasági és kulturális entitás fennmaradását veszélyezteti.
 
Ezen negatív hatás alól Magyarország – különösen mint egy a háborúval érintett területtel szomszédos ország – sem vonhatja ki magát. Hogy világosan fogalmazzak:
az EU elhibázott szankciós politikájának következtében az országnak évente mintegy tízmilliárd euróval magasabb energiaszámlával, tíz százalékkal magasabb inflációval, legalább két százalékponttal alacsonyabb GDP-növekménnyel és a rezsicsökkentés politikájának fenntartása érdekében hozzávetőlegesen ezermilliárd forintos állami többletkiadással kell számolnia – már a mostani helyzetben is!
 
Az unió és benne Magyarország elemi érdeke tehát, hogy az egyre közelgő és tragikus következményekkel járó recesszió előtt cselekedjen, első lépésként véget vessen az értelmetlen és káros szankcióknak, megszüntetve ezzel a piacokat megrengető gazdasági káoszt s hogy helyette újra a stabilitás, a piaci kiszámíthatóság és az egyre csökkenő energiaárak jellemezzék Európát. A béke lehet ismét – mint oly sokszor a történelem folyamán – a legerősebb gazdasági fegyver, így ér össze a politikai és a gazdasági racionalitás.
 
A Brüsszel által elfogadtatott szankciók megszüntetésével Európa megakadályozhatná az azonnali és súlyos visszaesést, időt nyerhetne gazdaság- és energiapolitikája újratervezéséhez.
 
Ez Magyarországra nézve annyit jelentene, hogy kezelhető szintűre szelídülne a rezsi- és energiaválság: a gázárak a felére csökkennének, ezáltal jóval olcsóbbá válna a villamos energia, a piaci spekuláció pedig háttérbe szorulna. A kedvező folyamatok hatására az energiapiacon növekedne a likviditás, az energiaintenzív cégek újra maximális fordulaton termelnének, az itt dolgozók munkahelyei komolyabb állami támogatás nélkül is biztonságba kerülnének, de enyhülne az élelmiszerárakból eredő inflációs nyomás is.
 
Az energiaigényes szektorok és a közműcégek helyzetének rendeződésével a költségvetési mozgástér már a következő hónapokban is nagymértékben növekedne.
 
Márpedig most minden forintra szükség van, hogy három kiemelt kormányzati cél teljesülhessen: egyrészt a szankciók hatásaitól (infláció, az ellátási láncok megtörése, bizonytalanság) meg kell védeni a vállalatainkat, másrészt nagy ívű energiatakarékossági beruházásokat kell végrehajtani a jövő energiaválságainak tompítása érdekében, és persze tovább kell támogatni a demográfiai fordulat elérését.
 
A szankciók feloldásának legfontosabb rövid távú hatása azonban a cserearányok javulása lenne, ami azonnal javítaná a külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegünket. A nettó energiaimportunk ugyanis 6,6 milliárd euróval járult hozzá a termékek külkereskedelmi egyenlegének romlásához az első félévben (a romlás háromötöd részét adja), és amennyiben a trend folytatódik, úgy 2022-re a nettó energiaimportunk meghaladhatja a 19 milliárd eurót.
 
Nem mellékes az sem, hogy a szankciók bevezetése óta a GDP-növekedési előrejelzések több százalékponttal romlottak Magyarországon, ami automatikusan rontja más makromutatók értékét is. A szankciók kivezetésével ez is megszűnne, sőt nőne a befektetői bizalom.
 
A pénzügyi folyamatok rendeződésével, a háborús infláció letörésével pedig növekedne a reálbér, tovább emelve így a magyar családok életszínvonalát, miközben megszabadulnának az energiáért fizetett szankciós felártól is.
 
Mindez a kedvező gazdasági növekedési kilátásainkat az utolsó pillanatban mentené meg. A felzárkózás így nem arról szólna, hogy ki esik kisebbet, hanem hogy ki nő nagyobbat. Magyarország számára ez azért is kedvező lenne, mert a válságkezelésben a leggazdagabb országok több eszközzel rendelkeznek, így csak ők, például Németország képes mindenkit segíteni és lélegeztetőgépen tartani.
 
Magyarországon célzott iparpolitikát lehet megvalósítani, de ez is együtt járhat fájdalmas gazdasági átrendeződésekkel.
 
Könnyen belátható, hogy a magyar gazdaság jelenleg felzárkózó lendületéből adódóan is sokkal inkább a működésben maradásra, a gyors növekedésre alkalmas, semmint a mesterséges leállításra. Nyugat-Európában a gazdasági növekedés magas szintről indulva bár, de békeidőben is szerényebb, ezért ott kevésbé érezhető a különbség lendület és stagnálás között, azért is, mert ott az állam is meg tudja teremteni a növekedés illúzióját rövid távon.
 
Ott más a helyzet. Ők a posztnövekedés korának kapujában állnak és egyre inkább politikai, illetve társadalmi víziók megvalósítása felé fordulnak. Mi Kelet-Közép-Európában mást gondolunk, hisz nem kívánjuk ideológiai céloknak alárendelni a gazdaságot, ezért meg kell szüntetni az elhibázott szankciókat, vissza kell terelni a gazdaságot normalitás medrébe.
 
Az elmúlt évtizedekben sosem voltunk ilyen közel ahhoz, hogy egyetlen döntéssel kilépjünk a gazdasági recesszióból. Most a gazdaságban úgy érezhetjük, hogy a saját sorsunk kovácsai vagyunk: egyetlen döntésünkkel azonnal egy teljesen új gazdasági dimenzióba léphetnénk át. Azonban sosem ütközött egyetlen döntésünk meghozatala ilyen nagy ellenállásba.
 
A Nyugatnak akkor nyílik esélye a győzelemre, ha nem magát gyengíti és Oroszországot erősíti szankciós politikával, hanem az Oroszországba elszivárgó pénzből inkább energiafüggetlenséget teremt néhány éven belül.
 
Bár kétségtelen, hogy az utóbbi a nehezebb út, mert saját célokat és nagyberuházásokat igényel, mégis hamarabb vezet(ett volna) sikerre, mint a kölcsönös függés meghosszabbítása, amire a nyugati elitek persze politikailag kifizetődő, felelősségmentes opcióként tekintenek, hiszen felmutathatják, hogy cselekedtek, az általuk okozott károkért pedig Oroszországot hibáztathatják.
 
Valójában a szankciók kivetésével nem járt együtt semmiféle átláthatóság: nem határozták meg a konkrét célokat, nem jelezték előre a hatásokat és nem fektettek le kilépési stratégiát sem.
 
A demokratikus deficiten túl ezzel az a problémánk, hogy egyes brüsszeli politikai erők olyan sötét gazdasági sikátorba vezetnék az európai gazdaságot, amelyről tudjuk, hogy az zsákutca. Ráadásul egy olyan végtelen zsákutca, amelynek a végén a brüsszeli ígéret szerint ott van a fény (mi persze tudjuk, hogy valójában nincs), ezzel szemben generációktól veheti el az előbbre lépés reményét.
 
A brüsszeli döntéshozók úgy kívánnak háborúzni, hogy nekik ne fájjon, ugyanakkor mivel Oroszországnak nem képesek olyan fájdalmat okozni, amely a háború végét eredményezné, ezért nem marad más, mint saját polgárai jólétének és gazdaságuk prosperitásának feláldozása, amivel nemcsak gazdaságpolitikusként, de nemzeti érzelmű gondolkodóként sem tudok azonosulni.
 
Forrás: magyarnemzet.hu
(2022.10.01.)