Magyar Szocialista Munkáspárt 1956-hoz való viszonyának megszilárdulása – RETÖRKI

A Kádár-korszak 1956-tal kapcsolatos emlékezetpolitikája tulajdonképpen az elfojtásra, illetve az irányított emlékezésre koncentrált.

Az MSZMP viszonya 1956-hoz, és annak emlékezetéhez a párt számára kiemelkedő jelentőséggel bírt. Ehhez az eseményhez kötődött a genezise, és ennek értelmezése adta a párt legitimációs alapját is – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapján.
 
Ennek a legitimációnak az 1956–1957-es kialakulása és az 1989-es széttörése is nagyrészt a párton belüli folyamatokhoz kötődik, és mindkettő meglepően rövid idő alatt zajlott le. Az MSZMP viszonya 1956-hoz a párt létezésének kezdeti és befejező időszakát kivéve nem esett át lényeges módosuláson. Az 1956–1957-ben több lépésben kialakított ellenforradalmi narratíva megszilárdulása után a kérdésben a párt többnyire csak az évfordulók kapcsán nyilvánult meg, felhasználva az emlékezetpolitika eszközeit arra, hogy megteremtse 1956 hagyományát és kanonizálja annak emlékezetét, uralva az információkhoz való hozzáférést, az emlékezés módját, a szóhasználatot és a fogalomértelmezést egyaránt. A Kádár-korszak 1956-tal kapcsolatos emlékezetpolitikája így tulajdonképpen az elfojtásra, illetve az irányított emlékezésre koncentrált, amellyel megágyazott annak a „kollektív amnéziának”, amely a korszak társadalmát általánosan – bár nem kizárólagosan – jellemezte.
 
Kádár János hatalomra kerülésével párhuzamosan – illetve némiképp már azt megelőzően – épült fel a párt kezdetben igen képlékeny 1956-os narratívája. 1956. november elsején Kádár János rádióbeszédében ismertette a Magyar Szocialista Munkáspárt alakuló nyilatkozatát. A november elsején a reggeli órákban, Horváth Márton és Haraszti Sándor által sebtében megírt, majd az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága által jóváhagyott beszédben Kádár a nép dicsőséges felkelésének nevezte a forradalmat, amely „[…] lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét […].” Beszédében Kádár kijelentette, hogy büszkék a fegyveres felkelésben és annak vezetésében részt vevőkre, és támogatják a szovjet csapatok teljes kivonását.
 
November 3-án a párt közleményében 1956-tal kapcsolatban már a „nemzeti demokratikus felkelés” kifejezést használta, és elhatárolódott a „Rákosi-féle nemzetellenes politikától”. Az elhatárolódás ilyen nyílt és egyértelmű deklarálását nyilván indokolta az új kezdet ígérete, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy Kádár János 1948 és 1950 között belügyminiszterként, majd a második Nagy Imre-kormányban államminiszterként maga is részese volt a közleményben ostorozott korábbi időszak politikai vezetésének. Csakúgy, mint 1956. november 4-én megalakult kormányának több tagja, például a korábbi vezetésben miniszterként és az Elnöki Tanács tagjaként részt vevő Apró Antal, vagy az MDP Központi Vezetőségének tagja, Rónai Sándor.
 
A következő napok jelentették a fordulópontot az MSZMP 1956-os értelmezésében, ami nyilván nem független attól a ténytől, hogy november elseje és hetedike között Kádár János Moszkvában tartózkodott, ahol lényegében megbízták Magyarország vezetésével. November 4-i dátummal született meg, és november 6-án a Szabad Nép hasábjain látott napvilágot a frissen megalakult Kádár-kormány felhívása. A dokumentum – amely minden jel szerint eredetileg oroszul íródhatott – nemes cél érdekében megmozduló tömegmozgalomként írja le a forradalmat, amely a Rákosiék által elkövetett népellenes bűnök ellen lázadt fel. A becsületes hazafiakból álló mozgalmat a rátelepedő ellenforradalmi elemek tévesztették meg és használták ki. A dokumentum lényegében a Magyarországgal kapcsolatos szovjet elvárások és a megalakuló Kádár-kormány konszolidációs igényének ötvözete volt.
 
November 12-én elhangzott beszédében Kádár már egy újabb értelmezését adta a történteknek, és ez az értelmezés már kezdett hasonlítani a következő három évtizedben kanonizálódott verzióhoz. Az új narratíva szerint „a fegyveres felkelés és tömegmegmozdulások részvevőinek soraiban kezdettől fogva jelen voltak és mindinkább előtérbe kerültek azok az ellenforradalmi erők, amelyeknek célja nem a hibák kijavítása, hanem a Magyar Népköztársaság államának, a dolgozó nép hatalmának megdöntése volt”. A beszéd egyértelműen tanúskodik arról, hogy november 12-ére a párt vezetése 1956 kétszakaszos értelmezése mellett állt. Eszerint október 23-án az utcára vonuló tömeg felháborodása a Rákosi-korszak politikája ellen jogos volt, a tömeg pedig nem az államhatalom megdöntését, hanem a hibák kijavítását akarta. Erre a jogosnak nevezett megmozdulásra épültek rá azok az ellenforradalmi erők, amelyeknek célja viszont az államhatalom megdöntése és a régi rend visszaállítása volt, akár fegyveres eszközzel is. Nagy Imre felelőssége Kádár beszédében elsősorban Nagy politikai felkészületlenségének és rossz helyzetértékelésének okán jelenik meg, nem vádolja szándékossággal. Kádár a november 27-én elmondott rádióbeszédében megerősítette a kétszakaszos értelmezést, amely szerint az október 23-i felkelés 30-án ellenforradalommá vált.
 
Az események utólagos értelmezésében újabb fordulatot hozott az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 2–5-i ülése. A párt helyzetével és feladataival foglalkozó napirendi pont előadójaként Kádár János beszédében a forradalom okait négy pontban jelölte meg. Első helyen az előző vezetés, a „Rákosi-Gerő klikk antileninista, bürokratikus vezetési módszerét, az azzal okozott súlyos károkat és az ezekkel a károkkal kiváltott jogos és tömeges elégedetlenséget” jelölte meg. Másodikként a Nagy Imre és Losonczy Géza nevével fémjelzett, párton belüli ellenzék szerepét említette, amely 1956 tavaszától teret adott azoknak a véleményeknek, amelyek végül a fegyveres felkeléshez vezettek. A harmadik ok a belső ellenség, a Magyar Népköztársaság megdöntésére szerveződő „kapitalista feudális ellenforradalom” volt, a negyedik pedig a „nemzetközi kapitalista imperializmus”. A vita során lényegi ellentétek nem alakultak ki a Kádár által felvázolt értelmezéssel kapcsolatban, így azt kisebb módosításokkal határozatban fogadták el. A határozat szakított a kétszakaszos értelmezéssel, és az eseményeket október 23-ától kezdve ellenforradalomnak minősítette, a megmozdulásokban részt vevő tömegek pedig szándékuktól függetlenül is a Népköztársaság államrendje elleni fegyveres felkelésben vettek részt. Ezzel lényegében kialakult az a hivatalos 1956-interpretáció, amely a következő három évtizedben tartósan rögzített képpé merevedett a társadalmi emlékezetben.
 
1956 értelmezési folyamata 1957 elején lényegében lezárult. Az Ideiglenes Központi Bizottság február 26-án megtartott ülésén hozott határozatában már nyoma sincs a kezdeti idők bizonytalanságának és fogalomtisztázási törekvéseinek. Az MSZMP 1956. október 23-a és 1957. február 26-a között egy többlépcsős értelmezési folyamatot követően jutott el az ellenforradalomként való értelmezésig. A folyamat szorosan összekapcsolódott a kezdetben képlékeny, bizonytalan formát öltő hatalom viszonylag gyors megszilárdulásával, ami az új vezetés számára lényegében egyre táguló lehetőségét jelentette az események egymást követő átértelmezésének.
 
Az MSZMP saját genezisének kritikus pillanataihoz igazította hozzá a valóságot, újabb és újabb interpretációkat adva az eseményekről. Az első értelmezés még a megtévesztett fiatalok és jogos elkeseredésükben lázadó munkások dicsőséges felkelése volt. A Kádár-kormány megalakulásával az események már a részben jogos megmozdulások ellenforradalommá válásaként értelmeződtek. Az új kormány helyzetet konszolidálni kívánó törekvésétől nem függetlenül alakult ki a kétszakaszos értelmezés, szétválasztva a megtévesztett, tüntető tömegeket az ellenforradalom eseményeitől. A decemberi párthatározat pedig már egy nagyszabású, a fentebb említett négy okra visszavezetett ellenforradalmi összeesküvést vázolt fel. Ekkor már a cél azok megnyerése volt, akik számára az ellenforradalmi értelmezés saját tapasztalataik szerint is elfogadható volt, hogy belőlük alakulhasson ki az a bázis, amelyre a párt hatalmának megszilárdításában, majd pedig a megtorlásban támaszkodhat.
 
Fotón: Szovjet harckocsik a budapesti Kossuth Lajos téren, 1956-ban
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2022.12.02.)