Közösségi és egyéni lázadások a kommunista diktatúrákkal szemben – az élő fáklyák áldozatvállalásai

Az ellenállásnak, a rezsim elleni tiltakozásnak sok esetben voltak egyéni jellegű megnyilvánulásai is. Több országban előfordult ennek legmegrázóbb formája, így azon fiatalok sorsa, akik az adott helyzet kilátástalanságára reflektálva, a kommunizmus elleni tiltakozásul saját életüket áldozták fel. Az önégető fiatalok tette máig hat, kérdések sorát vetve fel évtizedek múltán is.

A második világháborút követően Közép-Kelet-Európa országai szovjet érdekszférába kerültek, ami egyet jelentett a szovjet típusú diktatúrák kiépítésével. Az elnyomás alól több közép-európai ország népe is próbált kitörni – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapján.
 
Nem sokkal Sztálin halálát követően az addig felgyülemlett indulatok ki is szabadultak. Az 1953-as kelet-berlini, az 1956. nyári, poznańi felkelés, majd az őszi magyar forradalom leverése és megtorlása azonban jól jelezte a valódi változás lehetetlenségét. 1953 júniusában a kelet-berlini robbanást csak szovjet beavatkozással tudta a hatalom elfojtani. Az 1956. június 28-ai poznańi felkelés során a százezernyi munkás utcai tüntetését véres erőszakkal verték le. Talán elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a kommunizmus elleni szabadságmozgalmak közül a legjelentősebb, leginkább lángra lobbanó a magyarországi 1956-os forradalom és szabadságharc volt, amelyet csak nagy nehézségek árán és jelentős mértékű szovjet csapatok bevetésével tudtak leverni.
 
Fontos mérföldkő volt a keleti blokk életében 1968 is, amely elhozta a „prágai tavaszt”: Prágában 1968 elejétől jelentős változások indultak meg az államélet valamennyi területén – mindez gazdasági és politikai reformokat egyaránt jelentett. Mivel a megkezdett utat a prágai vezetés az egyre erősödő szovjet jelzések ellenére folytatta, a Varsói Szerződés országai augusztus 20–21-én megszállták Csehszlovákiát. Az országban történteknek döntő hatása volt Magyarország, Csehszlovákia, a Szovjetunió és Lengyelország későbbi történetének alakulására is. Az utóbbi országban zajló események kivételesen fontosak voltak a blokk szempontjából: a lengyel ’68 alulról építkezett, és az akkor programként jelentkező eszmék később rövid időre a Szolidaritás legális működése idején kezdhettek megvalósulni. A Szolidaritásra adott hatalmi reakció 1981 és 1983 között a hadiállapot bevezetése és a mozgalom betiltása lett. Végül mindenképpen meg kell említeni az 1989-es romániai forradalmat, amelynek következtében az utolsó kelet-európai kommunista rendszer is összeomlott.
 
A fent említett események mind nagyobb társadalmi megmozdulásokat jelentettek: egy közösség, adott esetben a nemzet egésze vagy jelentős része szállt szembe az adott kommunista rendszerrel. Az ellenállásnak, a rezsim elleni tiltakozásnak azonban sok esetben voltak egyéni jellegű megnyilvánulásai is. Több országban előfordult ennek legtragikus, legmegrázóbb formája: azon fiatalok sorsa, akik az adott helyzet kilátástalanságára reflektálva, a kommunizmus elleni tiltakozásul saját életüket áldozták fel. Az önégető fiatalok tette máig hat, kérdések sorát vetve fel évtizedek múltán is.
 
Közülük egyértelműen Jan Palach esete vált világszerte a leghíresebbé. A prágai egyetemista 1969. január 16-án – tiltakozásul a Varsói Szerződés megszálló csapatainak bevonulása, a prágai tavasz eltiprása ellen – gyújtotta fel magát a Vencel téren. Az ügyről, illetve a fiatal tettének mélyebb motivációiról a vasfüggönyön belül beszélni őszintén nem lehetett sem akkor, sem még hosszú évekig. Mivel teljes mértékben elhallgatni nem tudták, a narratíva – a blokk országaiban és Magyarországon is – leginkább arról szólt, miszerint „Jan Palach halálát – aki a prágai Vencel téren benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát – a jobboldal általános hisztériakeltésre használja fel. Az akció szervezettségét bizonyítja, hogy órákon belül nagyszabású tüntetéseket rendeztek.” Továbbá egyértelműen megtévesztett személynek kívánták bemutatni Palachot, „aki félreérthetetlenül annak a jobboldali demagógiának az áldozata, amely »demokratikus« szocializmust követel és ezt egy ún. »szovjet« szocializmussal szegezi szembe.”
 
A beszámolók szándékoltan nem szóltak a tett mögött meghúzódó társadalmi feszültségről. Tűzhalála ilyen értelemben nem volt öncélú, sőt szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető. 1969. január 16-ai levele arról tanúskodik, hogy nagyon is öntudatos volt céljait tekintve: „Tekintettel arra, hogy nemzeteink a reménytelenség szélére kerültek, úgy döntöttünk, hogy tiltakozásunkat fejezzük ki, és az ország lakóit felébresztjük a következő módon. Csoportunk önkéntesekből áll, akik elszántak arra, hogy ügyünkért tűzhalált haljanak. Az a megtiszteltetés ért, hogy elsőnek sorsoltak ki, s így jogot szereztem arra, hogy megírjam az első leveleket, és első fáklyaként lépjek fel.” Súlyos égési sérüléseibe néhány nap múlva belehalt, temetése, amelyen több százezren vettek részt, rendszerellenes demonstrációvá alakult. Február 25-én egy vidékről Prágába utazott diák, Jan Zajíc követte Palach példáját. A csehszlovák rendőrség 1969. január 16-a és 31-e között tíz önégetésben nyomozott, közülük Palach és Zajíc esete volt halálos.
 
Az első, csehszlovákiai bevonulás miatti önégetésre nem Csehszlovákiában, hanem Lengyelországban került sor: 1968. szeptember 8-án Ryszard Siwiec könyvelő egy aratóünnepségen gyújtotta fel magát. Égési sérüléseibe néhány nappal később belehalt. Az ő esetét a lengyel hatóságok el tudták titkolni, a szélesebb közvélemény mindennek pontos hátteréről nem értesült.
 
Jan Palach tette egy budapesti fiatalembert is hasonlóra sarkallt. Egy 17 éves ipari szakmunkás tanuló, Bauer Sándor az elnyomás ellen tiltakozva gyújtotta fel magát a Múzeumkertben 1969. január 20-án. A fiatalember búcsúlevelében a következőképpen írt motivációiról: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogy azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19-én gyújtotta fel magát. Így tiltakozva az orosz megszállás ellen.”
 
Az eset hírértékét a hatóságok és a hírforrások igyekeztek minimalizálni, és a hangsúlyt arra fektetni, miszerint egy pszichés zavarokkal küzdő fiatalemberről van szó, aki már korábban is kísérelt meg öngyilkosságot. A Népszabadság eldugott helyen így tudósította a közvéleményt: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.” Ebben az esetben is elmondható, hogy a hírlapok által sugalmazott kép nem fedte a valóságot. Bauer Sándor búcsúleveleiben tettét a szovjet megszállással, illetve a diktatúrával szembeni tiltakozásként azonosította. A nyilvánosság elől ezt a politikai indíttatást természetesen eltitkolták. A politikai rendőrség ugyanakkor „ellenforradalmi szervezkedést” kívánt kreálni a fiú ügyéből: rokonait, barátait, iskolatársait és tanárait, munkatársait egyaránt kihallgatták – 1969. március 19-én ugyanakkor, bizonyíték hiányában kénytelenek voltak lezárni a nyomozást. A fiú két barátját, Sabján Miklóst és Berger Istvánt figyelmeztetésben részesítették.
 
A fentiek példáját követte – és itthon talán a legkevésbé ismert – a székelyföldi Nagyajtán született Moyses Márton. 1956 novemberének elején a 15 éves fiú útnak indult a magyar határ felé, hogy Érmihályfalvánál átszökve segítse a magyarországi szabadságharcosokat. Átjutnia nem sikerült – de hiányzás miatt eltávolították a baróti gimnáziumból. 1960 novemberében, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem elsőéveseként verseiért és a Securitate birtokába került levelezéséért letartóztatták. Elsőfokon hét év börtönbüntetésre ítélték, ezt másodfokon két évre enyhítették. Börtönből való szabadulása után sem folytathatta azonban tanulmányait, csupán mezőgazdasági napszámosként dolgozhatott. Kérése ellenére sokáig nem voltak hajlandók rehabilitálni. 1970 februárjában ugyan ez megtörtént – de már későn. 1970. február 13-án, Brassó főterén gyújtotta fel magát. Égési sérüléseibe 1970. május 15-én halt bele. Az esettel kapcsolatban a hatalom szinte teljes hírzárlatot rendelt el. Csupán egy brassói román lap számolt be róla, a következő szöveggel: „Egy skizofrén öngyilkosságot kísérelt meg Brassó főterén, de már túl van minden életveszélyen.”
 
Elmondhatjuk, hogy a fiatalok célja nem a halál volt – de nem akartak rabságban, alapvető szabadságaiktól megfosztva élni. Tiltakozásuk az elnyomott közép-európai nemzetek tiltakozása volt. Ahogyan 1956, 1968 is egy történelmi választóvonalnak bizonyult: bebizonyosodott, hogy a vasfüggöny mögött a közösség, a nemzet szabadsága érdekében is felléptek fiatalok – sokszor saját életüket áldozva fel érte.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2024.01.20.)