RETÖRKI - Március 15-ék a hetvenes évek első felében

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezete nemcsak a résztvevőkben és a családi legendáriumokban, de a kommunista hatalom reflexeiben is tovább élt. Az 1956 után berendezkedő régi-új rendszer minden spontán, nem általa irányított vagy felügyelt gyülekezésben veszélyt látott.

Különösen félt a nemzettudat különböző megnyilvánulásaitól, a hazaszeretet és szabadságvágy megjelenéseitől, a március 15-ei ünnepektől – amelyek óhatatlanul is 1956 októberének tanuláságaira emlékeztették – írta Nagymihály Zoltán történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  Kronológiájában.
 
Az 1972–73-ban csúcsosodó március 15-ei spontán ünnepségek bebizonyították: az ünnep átformálására és kiküszöbölésére tett kísérletek – a három „ünnepet”, az 1848-as forradalom és szabadságharc, a Tanácsköztársaság és a szovjet megszállás évfordulóját egybegyúró Forradalmi Ifjúsági Napok, vagy a március 15-ének a nemzeti ünnepek sorából való kivonása – nemcsak sikertelenek voltak, de kifejezetten irritálták a fiatalság jó részét. A márciusi „külön megemlékezések” 1969-re datálhatók: ebben az évben a karhatalomnak még fel sem tűnt, hogy fiatalok a Bem-, a Petőfi-szobornál és a Múzeumkertben helyeztek el virágokat. 1970-ben már kisebb botrányt okozott, hogy a hivatalos ünnepségek után néhány tucat fiatal Szalay Miklós és Galkó Bence „vezetésével” a Kossuth-szoborig vonult – utóbbi éppen csak elkezdte a Nemzeti dal szavalását, amikor a rendőrök leállították. A két „renitens” fiatalt ekkor még „csak” rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Egy évvel később már kisebb oszlatásokra is sor került, némelyek a kis vörös zászlókat húzogatták ki a földből a nemzeti zászlók mellől, egy, a rendőrség által nem azonosított szónok pedig október 6-ára is megemlékezést jelentett be. Ekkor a fiatal könyvtáros és költő Mehlhoffer Péter beszélt a Múzeumkertben – többek között arról, hogy 1848, 1919 és 1945 közül „egyedül az 1848-as forradalom volt igazán tiszta és népi forradalom”. Büntetése két év börtön lett – az ítélet megállapította, hogy a perbe fogott fiatalok magatartása „összefüggésben van az utóbbi évek szervezetten nacionalista összejöveteleivel”.
 
Igazi kihívás elé azonban 1972 állította először a kádári (kar)hatalmat. A hivatalos ünnepségre összegyűlő tömeget joggal irritálta, hogy 1848 helyett sokkal inkább 1942, a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulásának harmincadik évfordulója került az ünneplés középpontjába. Az csak olaj volt a tűzre, hogy a régi társutas, az egykori parasztpárti Darvas József idézte fel az egykori háborúellenes tüntetés emlékezetét. Ekkor már több száz fiatal indult el a Petőfi-szobortól a ’48-as szabadságharccal összefüggésbe helyezhető helyszínek felé. A „főszereplő” a már két évvel korábban előállított Szalay Miklós lett: ő a Batthyány-örökmécsesnél kívánt néhány nyugtató szót szólni az összegyűlt fiatalokhoz, jelezve: a lázadásuk alapvetően jogos és becsületes, a múlt értékeit őrizni, a „gyűlöletet” pedig irányítani kell. Szalayt beszéde közben rángatták el az örökmécsestől, és tartóztatták le. A per elsőrendű vádlottja lett, 1 év 8 hónap börtönbüntetést kapott. Ulveczky Gábor a Petőfi-szobornál Babits Mihály Petőfi koszorúi című versét tartalmazó nyomtatványt osztogatott, emellett barátaival klubhelységbe járt, és kezdetleges „újságot” szerkesztett – tíz hónapra ítélték. Ferencz Gábor a Kossuth-szobor talapzatán a Himnusz éneklésére kérte a tömeget, de szintén komoly „bűne” volt Ady Endre Piros gyász ünnepén című versének „birtoklása”, valamint az általa írt Fel, március! című „izgató” költemény. Az ő hét hónapos börtönbüntetését három évre felfüggesztették. Rosszabbul járt a per során a legsúlyosabb ítéletet kapó Grillmayer József, akinél a rendőrség március 15-ei, Petőfi-versekből álló „műsortervet” talált, ez alapján a „zavargások” egyik szervezőjeként azonosították.
 
1973-ra már tudatosan készült a hatalom: a kerek évfordulókra – 1848 százhuszonötödik és Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulójára – hivatkozva elrendelték, hogy az ünnep délelőttjén kötelező iskolai ünnepséget tartani, a középiskolákban és szakmunkásképzőkben ráadásul délutánra is programot kellett biztosítani. „Preventív intézkedéseket” is foganatosítottak: az előző években előkerült fiatalokkal elbeszélgetést folytattak, némelyeket előzetes letartóztatásba vagy rendőri felügyelet alá helyeztek. A különböző, ’48-cal és az előző évek eseményeivel összefüggésbe hozható helyszínek köré ifjúgárdisták és munkásőrök vontak kordont – ám ez félelemkeltés helyett inkább az ellenállás fokozására volt jó. A párt és a KISZ rendvédelmi alakulatai mellett a rendőrség is kivette a részét a spontán ünnepségek „pacifikálásából”: a minden addiginál brutálisabb fellépés elsősorban a Petőfi-szobor és környékén volt jellemző. 634 embert érintettek a hivatalos rendőri intézkedések. A „nemhivatalos” intézkedéseket Ludassy Mária, az akkor a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében dolgozó filozófus a következőképpen idézte fel: „Az egyetemre menekült tüntetőkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. […] Az akadémiai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásőr kitépi a nemzeti színű szalagot egy 14 év körüli gyönyörű kislány barna copfjából, a hajával együtt.” Szintén beszédes Gyurkó László, a hatalomhoz sok szállal kötődő író, a Huszonötödik Színház igazgatójának az akkor az MSZMP KB kultúrpolitikai munkaközösségét vezető Aczél Györgyhöz írott feljegyzése. Ebben Gyurkó a karhatalom fellépését a következőképpen értékelte: „…lehetséges, hogy a pillanatnyi közrend megóvása szempontjából hatásosnak bizonyult a rendőrség enyhén szólva kemény fellépése, politikailag és távlatilag azonban igen veszélyesnek érzem ezt a módszert, hogy minősíthetetlen kifejezésekkel szidalmazzanak embereket, válogatás nélkül elvegyék a személyazonosságijukat, sőt nem egy esetben gumibottal támadjanak rájuk (mindezt a magam szemével láttam), kizárólag azért, mert fiatalok, és mert március 15-én az utcán vannak. Nem is szólva arról, hogy Budapest belvárosa néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni.” Perre ezúttal nem került sor – de a brutális fellépést természetesen a szokásos adminisztratív eszközök – pénzbírság, munkahelyi elbocsátások, iskolai kirúgások – „egészítették ki”. Egy, a Belügyminisztérium 1973. áprilisi vezetői értekezletéről szóló feljegyzés – amely az előző évek külön ünnepségeivel foglalkozott – kifogásolta, hogy a XIV. kerületi Gorkij Művelődési Ház nyomtatott füzetének címoldalán jelenhetett meg Utassy József Zúg március című verse, valamint azt is konstatálta, hogy „furcsa rokonszenv” van kialakulóban a fiatalok részéről a romániai magyarság és a Szovjetuniótól látszólag több esetben függetlenedő román politika iránt. Újdonságot jelentett az előző évekhez képest, hogy ha mínuszos hírben is, de a Népszabadság is beszámolt a „rendbontásokról”.
 
A Belügyminisztérium világossá tette, hogy az 1973. március 15-én történteket – ahogy nyilván az előző évek eseménysorát is – „nacionalista tüntetésnek” tekinti. A hatalom mellett – az „örök ellenzéki” Krassó György visszaemlékezése szerint – egy ideig így tekintettek rá „egyes értelmiségi körök”, a későbbi „demokratikus ellenzék” keménymagjához tartozók is. De többnyire alighanem idegenkedhettek tőle a nemzeti demokratikus hagyományt újjáélesztők is, akik a szellemi építkezést helyezték előtérbe, és általában „túlzott aktivizmusnak” tekintették ezt a fajta cselekvést. Ennek is köszönhető talán, hogy a rendszerváltás idején és után sem lett széleskörben ismert és elismert az egykori március szellemét idéző fiatalok fellépése. Pedig, ahogy Krassó fogalmazott: „Egy nemzedék, amely úgy érezte, hogy túl későn született, mindenről lemaradt, és nincs miben hinnie, kezdte megteremteni saját értékeit, és kezdte megtalálni helyét a nap alatt.”
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2024.03.15.)