Retörki – Negyven éve halt meg Illyés Gyula

Korszakhatár – nemcsak a magyar irodalom, de közgondolkodásunk tekintetében is ennek tarthatjuk Illyés Gyula halálának dátumát. Negyven éve, 1983. április 15-én nem csupán a korszak legelismertebb, egyben legnagyobb tekintéllyel bíró magyar írója, de egy, a „szélárnyékból” éppen kifelé lépő Magyarország politikai életére is több-kevesebb hatást gyakorló személyiség távozott. Az író halálának évfordulóján a Retörki munkatársának, Nagymihály Zoltán írását ajánljuk.

A felszínen Illyés „egységteremtőnek” bizonyult: a kommunista hatalom háromszor ismerte el Kossuth-díjjal, ezzel kimondva-kimondatlanul „koszorús költővé” avatta. A helyét kereső és egyre inkább megtaláló új irodalmi nemzedék – derékhadában a nemzeti sorskérdéseket középpontba állító, leginkább Csoóri Sándor köré csoportosuló szellemi körrel – nemcsak irodalmi, de egyben politikai és erkölcsi iránytűnek is tekintette. Kevésbé állt közel hozzá a polgári radikális gyökérzetű szamizdatos ellenzék – ennek ellenére a Beszélő is méltató nekrológgal búcsúztatta: Szilágyi Sándor bár túlzottnak nevezte Illyés kompromisszumkészségét, elismerte, hogy fellépésével képes volt napirenden tartani a határon túli magyarság ügyét. „Fejedelem” – a metaforát halálakor éppúgy használta az irodalomtörténész Kiss Ferenc, a londoni emigráns Szabó Zoltán, mint az itthon kommunista lapot szerkesztő Fekete Sándor. Temetésén a hatalom nevében Köpeczi Béla művelődési miniszter, a „15 millió magyar nevében” pedig – a család kifejezett kérésére – Sütő András búcsúzott. A magyar emigrációt a temetés idejére ideiglenes vízumot kapó Molnár József és Szépfalusi István képviselte.
 
A politizáló Illyést többen – így Csoóri Sándor és Kiss Ferenc is – Bethlen Gábor erdélyi fejedelemhez hasonlították. Nem volt ugyanakkor „sérthetetlenséget biztosító varázsinge” – ahogy Hamza András, az Egyesült Államokba emigrált református lelkész felhívta a figyelmet. Az internacionalista, legitimitását 1956 leveréséből eredeztető hatalom szempontjából két megbocsáthatatlan bűne volt: a kommunista zsarnokság egyedülálló költészeti leleplezése és a határon túli magyarsággal való, a támadásokat is vállaló szolidaritás. Ahogy Bertha Bulcsu írta finoman, de precízen fogalmazott nekrológjában: „Azok tudnák igazán szépen és felelősen felidézni, megjeleníteni alakját, akik látták […] az ötvenes években elhalkulva, érzelmileg és szellemileg átélve az ország népének felbolydulását és megpróbáltatásait, majd az újrakezdések után azokra a magyarokra is gondolva, akik hazánk politikai határain kívül rekedtek.”
 
Az Egy mondat a zsarnokságról – melyet Cs. Szabó László a tíz legnagyobb európai vers egyikének nevezett – „magyar felségterületen” csak a szerző halála után jelenhetett meg újra. Az Illyés által szavalt, az amerikai magyar emigrációban Csicsery-Rónay István és az Occidental Press által rögzített és kiadott változat ugyanakkor valamiféle hangos szamizdatként terjedt itthon. Krassó György a „demokratikus ellenzék” repülő szabadegyetemein, Lezsák Sándor a Fiatal Írók József Attila Körének a Magyar Írószövetség történetével foglalkozó előadássorozatán játszotta le. Utóbbi előadássorozatot éppúgy betiltották, ahogy Nagy Gáspár az Egy mondatot nyíltan felidéző költeményét, amelyet a Tiszatáj Illyést ünneplő számából szedtek ki. Jogos, ám kissé naiv volt Karinthy Ferenc megállapítása: „Én nem értem, hogy ezt az inget miért veszik magukra, akik vezetik ma a kultúrpolitikát… […] Én nem félnék ettől a verstől, és nem venném ezt az inget 1983-ban magamra. Mert abban a pillanatban, ha ezt az inget magamra veszem, abba a gyanúba keveredek, hogy valami közösséget vállalok [a zsarnoksággal].” A hatalmat nyilvánvaló módon emlékeztette a vers az Irodalmi Újság 1956. november 2-i legendás számára és a szabadságharc által elsöpört Rákosi–Gerő-korszakkal való kontinuitásra.
 
Míg a vers az önlegitimáció vérben fogantságára emlékeztetett, a határon túli magyarság sorsáért való egyre fokozódó aggodalom és a valóság néven nevezése a szomszédos – „testvéri szocialista” – államokkal való kapcsolat rendezetlenségére és a magyar vezetés saját tehetetlenségére, egyben érdektelenségére világított rá. A Válasz Herdernek és Adynak című, kétrészes esszében egyszerre tett hitet a nemzeti összetartozás gondolata mellett („A világon mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.”) és mutatta be a romániai magyarságot ért egyre brutálisabb nemzetiségi elnyomást („Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.”). Az esszé egyszerre váltotta ki a román nacionálkommunisták gyűlölködését (Mihnea Gheorghiu válasza), a magyar vezetés meghátrálását (Pach Zsigmond Pál a maga rendszerében koherens és bizonyos részeiben korrekt, de Illyéstől érezhetően elhatárolódó írása) és Illyés Gyula magárahagyottságát (az általa írt válasz magyar földön nem, csak emigrációban jelenhetett meg). Szintén csak a nyugati magyarság – az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) – segítségével jelenhetett meg Janics Kálmán a felvidéki „hontalanság éveit” bemutató kötete elé írt előszava. Hasonlóan járt a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó esszéit összegyűjtő, már kinyomtatott, de raktárba zárt Szellem és erőszak című kötete, amely Magyarországon csupán tíz év késéssel, 1988-ban láthatott napvilágot. Halála előtt néhány hónappal egy nyugatnémet lapnak adott interjúban a sokáig a kommunizmus mintaországának tekintett Jugoszláviában élő magyarság sorsát is veszélyeztetettnek nevezte. A mintázat hasonló volt, mint Románia esetében: nyílt utódállami tiltakozás (ez esetben egy magyar, Bori Imre tollából), anyaországi hallgatás.
 
Illyés Gyula egy nagy nemzedék utolsó tagjaként kivívott tekintélyét lehetőségeit mérlegelve, de nem egyszer azokon túllépve használta fel a nemzeti közösség ügyének képviselete érdekében. Csoóri Sándor az összmagyarság hozzá való viszonyulása kapcsán nem véletlenül jegyezte fel: „Ha Szegeden jártam: megkérdezték, hogyan van Illyés? Mit gondol, mire készül? De megkérdezték ezt Kassán és Kolozsváron is, New Yorkban és Debrecenben, Münchenben, Balmazújvároson és Marosvásárhelyen.” Másképpen, Szabó Zoltán egyszerűségében is felemelő szavai szerint: „Nélküle Magyarország nem olyan magyar ország, mint vele volt.”
 
Az idézetek helye:
 
Bertha Bulcsu: Interjú Illyés Gyulával. Jelenkor, 1971/12, 1059–1069.
 
Bertha Bulcsu: Egy őszi estén. Népszabadság, 1983. 04. 22. 7.
 
Bori Imre: Még Illyés Gyulától sem. Magyar Szó (Újvidék), 1983. 02. 20.
 
Cs. Szabó László: Király nélkül. Meghalt Illyés Gyula. Szivárvány, 11 (1983), 4–6.
 
Csoóri Sándor: A halál másnapja. Tiszatáj, 1983/6, 4–6.
 
Fekete Sándor: Az utolsó fejedelem. Új Tükör, 1983. 04. 24. 5.
 
Hamza András: A Közösség palásttalan papja: Illyés. Itt-Ott, 1983/3, 13–25.
 
Illyés Gyula: Válasz Herdernek és Adynak I–II. Magyar Nemzet, 1977. 12. 25. 13., 1978. 01. 01. 9.
 
Illyés Gyula: Szellem és erőszak. Budapest, Magvető, 1988 [1978].
 
Illyés Gyula: Válasz Mihnea Gheorghiunak. Fegyelmezetten. Magyar Füzetek 5 (1979/3), 13–22.
 
Illyés Gyula: Előszó. In: Janics Kálmán: A hontalanság évei. Bern, EPMSZ, 1979, 5–20.
 
Írók az Írószövetség történetéről, 1945–57. Jegyzőkönyv. Szerk. Elek István – Lezsák Sándor – Márton Gyöngyvér. Lakitelek, Antológia, RETÖRKI Könyvek 18., 2016.
 
Kiss Ferenc: Napló, 1964–1985. In: Emlékkönyv dr. Kiss Ferenc irodalomtörténész, író, kritikus, tanár 85. születésnapja alkalmából. Szerk. ifj. Kiss Ferenc – Bakos István. Budapest, Kairosz, 2013, 13–190.
 
Kiss Ferenc: Figyel bennünket. Tiszatáj, 1983/6, 6–8.
 
Molnár József: Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra. Búcsú Illyés Gyulától. Új Látóhatár, 1983/2, 269–279.
 
Nagy Gáspár: Három megjegyzés. Kodály és Illyés ünnepére – 1982. In: Uő: Kibiztosított beszéd. Budapest, Magvető, 1987, 104.
 
Pach Zsigmond Pál: A Dunánál. Itt élned kell. Élet és Irodalom, 1978. 07. 08. 3–4.
 
Sütő András: Búcsú Illyés Gyulától. Új Tükör, 1983. 05. 01. 5.
 
Szabó Zoltán: Könyvről könyvre. Magyar Füzetek 13 (1984/1), 33–88.
 
[Szilágyi Sándor]: Hétköznapi búcsú Illyés Gyulától. Beszélő, 7 (1983/1), 60.

 
Forrás: retörki.hu/olvasoszoba

(2023.04.20.)