Farkas Bertalan a Szojuz–36 fedélzetén elindul a világűrbe – RETÖRKI OLVASÓSZOBA

Az űrverseny utolsó „békésnek” mondható évei, a nyolcvanas évek első pár esztendeje a magyarok számára nagy jelentőséggel bírtak. Lehetővé vált, hogy a 30 éves vadászpilóta, Farkas Bertalan 1980. május 26-a és június 3-a között első magyarként – szovjet irányítással, technológiával és társsal, Valerij Kubaszov parancsnokkal – a világűrbe jusson.

A Szovjetunió, az Egyesült Államokhoz hasonlóan igyekezett a „baráti” országokból bevonni űrutazásra alkalmas személyeket, hogy ezzel is növelje politikai befolyását, hatását és dominanciáját, miközben testvéri ölelés „keretein belül” kifejezhette rokonszenvét az űrhajóst adó ország irányába, megerősítve szövetségi rendszerét. Ez a folyamat az Interkozmosz program és a kapcsolódó intézmények bürokratikus szövevényében gyökerezett – írta Halmy Keve Kund, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársa.
 
A lényeg tagadhatatlanul az – és ez ma is érvényes –, hogy magyar ember a világűrbe utazott, az emberi felfedezőutak csúcsteljesítményeként, űrhajósként. Ez nagyon sokat jelentett akkor is, és még ma is, amikor a bolygóközi utazások újra meg újra napirendre kerülnek, sőt ígéretes kísérletek zajlanak ezen a téren.[1] Farkas, a szerény, mosolygós, bajuszos karakter generációk vizuális memóriájába égett bele, teljesítményére a fiatalabb korosztályok is emlékeznek. Így emlegetjük: az „első magyar űrhajós”, mivel 2007-ben Simonyi Károly amerikai magyar kutató másodikként emelkedett az űrbe, elérve a Nemzetközi Űrállomást.
 
A korabeli évtizedekben az űrhajózást, az űrkutatást az emberi tudományos teljesítmény gyakorlati megvalósulásának csúcsaként tartották számon, az emberek mind nyugaton, mint keleten rajongtak az űrhajósokért, minden második óvodás korú gyermek, ha megkérdezték tőle: „mi leszel ha nagy leszel”, kapásból rávágta: űrhajós!
 
Nem véletlenül volt ez így. A földrajzi felfedezések csodájának a csillagvilágba való helyezése a túlhajtott, egymással ellenséges politikai propaganda terméke is volt, és ez a tény nem volt titok a ’60-as, ’70-es években élők számára sem. A fegyverkezési verseny eredményezte, hogy a rakétatechnológia olyan fokra jusson (a „szabad világban” és kommunista blokkban is), hogy csúcsaként, mintegy koronájaként az emberi űrutazás is a technológiai fejlesztések homlokterébe kerülhetett. A hatvanas évek a nyílt, méterről méterre zajló térfoglalásról, versengésről szólt. Előszőr a Szputnyik, majd Gagarin jutott ki a sztratoszférán túli űrbe, később pedig – nemhogy megelőzve, de az emberiség „ezredéves” álmát megvalósítva – az amerikaik a Holdra juttatták az első embert (a Holdra szállás elemeinek összehangolását megkövetelő elképesztő technikai bravúrral).
 
Mindez nem tudta feledtetni, hogy a szovjet katonai fölény éles helyzetekben nyomasztó volt, elsősorban a támadófegyvereknek (rövid-, közép- és nagyhatótávolságú rakétarendszereknek) köszönhetően. Számos „kiszervezett” háború patthelyzettel, vagy a szovjet érdekszféra győzelmével végződött. Ha máshogyan emlékszünk erre az időszakra, az azért lehetséges, mert az 1970-es évektől az amerikai filmgyártás ontani kezdte az USA hadseregének heroikus küzdelméről szóló – elsősorban szórakoztatóipari – alkotásokat, melyek (kezdve a 2. világháborút ábrázoló filmekkel) észrevétlenül elkezdték átformálni a köztudatot és részben a közvéleményt is.
 
Majd pedig a „valóság” beérte a filmipart. Itt visszakanyarodnék első bekezdésünkhöz, hogy miért jelenti az 1980-as évtized eleje az utolsó békés időszakot az űrversenyben. 1983-ban, döntő részben a magyar származású Teller Ede sugallatára a konzervatív Ronald Reagan elnök szakított az addigi, „kölcsönös pusztítás” elvére alapozott hadászati doktrínával, és elindította az SDI-t, népszerű nevén a Csillagháborús Tervet.[2] A szovjet katonai, de főként gazdasági rendszer képtelen volt felvenni a versenyt a ballisztikus rakétákat elhárító, földi és űrbéli telepítésű védelmi szisztéma ellen. Ennek továbbfejlesztése meghatározta az 1980-as évek kimenetelét, és döntő jelentősége volt a Szovjetunióra kényszerített rendszerváltozásban.
 
1980-ban azonban még a polgári, tudományos célú űrkutatások, űrrepülések életben tartották a két szuperhatalom egyenrangúságát. A háttérben hosszú előkészületet folytatva két magyar űrhajóst is kiképeztek a közös szovjet–magyar űrrepülésre a Gagarin Űrhajóskiképző Központban: Magyari Béla is készen állt a jelentőségében páratlan utazásra. A végső pillanat előtt nem sokkal a magyar illetékesek Farkas Bertalant választották, aki fegyelmezetten és derűsen hajtotta végre a feladatot, és a Szaljut-6 űrállomás fedélzetén egy hétig biológiai és fizikai kísérleteket végzett. Sikeres hazatérése után kitüntették, a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság Hőse lett, alapító tagja az Űrhajósok Nemzetközi Szövetségének, és a Space For Earth Alapítványnak. Csillagász körökben is számon tartják, nevét a 240757 Farkasberci kisbolygó őrzi.
 
[1] Érdemes rögzíteni, hogy a kívánt cél, illetve megoldás, hogy a Föld népesedét valamifajta „űrgyarmatosítással”, más bolygókon történő kolóniák elfoglalásával lehet megoldani, jelenleg pusztán fikció, elsősorban energetikai korlátok miatt.
 
[2] Strategic Defense Initiatíve (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés), később SDIO (Strategic Defense Initiative Organization)
 

Fotó: Fortepan / Szalay Béla, 187735
Farkas Bertalan látogatása Gyulaházán, 1980
 
Forrás: retorki.hu/olvasoszoba
 

 
(2023.05.25.)