Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


A bírói és ügyészi szervezet átalakítása 1949-ben – RETÖRKI kronológia

1949. augusztus 20-án lépett hatályba a Magyar Népköztársaság alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény. A bírói ítélkezési gyakorlat sem működhetett függetlenül, abba az illetékes minisztériumon túl sok esetben az Államvédelmi Osztály, illetve az Államvédelmi Hatóság is beavatkozott, míg a pártközpontból pedig a politikai irányelveket közvetítették.

Az alkotmány eszmeiségét már az 1948-ban a Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesülésével létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) programnyilatkozata is deklarálta, miszerint: „Ma Magyarországon a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság van hatalmon. A munkásosztály, amely bebizonyította képességét a kormányzásra, a nép többsége által elismert vezető és döntő erő” – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár Kronológia rovatában.
 
A jogszabály mintájául, mint ahogy számos közép-kelet-európai országban, az 1936-os szovjet alkotmány szolgált, amely egyszerre jelentett szakítást a magyar alkotmányfejlődéssel és az európai alkotmányos értékekkel. Ennek következtében a szovjet minta lett mérvadó a teljes jogrendszer és az igazságszolgáltatás területén.
 
Az alkotmány úgy rendelkezett, hogy az igazságszolgáltatást a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, a felsőbíróságok, a megyei bíróságok és a járásbíróságok gyakorolják. Feladatuk a dolgozó nép ellenségeinek felszámolása, a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjének védelme, intézményeinek és a dolgozók jogainak biztosítása, és neveljék a dolgozókat a szocialista társadalmi együttélés szabályainak megtartására. A szabályozás értelmében a Legfelsőbb Bíróság és a felsőbíróságok bíráit öt évre, a megyei bíróságok és a járásbíróságok bíráit három évre választották.
 
A második világháborút követően, a népnek a igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbvitel egyszerűsítéséről szóló 1949. évi XI. törvény a népi ülnöki rendszert hozta létre. Ezt erősítette meg minden bírósági eljárás tekintetében 1949-ben az alkotmány. Miután 1919-ben az esküdtbíráskodást megszüntették, gyakorlatilag 1949-ig csak hivatásos, jogi végzettséggel rendelkező bírák vettek részt az igazságszolgáltatásnak ezen a területén. Az 1949-ben bevezetett népi-ülnöki rendszerben a bírói tanácsok első és másodfokon is laikus, népi ülnökök részvételével működtek. Az ülnökök minden esetben számbeli fölényben voltak a hivatásos bírákkal szemben, miközben azonos jogokkal rendelkeztek. Amennyiben a tanács háromtagú volt, kettő ülnök volt, ötöstanács esetében pedig három tagot biztosítottak az ülnökök. 1954-ben oly módon változott meg ez a rendszer, hogy a másodfokon eljáró tanács kizárólag három hivatásos bíróból állt, azaz az ülnökök az elsőfokú eljárásban kaptak csak szerepet.
 
A bírói függetlenség felszámolása tulajdonképpen már 1948-ban megkezdődött. Az bírák elmozdíthatatlansága az igazságszolgáltatás 1869 óta fennálló alapelve volt. Ebben hozott változást az ítélőbírák áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírák és az államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról szóló 1948. évi XXII. törvénycikk, amely alapján az igazságügyminiszter a bírákat azok beleegyezése nélkül áthelyezhette más bíróságra.
 
A népi ülnökök választása és a kijelölés módszerei is nélkülözték az elfogulatlanság, sőt az alkalmasság kiválasztásának kellő garanciáit is. A bírói ítélkezési gyakorlat sem működhetett függetlenül, abba az illetékes minisztériumon túl sok esetben az Államvédelmi Osztály, illetve az Államvédelmi Hatóság is beavatkozott, míg a pártközpontból pedig a politikai irányelveket közvetítették. Arra is nagy hangsúlyt fektettek, hogy a bírák jelentős része párttagsággal rendelkezzék, amely megkönnyítette a pártutasítások végrehajtását a bíráskodás során. A büntetőbíráskodás egész területén bevezetett ülnökrendszernek pedig azt a szerepet szánták, hogy az érvényesítse a dolgozó nép felfogását, illetve hatékony fellépést biztosítsanak a dolgozó nép ellenségeivel szemben. Ahogy Somogyi Ödön, a Legfelsőbb Bíróság másodelnöke megnyitó beszédében is kiemelte, „[…] a népi ülnökök ítéleteik meghozatalánál mindig tartsák szem előtt, ki az, akinek ügyében döntenek. A kisbűnöst vissza kell vezetni a társadalomba, az osztályellenséget azonban könyörtelenül büntetni kell.”
 
Még az alkotmány bevezetését megelőzően megteremtették a feltételeit az igazságszolgáltatásban résztvevők ideológiai (át)képzésének. Ennek szervezeti hátterét az újonnan létrehozott büntető bírói és államügyészi akadémia jelentette. Ezzel azt az alapcélt tűzték ki, hogy „[…] az ítélőbírói és államügyészi karnak a népi demokrácia szellemében való megújhódása meggyorsítható legyen, lehetővé kell tenni, hogy népi származású dolgozók a büntető bírói és az álamügyészi feladatok betöltéséhez szükséges ismereteket és képesítést a megfelelő társadalomtudományi előképzés után – az egyébként fennálló szabályoktól eltérően szerezhessék meg.”
 
A bíróságok küldetését tekintve árulkodó az MDP igazságügyi alapszervezet titkárának, Valentin Tibornak a szavai, miszerint „Hibát követett el pártszervezetünk tehát akkor, amikor neki fordított elég gondot a bírák ideológiai képzésére, de hibát követtünk el akkor is, amidőn nem néztük meg elég éberen azt, hogy kire hol bízzunk feladatot. Pártszervezetünk hibát követett el, de mindent el fog követni, hogy a bíróság a szocializmust építő osztályok bírósága legyen és ne az imperialisták malmára hajtsa a vizet.”
 
A bírósági szervezetrendszerben 1950-ben újabb jelentős szervezeti átalakításra került sor. Az 1950. évi IV. törvénnyel megszüntették a felsőbíróságokat, hatáskörüket a megyei bíróságok, illetve a Legfelsőbb Bíróság vette át. Ezentúl a járásbíróságok, a megyei bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság jelentette a háromfokú bíráskodás egyes szintjeit.
 
Az 1945 és 1950 között megalkotott különböző szintű jogszabályokkal tehát megvalósult az igazságszolgáltatás szovjet mintán alapuló átalakítása. Létrejött az államszocializmusra jellemző háromszintű bíráskodás, valamint a hivatásos bírákból és népi ülnökökből álló tanácsok ítélkezési gyakorlata.
 
Az 1949-es alkotmány megteremtette az ügyészi szervezetrendszer esetében is a szovjet modell felállítását, egyben deklarálta, hogy „[…] a törvényesség megtartása felett a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze őrködik.” Az alkotmány a lenini koncepció szellemében rendezte az ügyészi felügyelet államjogi pozícióját, elkülönítve az államigazgatási szervezetrendszertől az ügyészi általános felügyeletet. Így a jogszabály az 1936-os szovjet alkotmányhoz hasonlóan negyedik állami szervtípusként teremtette meg az ügyészséget.
 
Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a részletszabályok lefektetése, illetve az új ideológiai alapokra helyezett ügyészi szervezetrendszer megalakítására, amelyet az 1953-as, illetve 1959-es törvényerejű rendelet vezetett be, éveket kellett várni.
 
Az ügyészségek működése a bíróságokéhoz hasonlóan szintén átpolitizálttá vált. 1953-ra például az államügyészek mintegy fele párttag lett, emellett az ügyészségi vezetők a pártszervezetekben is funkcióhoz jutottak.
 
Fotón: Fortepan / Album045, Bass Tibor, 164869
Mindszenty József tárgyalása a Budapesti Népbíróság különtanácsa előtt
 
Forrás: https://kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2023.08.24.)