KULÁKÜLDÖZÉS, PADLÁSSÖPRÉS

RETÖRKI KRONOLÓGIA

A beszolgáltatást meghatározott időre kellett teljesíteni, amennyiben ez nem történt meg, úgy a gazdákat különféle szankciókkal sújtották: először a beadási kötelezettség felemelése, majd kártérítések, pénzbüntetések kivetése következett. Ezután került sor az úgynevezett helyszíni elszámoltatásra, ami a köztudatba padlássöprésként vonult be.

A kuláklisták valójában nem csupán arra szolgáltak, hogy az adók kivetése miatt számba vegyék a megszabott birtokkategóriával rendelkező gazdákat, hanem a listázással egyértelműen a falusi osztályellenség összegyűjtése, valamint hátrányos megkülönböztetése volt a cél.A földosztással felszámolt nagybirtok, az államosításokkal megszüntetett magántőke, a politikai ellenfelek felszalámizása, az egyházak ellehetetlenítése után a kapitalizmus utolsó maradványának is nevezett, kuláknak bélyegzett gazdák számítottak a rendszer legfőbb ellenségeinek – írta Tóth Judit történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjának kronológia rovatában.

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) legfontosabb gazdasági célkitűzésének az iparosítás fokozását, ezen belül is elsősorban a nehéz- és hadiipar fejlesztését tekintette. A vas és acél országának építését zászlajára tűző állampárt a mezőgazdaságot csak másodlagosnak tartotta, mi több, az ipari beruházásokat is az agráriumból elvont jövedelmekből igyekezett finanszírozni. Ennek pedig legfontosabb eszköze a tervgazdálkodás kereteibe illesztett beszolgáltatási rendszer volt.

A Rákosi-korszak agrárpolitikája a kollektivizálás mind teljesebb körű megvalósítására irányult, amit csak az egyéni gazdaságok felszámolása árán érhettek el. A földjéhez ragaszkodó parasztság megtörésében nagy szerepe volt a pártállam parasztsággal szemben alkalmazott adópolitikájának, hiszen olyan terheket róttak az önálló gazdálkodást folytatókra, amelyek teljesítése sok esetben lehetetlennek bizonyult. Ezek közül a legsúlyosabb a kötelező beszolgáltatási rendszer keretein belül megszabott terménybeadás volt. A kötelező beszolgáltatás a jövedelemelvonás mellett a parasztság, ezen belül főként a kuláknak bélyegzett gazdák megtörését szolgálta.

A beszolgáltatás nem kizárólag a kommunista diktatúra velejárója volt, hiszen annak előzményei már a II. világháború időszakára visszavezethetők. Az 1942-re kialakult közellátási mélypont sürgős intézkedéseket követelt, ezért életbe léptették a Jurcsek Béla államtitkár nevével fémjelzett beszolgáltatási rendszert. A háború után a Jurcsek-rendszert eltörölték, de szinte ezzel egyidőben már 1945-ben kiadtak egy, a beszolgáltatást radikálisan szabályozó újabb rendeletet.

Ettől kezdve évente jelentek meg azok a jogszabályok, amelyek a beszolgáltatandó termények, termékek körét, mennyiségét meghatározták, a paraszti társadalom terhei pedig ennek következtében évről évre növekedtek. Kezdetben csak kenyérgabonát kellett beadni, majd 1949-től előírták a takarmánybeadási kötelezettséget is. 1950-től burgonyát, hagymát, míg a következő évtől már sertést és vágómarhát, baromfit, tojást, tejet és bort is kellett beszolgáltatni. A kötelezettségekkel nem egyenlő mértékben terhelték a gazdatársadalmat.

„Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a középparaszttal és harcolj a kulák ellen!” – hangzott az úgynevezett lenini hármas jelszó, amely a Rákosi-korszak parasztpolitikájának alapját képezte. Az MDP deklaráltan a munkásosztály pártjaként határozta meg magát, ugyanakkor szövetségesként tekintett a parasztságra, pontosabban a dolgozó parasztságként definiált szegény- és középparasztságra.

A szövetségesi politika a valóságban leginkább abban öltött testet, hogy a beszolgáltatás tételei a kis- és középparasztságot arányaiban kisebb mértékben sújtották, mint a kuláknak minősített gazdákat. Birtokkategóriákat alakítottak ki és a progresszivitásra hivatkozva minél nagyobb birtokkal rendelkezett valaki, annál nagyobb szorzókulcsot alkalmaztak a beszolgáltatandó mennyiség meghatározásánál. Ennek a politikának a szellemiségében a 25 kataszteri holdat vagy 350 aranykorona értéket meghaladó földet birtokló, és ezzel együtt kuláknak minősített gazdákat terhelték a legnagyobb mértékben.

Ám az elv hamar sérült, hiszen a módosított ötéves terv teljesítése érdekében a beszolgáltatási kötelezettséget az 1951–52-es gazdasági évre jelentősen megemelték, amit a következő évben – az 1951-es jó terméseredményeken felbuzdulva – tovább növeltek. Míg korábban elsősorban csak a kuláknak minősített gazdákra tett teher lett egyre több, addig az 1951–52-es gazdasági évtől ugrásszerűen megnőtt valamennyi gazdaságé, ezen belül is legmeredekebben a kis- és középparasztságé, amely összességében több mint a duplájára szökött fel. Az 1951. március 16-án megszületett 1951. évi 10. sz. törvényerejű rendelet emelte meg ugyanis a Rákosi-korszakban a legnagyobb mértékben a paraszti terheket, majd a következő, az 1952–53-as gazdasági évre vonatkozó 1952. évi 2. sz. törvényerejű rendelet a begyűjtési előirányzatot még tovább növelte.

A beszolgáltatott termékekért csak jelképes, még az önköltséget sem fedező átvételi árat fizetett az állam annak érdekében, hogy az így keletkező többletjövedelmeket a nehézipar fejlesztésére fordíthassák. A búzának például 60 Ft/q volt az átvételi ára, miközben az önköltsége mintegy 280 Ft-ra rúgott, a szabadpiaci ára pedig 300 Ft körül mozgott.

A begyűjtésben azonban állandóan hiány mutatkozott, magas volt a hátralékosok száma, a lemaradásra pedig mindig kellett okot, okokat találni. Erre a legfőbb magyarázat rendszerint az ellenségnek minősített kulákok szabotázsa volt, amelyet a propaganda folyamatosan sulykolt.

A beszolgáltatást meghatározott időre kellett teljesíteni, amennyiben ez nem történt meg, úgy a gazdákat különféle szankciókkal sújtották: először a beadási kötelezettség felemelése, majd kártérítések, pénzbüntetések kivetése következett. Ezután került sor az úgynevezett helyszíni elszámoltatásra, ami a köztudatba padlássöprésként vonult be. Az elszámoltató bizottság tagjai gyakran az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) embereivel vagy rendőrökkel együtt érkeztek a gazdák portáira. Sokszor a pincétől a padlásig az egész házat felforgatták, mindenhol elrejtett készletek után kutattak. Ilyenkor rendszerint a beszolgáltatandó mennyiségen felüli egyéb, mozdítható vagyontárgyakat is elkobozták. Az elszámoltatást mindig a kulákoknak bélyegzett gazdáknál kezdték. A kártérítések, pénzbüntetések kivetése, illetve a padlássöprések csupán az első lépcsőfokai voltak az alkalmazott szankcióknak. Azokat a gazdákat ugyanis, akik nem adták be az adott terményből előírt mennyiséget, a közellátás veszélyeztetésének vétségével bíróság elé állították. Könnyű volt olyan ürügyet találni, amivel közellátási bűntett címén perbe lehetett fogni a gazdát, a vádak között leggyakrabban a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztásához, nem megfelelő teljesítéséhez kötődő tételek szerepeltek.

Mindemellett internálásokra is sor került. Sokakat a Hortobágyra, a tiszántúli állami gazdaságokba deportáltak, és az ott felállított 12 zárt táborban dolgoztattak. A lakóhelyükről eltávolított kulákokat rendőrségi felügyelet alatt tartották, elhelyezésüket gazdasági épületekben és barakkokban oldották meg. Kulák származásuk miatt 1951–1956 között fiatal, sorköteles férfiakat vittek el munkaszolgálatra, őket nagyberuházásokon, építkezéseken és bányákban fogták kényszermunkára.

A fentebb ismertetett szankciók, a megtörés, megtorlás és a félelemkeltés említett eszközei az 1948–1952 közötti vidéki Magyarország szerves velejárói voltak. Az 1952-es év a vázolt folyamatok, és egyben a diktatúra kicsúcsosodását hozta. Ebben az évben volt Rákosi Mátyás 60. születésnapja, amely egyúttal a személyi kultusz csúcspontjának tekinthető, miközben ekkorra általánossá váltak a mindennapi megélhetési problémák, a gazdák több mint kétharmadának, mintegy 800 000 gazdának 1952/1953 fordulóján nem állt rendelkezésre a jövő évi vetőmag és az élelmezésükhöz szükséges gabonafejadag sem. Ekkorra a kulákgazdaságok minden holdjára már annyi tartozás esett (1431 Ft), ami megfelelt egy hold teljes évi jövedelmének.

A tarthatatlan helyzetben változás Nagy Imre pozícióinak megerősödésével következett be, 1953 nyarán. A Központi Vezetőség júniusi határozatot elfogadó ülésén Nagy Imre kritikát és önkritikát  gyakorolt a begyűjtési rendszer felett, hiszen annak irányításáért 1950–1952 között miniszterként volt felelős. A júniusi határozat az élet számos területet átfogó kérdések mellett iránymutatást adott arra nézve is, hogy lépéseket kell tenni a beszolgáltatás mérséklése érdekében, valamint el kell törölni azokat a kártérítéseket, amelyeket a gazdák jelentős hányadára kivetettek a beszolgáltatás nem teljesítése miatt. A beszolgáltatás átfogó szabályozására viszont csak 1953 decemberében került sor. A rendelet 1954. január 1-jétől 1956. december 31-éig terjedő három évre állapította meg a gazdák kötelezettségeit. Ennek jelentősége nem csupán az volt, hogy a beszolgáltatás mértéke jelentősen csökkent, hanem az is, hogy a korábban évenként változó kötelezettségek helyett kiszámíthatóbb helyzetet is teremtett a gazdák számára.

Rákosi hatalmi pozíciójának 1955-ös megerősítése után azonban újabb lendületet vett a kis- és középparasztságot célzó kollektivizálás, a parasztság egészét súlytó beszolgáltatási kötelezettségek behajtása érdekében pedig korábban nem használt eszközöket is bevetettek. Az agrárszektorban jelentkező feszültségek egyre elemibb erővel törtek felszínre, és a fővárosi események után egy-két nappal a vidék Magyarországát is elérték a forradalom lángjai. A szovjet emlékművek ledöntése, megrongálása, a vörös csillagok leverése mellett a településeken őrzött begyűjtési iratok, gazdalajstromok elégetésébe, megsemmisítésébe torkolt az általános elégedetlenség. A beszolgáltatási rendszerrel szembeni generális ellenállást jól jelzi, hogy nem csupán vidéken, az egyes településeken összeállított programpontok között szerepelt a beszolgáltatási rendszer megszüntetésére vagy átalakítására irányuló követelés, hanem a 16 pontban is helyet kapott. Igaz, ebben nem a legradikálisabb formában, hiszen nem a megszüntetését, hanem csak a beszolgáltatási rendszer új alapokra fektetését fogalmazták meg.

A beszolgáltatási rendszer megszüntetése, felszámolása csak a forradalmi események hatására következett be 1956. október 30-án. A paraszti társadalom számára hatalmas megkönnyebbülést jelentő intézkedést a Kádár-kormány nem vonta vissza, hanem az 1956. november 12-én kihirdetett 21. törvényerejű rendelettel jóváhagyta. A forradalom elévülhetetlen eredményei között kell tehát számon tartani, hogy az egyéni gazdálkodást teljesen ellehetetlenítő tehertől a parasztság megszabadulhatott. A fellélegzés ideje viszont csak addig tarthatott, amig 1959 elején meg nem kezdődött a kollektivizálás minden addigit felülmúló harmadik hulláma.

Forrás: retorki.hu
(2025.01.01.)