A Nagy Imre-per nemzetközi visszhangja - RETÖRKI-kronológia

A NATO tagországok közül Olaszország képviselt egyéni, markáns álláspontot, a szövetség 1958. június 19-i gyűlésén jelezve, hogy Nagy kivégzésének hírére szankcióként időlegesen visszahívják budapesti nagykövetüket, valamint nem fogadják el az új római magyar nagykövet megbízólevelét.

1958. június 27-én, tizenegy nappal Nagy Imre és mártír társai kivégzése (s ezzel a hivatalosan 1958. február 5-én megindított – valójában 1957 második felére már véglegesített forgatókönyvvel bíró – per fizikai lezárása) után Gyáros László, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke, egyben a kormány szóvivője nemzetközi sajtótájékoztatót tartott: „Elmondotta a szóvivő, hogy a Nagy Imre és bűntársai perére vonatkozóan több kérdést kapott a francia AFP, az angol Reuter és az amerikai AP hírügynökségek tudósítóitól. ’Újságírói kíváncsiság’ címén olyan kérdéseket tettek fel, amelyeket hivatalos hely nem intézhet a magyar kormányhoz, mert ezzel beavatkoznának belügyeinkbe s jól tudják, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya és népe ezt senkitől sem tűri el. A leghelyesebb válasz tehát a kérdésekre tulajdonképpen az lenne: semmi közük hozzá, törődjenek saját ügyeikkel. […] A Nagy Imre és társai bűn peréről, a perben kiszabott ítéletről és az ítélet végrehajtásáról kiadott igazságügyminisztériumi közleménynek a külföldi sajtóban nagy visszhangja volt. A magyar közvélemény ugyanúgy, mint a külföldi kommunista sajtó és a haladó szellemű közvélemény megnyugvással fogadta az ítéletet, mert igazságérzetük megkövetelte, hogy az ellenforradalom szervezői és az ellenforradalom idején elkövetett gyilkosságok és egyéb bűncselekmények értelmi szerzői és főbűnösei is megkapják megérdemelt büntetésüket. Ezzel szemben a reakciós kapitalista sajtó, rádió és egyéb propagandaszervek a Nagy Imre és társai bűnperéről szóló igazságügyminiszteri közleményt arra használták fel, hogy újabb rágalomhadjáratot indítsanak a Magyar Népköztársaság ellen. Megpróbálnak belekapaszkodni a közlemény minden sorába, vitába szállnak vele, s közben természetesen egymásnak alaposan ellentmondóan érvelnek. A kapitalista világ sajtója, az imperialisták zsoldjába szegődött sajtó, rádió és egyéb propagandaszervek felhasználták ezt az alkalmat is, hogy rágalmazzák a Magyar Népköztársaságot, hogy uszítsanak a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. Nyugaton azt is állítják, hogy a Nagy Imre és bűntársai elleni per a jelenlegi világpolitikával van összefüggésben. Ez a nyugati állítás a valóság tendenciózus meghamisítása, az ok és okozati összefüggés fejtetőre állítása. Az igazság az, hogy az ilyen állítások hirdetői hozzák összefüggésbe a belügyeinket képező bírósági ítéletet a nemzetközi kérdésekkel. Ezzel még nem lett és nem is lesz nemzetközi kérdés. De az már nemzetközi kérdés, hogy egy per kapcsán szuverén állam belügyeibe akarnak avatkozni. A probléma tehát nem az, hogy mi történt Naggyal és bűntársaival, hanem az, hogy az imperialista körök és hűséges kiszolgálóik a per ürügyén szemérmetlenül a nemzetközi feszültség fokozására és a nemzetközi légkör megrontására törekszenek. Ez már nemzetközi kérdés, és ezért a felelősséget nem nekünk kell viselnünk.”
 
Fenti idézetből egyértelműen kiderül, hogy másfél évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet eltiprása, s ezzel párhuzamosan Kádár János hatalomra juttatása után a nemzetközi sajtó megújult érdeklődéssel fordult a keleti blokkba bezárt Magyarország felé. Lévén a nyugati média (s jelen tudásunk szerint éppúgy a nyugati hírszerzés is) igen keveset tudott a perről, vagy annak előkészítéséről-felépítéséről. A magyar kormány hivatalos közleményének tényeit igyekezett az aktuálisan létező hidegháborús szuperhatalmi szembenállás globális kereteiben elhelyezni. Kiválóan illusztrálja ezt, hogy a befolyásos amerikai lap, a New York Times 1958. június 17-én belgrádi forrásokat idézett, akik potenciálisan a kommunista pártokat „belülről véreztető koncepciós perek” újraindulásától tartottak a keleti blokkban, és a Nagy Imre és társai kivégzését az 1940-es évek végének sztálini tisztogatásaihoz hasonlították. A New York Times ugyanakkor John Foster Dulles amerikai külügyminisztert is idézte, aki szerint: „Úgy hiszem, ha a magyaroknak bármi köze is volt ehhez, csak végrehajtók voltak, a moszkvai kormány akaratának engedelmeskedve.” Dulles azt is hozzátette, hogy ezzel az aktussal Nyikita Hruscsov gyakorlatilag elveszítette azon hitelét, hogy ő maga nem azonos Lavrentyij Berija-val. Miközben egyértelmű, hogy Washingtonnak politikai érdekében állt, hogy a budapesti kivégzések árnyat vessenek Moszkvára, valójában az is kitűnik, s ez más forrásokból, illetve az aktuális magyar viszonylatú amerikai külpolitikából is egyértelműsíthető, hogy Kádár Jánosra ekkor még nem tekintettek szuverén vezetőként, csupán a Moszkva akaratát szolgai módon végrehajtó helytartónak tartották. Fontos kiemelni, hogy ennek antitéziseként, Nagy Imrét hajlamosak voltak olyan szuverenitással felruházni, mellyel a moszkovita vonalhoz tartozó magyar kommunista politikus sosem rendelkezett.
 
Hasonlóan az amerikai nagypolitikához és médiához, a világsajtó és a nyugati demokratikus kormányzatok is hasonló híradásokkal, illetve állásfoglalásokkal reagáltak. A NATO tagországok közül Olaszország képviselt egyéni, markáns álláspontot, a szövetség 1958. június 19-i gyűlésén jelezve, hogy Nagy kivégzésének hírére szankcióként időlegesen visszahívják budapesti nagykövetüket, valamint nem fogadják el az új római magyar nagykövet megbízólevelét. Miközben az olaszok hasonló lépésekre sürgették saját szövetségeseiket, a francia NATO nagykövet június 20-án kifejtette, hogy Párizs véleménye szerint ugyan egyfajta közös fellépésnek lehetne eredménye, ám óvott a Hruscsovval beindult kelet-nyugati párbeszéd ellehetetlenítésétől. Mindezekkel párhuzamosan ugyanakkor egyetértés alakult ki abban – ahogy ezt amerikai részről hangsúlyozták –, hogy a magyar fejlemények ismételt ideológiai lehetőséget adnak az 1956-os magyar felkelés szovjet eltiprására való direkt emlékeztetésre, a Moszkva-ellenes propaganda felélénkítésére. Utóbbiakhoz szorosan kapcsolódva, Washington szemszögéből tekintve, logikus lépést jelentett az ENSZ égisze alatt még 1956 végén létrehívott úgynevezett „ötös Bizottság”, a Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottság munkájának ismételt reflektorfénybe helyezése.
 
Fontos megjegyezni, hogy a NATO keleti frontállamaként, a Vörös Hadsereg legnyugatibb egységei mellett gyakorlatilag saját elszakított nemzettársaival farkasszemet néző NSZK kancellárja, Konrad Adenauer a maga részéről az európai leszerelést célzó potenciális tárgyalásokat féltette, bármely szövetségi vagy egyéni állásfoglaláshoz képest. A jelentős ázsiai hatalmakat, illetve azok politikai elitjét illetően érdemes megemlíteni, hogy bár Indiában, az Indiai Kommunista Pártban még 1958 júniusának végén is voltak, akik úgy látták Nagyék kivégzése nem volt szükségszerű, az IKP vezetése némi habozás után végül mégis összezárt Mao Kínájának konzervatív irányvonalával (tehát Nagyék megismételt elítélésével). Japán politikai vezetése nyilvánvalóan az USA direkt hidegháborús külpolitikai irányvonalához alkalmazkodva elítélte Kádárék lépését, de ők maguk is a szovjetek felelősségére, illetve Hruscsov személyére helyezték a hangsúlyt. Sukarno Indonéziája az e korszakban rá jellemző semlegességet őrizte az ügyben, de a kormányközeli, angol nyelvű lapok némelyike nyíltan elítélte Nagyék kivégzését.
 
Forrás: retorki.hu
(2025.06.27.)