Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13



A 301-es parcella emlékműve – RETÖRKI KRONOLÓGIA

1992. június 15-én a 301-es parcellában felavatták Jovánovics György, az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek és mártírjainak emlékére készült alkotását – olvasható a RETÖRKI Kronológiájában.

A művész koncepcionális értelmezésében a komplex avantgárd emlékmű 1956-on túlmutatva a 20. századi diktatúrák és „izmusok” halál-élményét hivatott univerzálisan szimbolizálni. Az 1988 tavaszán megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) 1989 májusában írt ki pályázatot a műalkotásra. Eredendően csak három művészt kívántak volna felkérni, ám végül nyilvános pályázaton száz pályázó közül huszonnégy művészt név szerint hívtak meg.
 
A benyújtott pályaműveket 1989. október 23-a és november 4-e között nyilvános kiállításon mutatták be a Budapest Galéria kiállítótermében. A pályázatot a TIB által felkért, Mészöly Miklós vezette zsűri bírálta és 1989. november 3-án Jovánovics Györgyöt nyilvánította nyertesnek. Jovánovics ekkoriban Berlinben dolgozott ösztöndíjjal, s barátja Ungvári Rudolf hozta neki a hírt, hogy terveznek egy 301-es parcella-szobrot. Ungvári mellett egy másik barát, Radnóti Sándor is proponálta Jovánovicsot (nem mellékesen: Ungvári TIB-tag is volt, Radnóti pedig majd a zsűriben kapott helyet), hogy jelentkezzen pályázattal.
 
Az 1956-ban 17 esztendős, ekkor 50. életévébe lépő művész úgy vélte, hogy az emlékmű „eleve gyanús műfaj”, melyet addig nem érzett a magáénak, s így tudatosan került. Avantgárd alkotóként attól is tartott, hogy nagy lesz rajta a nyomás, hogy a 19. század számára idejétmúlt művészeti elemei, és „hamis igényre épülő” elvárásai felé tolják, illetve, hogy modernistaként ne a szocialista realizmus általa „Varga Imre-i kádárista, populáris szobrászat”-ához viszonyítsák. 1989-ben Jovánovics úgy látta, a megelőző 80 esztendő magyar emlékezetpolitikai erőtereibe zárt nyilvános alkotások zsákutcába vitték a magyar köztéri alkotásokat. Saját koncepcióját tehát nem kevéssé ezekkel szemben igyekezett megfogalmazni, illetve érvényre juttatni.
 
A Jovánovics György értelmezésében az enviroment kategóriájába sorolandó, a maga teljességében, környezetével együtt 5300 négyzetméteren kialakítandó projekt a kivitelezési tervek elfogadása után 1990 nyarán indult el. A finanszírozás a Művelődési, a Belügy- és a Pénzügyminisztérium által biztosított jelentős összegekből, valamint a Fővárosi Önkormányzat támogatásából és a hazai és külföldi magánszemélyek közadakozásából valósult meg. A főmérnöki feladatkört a TIB egyik alapítója, Erdélyi Tibor építészmérnök vállalta, a szervezési munkák érdekében pedig létrejött a Nemzeti Emlékhely Alapítvány, mely a közadakozásból befolyt összegeket kezelte. A munkájukból kifejlődő műalkotás üzenetét 1994-ben Jovánovics így összegezte: „Rájöttem, hogy 56-ot elintéztük a Hősök terén, több százezren. Meg elintéztük, mikor azt mondtuk, hogy ez forradalom, és fejet hajtott tízmillió ember. De nekik sírhelyet csinálni, az sírszobrászat, tanatoplasztika, ott a halálról kell igazat mondani. Kétségtelen, hogy az ő haláluk különleges halál. Egyrészt nem olyan nagy tömeghalál, mint a Gulag vagy Auschwitz, mert ők tulajdonképpen a terrornak olyan áldozatai, akiket perben ítéltek halálra, hiszen erre kínosan ügyeltek. Hitler ezzel nem vacakolt volna, ő úgy hajtott be milliókat a gázkamrába, hogy egyetlen per nem folyt le közben, de a katini erdőben is ledarálták mind a tizenhétezer lengyel tisztet. Ez itt, a 301-es parcellában, másfajta tömegsír: valahogy finomabb, a gyilkosság borzalma még fölfogható benne, mert mind a négyszáz halált át tudja élni az ember. Tizenhétezer vagy hárommillió halált nem tudok átélni. Tehát valami különleges kifejezést kellett találni erre a halálra, mert bár ezek az emberek a politika áldozatai, mégsem lehet a mű politikai. […] A temetőben a halálról kell beszélni, nem 1956-ról. 56 csak szimbolikusan van jelölve a műben azzal, hogy a fekete hasáb 1956 milliméteres.”
 
Az 1958. decemberében, 30 éves korában a kádári megtorlás részeként kivégzett Angyal István búcsúlevelében megfogalmazottaknak megfelelően vált központi elemmé az a mintegy 42–43 tonnás kő, melyet Zuhányabányán találtak meg, s melyet azután Jovánovics, nem kis mérnöki bravúrral, a hegyes csúcsára állított. Ugyanilyen rendhagyó megoldást jelentett a sablonos koszorúzásokat fizikailag ellehetetlenítő nyitott sír kialakítása, ahol a lépcsőről 1956 nyitott sírja fölött kell átnyúlni, hogy a fekete kőre kerülhessen a koszorú.
 
Jovánovics unikálisnak szánt műve végül 1992 nyarára készült el, addigra azonban, a pályázat kiírásának pillanatához képest, igen nagyot változott a világ, globálisan éppúgy, mint a magyar belpolitikában. Az 1990 tavaszi választásokon a legtöbb szavazatot kapott pártok, az MDF és az SZDSZ viszonya a választási kampány felfutásától, de legkésőbb 1989 végétől, mind kiélezettebbé, majd az 1990. októberi taxisblokáddal gyakorlatilag ellenségessé vált. A kormánykoalíciót irányító Fórum és a vele szemben igen éles kritikát megfogalmazó szabaddemokraták a konstruktív együttműködés helyett politikai árokháborúba merevedtek. Ez a feszült viszony még az egyébként közös origót – ha nem is azonos narratívát – jelentő ügyek, így 1956 kérdésében sem enyhült. Így történhetett meg, hogy Jovánovics György művének felavatása a nemzet – elvben mindenki által kívánt – egysége helyett az aktuális pártpolitikai megosztottságot jelenítette meg. Mécs Imre az SZDSZ képviselőjeként 1992. június 9-én kérte számon a kormányon, hogy az immár állami eseménnyé lett avatást és megemlékezést miért időzítették „a nemzeti gyásznappá magasztosult június 16-a helyett egy nappal korábban, 15-ére”, mikor tudták, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök az ENSZ Rio de Janeiró-i konferenciáján vesz részt, s onnan majd csak június 17-ére ér majd haza. A kérdésre adott bármely válasz ellenében is nyilvánvaló, hogy a kormány részéről igyekeztek a három legfőbb közjogi méltóság, a köztársasági elnök, a kormányfő és az Országgyűlés elnöke közül a taxisblokád idején minimálisan is vitatható – jogosan és joggal megkérdőjelezhető – szerepet játszó Göncz Árpádot távoltartani. A nemzeti egység megjelenítését azonban nemcsak a két nagy párt elmérgesedett viszonya, de az általuk – egyébként közösen – marginalizált politikai entitások akciói is megnehezítették. 1992 májusának utolsó harmadában a Magyarok Nemzeti Szövetsége es a Mártírok Igazságtevő Bizottsága a 301-es és 298-as parcella közé, a 300-as parcellához vezető út elejére székelykaput állított, saját hitvallásának és propagandájának megfelelően. Miközben alapvetően ellentmondásos, hogy a 20-25 férfi az engedély nélküli építkezést rendőri biztosítás mellett hajtotta végre, az minden fél számára egyértelmű volt, hogy sem a két szervezet vezetőiként Romhányi Lászlóhoz és Bosnyák Imréhez köthető akció, sem a székelykapu ilyetén elhelyezése nem kívánatos.
 
A székelykapu áthelyezése ugyan fizikailag megoldotta a problémát, és Jovánovics emlékművét június 15-én Boross Péter belügyminiszter avató beszéde mellett Nagy Erzsébet (Nagy Imre leánya, a TIB elnöke), valamint Szabad György házelnök megemlékezései mellett felavatták. Göncz Árpádtól végül annak levelét olvasták fel. Ám mindez rögzítette, s ugyanakkor előrevetítette, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc történetének narratívája hosszabb távon emlékezetpolitikai kihívást jelent.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu

 
(2022.07.15.)