Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13



Illyés Gyula: Hunyadi keze (1956)

„Nem nyúlt még soha kéz, jeladó magasabbra e földről”. Ma van a nándorfehérvári diadal emléknapja.

Illyés Gyula: Hunyadi keze (1956)
 
Kórus egy magas és egy mély hangra
 
1
Símogatott, befelé. Oly retteneteseket ütni
hogy bírt ő kifelé? Mert símogatni tudott!
 
2
Mert kedvest-viditó, csecsemőt-csititó tenyerekből
gyúrja a legkeserűbb öklöt a férfi-erő!
 
3
Védte a népet előbb idebent. Aztán odakünt. Így
védte a védettel – lángeszű hadvezetők
s együgyű földmivelők módján – a közöset, az egyként
óvni valót, a hazát – s lám nem is egyet; ötöt!
 
4
Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság!
Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb!
 
5
Nem nyúlt még soha kéz, jeladó magasabbra e földről
(néma beszéddel, mint mind, kinek érdeme szól):
Mélyre bukott a magyar, de dicső ügy bástyafaláról.
Engem aláz, Hunyadit, ki tetemére tapos.
Szobrom nem csak a győzelem emlékműve: a gyászé:
nemzet sírja fölött őrködik ércalakom.
 
6
Hol az a kéz? Porlad? Nem. Dolgozik egyre. Delente
húzza hiven ma is ő mind a harangot, amely
bimbamozva kiált nagy örömhírt (mit ki sem ért már)
Róma, Rouen – Tahiti tornyaiban (magyarul!)
s mintha jelezne tüzet vagy hirtelen árvizet, úgy kong
néha az értőknek (úgy szaporáz riadót)
majd (– mert hajh, ki neszelt magyar is százéveken át rá? –)
csöndít a csöndbe komor gyászdalokat, temetést.
 
7
Így kong-bong a harang folyvást s még húzni fogod tán
századokig, János, néma, magyar toronyőr!
Kong konokan s van mintha a tengermélyből, a lélek
mélyeiből önvád zúgna feledt bűnökért,
mondván: vége! a legszörnyebbet tette e lomha
faj: maga nyomta a sír szája elé fiait! –
Máskor, mintha a menny – vagy messzi karácsonyi esték –
hó-fennsíkjairól csöngene régi remény,
keltve oly ős-eleven hitet ismét, mint amilyennel
rég az ajándék könyv színt-ragyogó födelén
néztük az őszhajú hőst (nagyapánkba vetett bizalommal)
szinte vezényszavait hallani vélve, ahogy
– hátul a zord pappal s a vitézzel, a győzni bukóval –
dörgi a dőlt falakon: van csoda, tarts ki, magyar!
 
8
Lett csoda. Percnyi csoda! Legalább az! Oh ti, futó, ti
percnyi csodák! Ragyogó gyöngyök avitt fonalon!
Oh ti, a múlasztott napi munkát egyre csodával
helyre-ütő hősök, ti csupa üstökösök,
ti, csupa legvégső-percben-jött orvosok, oh ti,
kik ha csak egy percet késtek is!… Oh, ti, örök
mentők és vádlók, kérkedni s pirulni valóink!
Fölrepül és lezuhan és beleszédül a szív
hogyha tirátok néz… s nézne – előre, riadtan –:
lesznek-e még csoda-dús, hős kezek? És ha nem?… Oh,
húzd, húzd csak te tovább, János, dolgozz, kalapálj, verd,
oszd, csodakéz, odafenn, szórd a remény aranyát!
 
9
Nem hiszek ósdi csodát. Egyet csak. A példa csodáját,
példa erővel örök dolgokat alkot a kéz
s így maga sem hal meg.
 
10
Dolgozz, levegőben uszó Kéz,
működj, nemzeti lét szívdobogása, erő,
hirdesd: veszve a nép, aki lustán, mástól – akár a
mennybeli istentől várja a „boldogulást”.
– Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak:
nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage
ment embert s honokat.