Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13



Megtorlás Erdélyben – Az 1956-os forradalom romániai hatásai- RETÖRKI

A magyarországi forradalom kitörése a legfelsőbb román párt- és államvezetést aggodalommal töltötte el, attól tartottak, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániába is, és ezáltal hasonló megmozdulásokra kerül sor. Ennek elkerülése érdekében a hadsereg és a Securitate alakulatait riadókészültségbe helyezték.

A Sztalin halálát követő időszak új irányvonala Romániában is éreztette valamelyest a hatását. Ezek közé tartozott például, hogy 1955-ben megszűnt az ún. „közigazgatási úton történő elmarasztalás” intézménye, amely alapján bírósági ítélet nélkül tarthattak fogva állampolgárokat – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum  honlapján.
 
1956-ig pedig tízezrek térhettek haza, akiket etnikai vagy politikai alapon munkatáborokba deportáltak. Az enyhülés lehetővé tette a régi kapcsolatok felvételét az erdélyi magyarok és magyarországi ismerőseik között. Ismét kaphattak útlevelet Erdélyben, és ezzel a lehetőséggel sokan éltek is. A magyar és román politikai vezetés kétoldalú megállapodása után immár vízum nélkül is utazhattak a két ország állampolgárai. Illyés Gyula 1956. január végén járt Marosvásárhelyen a Fáklyaláng című darabja századik előadása alkalmából, október elején pedig vele együtt 1945 után először Tamási Áron is hazalátogatott.
 
Természetesen ezeknek az éveknek megvolt a maga romániai sajátossága is. Az itteni desztalinizációs folyamatokban kevesebb személyi változás történt, és a pártapparátus a könnyítéseket is nehézkesen hajtotta végre.
 
A magyarországi forradalom kitörése a legfelsőbb román párt- és államvezetést aggodalommal töltötte el, attól tartottak, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániába is, és ezáltal hasonló megmozdulásokra kerül sor. Ennek elkerülése érdekében a hadsereg és a Securitate alakulatait riadókészültségbe helyezték. Az országhatárokat lezárták, az egyetemi központok külön felügyeletét rendelték el, valamint megbízottakat küldtek ki a kritikus tartományokba. Október 25-én a magyarországi eseményeket hivatalosan is ellenforradalomnak minősítették.
 
A Román Munkáspárt két megbízottja Magyarországról visszatérve súlyos helyzetről és a nacionalista hangulat erősödéséről számolt be. A romániai feszültség nem vezetett magyarországihoz hasonló eseményekhez. A lakosság a Szabad Európa Rádión és az Amerika Hangján, a magyarok pedig leginkább a Kossuth Rádión keresztül értesülhettek az eseményekről. Érdemes megjegyezni azt is, hogy akkor a mainál jóval több román anyanyelvű beszélt magyarul.
 
A legfontosabb tömegmegmozdulásra a vegyes etnikumú – magyar, német, román – Temesváron került sor. Az október 30-ai, Műszaki Főiskola által szervezett tüntetésen a letartóztatott diákok és a magyar forradalom iránt is szolidaritásukat fejezték ki, és a maguk 12 pontos követelésrendszerét is összeállították. A Securitate a demonstráció idején megszállta az egyetemet, és letartóztatta a szervezőket. Másnap már értük és a szabadulásukért gyűlt össze több mint ezer diák, akiket azonban a karhatalom a kisbecskereki szovjet laktanyába hurcolt.
 
Kisebb szimpátia-megnyilvánulások voltak Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Utóbbiban 1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a magyar forradalom áldozataiért tartottak halottak napi megemlékezést a diákok. Székelyföldön főleg középiskolás diákok fejezték ki rokonszenvüket, többek között gyászszalag viselésével. Az utolsó jelentős tömegmegmozdulásra november 5-én, Bukarestben került volna sor – ám ezt, a magyarországi újabb szovjet megszállás után a hatalom csírájában elfojtotta.
 
Az is megállapítható, hogy az egyetemisták gyűlései, szolidaritási megnyilvánulásai mellett Romániában – már a magyar forradalom előtt is – több formában aktivizálódtak ellenálló vagy ellenzéki csoportok. A szervezkedések közül említést érdemel a Szoboszlay Aladár, a Sass Kálmán, valamint a Ioan Fabigola nevéhez fűződő csoportosulás.
 
Bizonyos csoportok közvetlenül a magyar forradalom hírére jöttek létre (például: a brassói Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség, a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége vagy például a Felső-Maros-völgyben a Fekete Kéz nevű szervezet). Ezek tagsága főleg erdélyi és partiumi középiskolás diákokból állt. Végül meg kell említeni a létezésüktől fogva rendszerellenesnek tekintett csoportokat (a korábbi politikai pártok tagjait, vasgárdistákat, illetve vallási csoportokat). Ezek tevékenysége ugyan nem kapcsolódott a magyar forradalomhoz, de az 1956-ot követő megtorló hadjárat velük is leszámolt.
 
Az 1956-ot követő években – a magyar forradalomnak köszönhetően is – az állampárt magyar kisebbségekhez való viszonyulása erőteljesen megkeményedett, de megerősödött a valamiféle önállóbb kommunista politikát célul kitűző pártvezetési stratégia is. 1956 őszén a Babeș Tudományegyetem rektora azzal fenyegette meg a román egyetemi ifjúságot, hogy a magyar forradalmárok vissza akarják csatolni Erdélyt Magyarországhoz. Mindez a koncepciós perek egyik fő vádpontjaként is megjelent – holott a magyar forradalom követelései között egyáltalán nem szerepelt a határok megváltoztathatóságának kérdése.
 
A forradalom megtorlása egy időben indult meg Magyarországon és Romániában. 1957. január 1–4. között a Varsói Szerződés államai – Lengyelország kivételével – Budapesten tanácskoztak, ahol egyértelműsítették az események ellenforradalmi megítélését, és határozott irányt szabtak a megtorlás folyamatának.
 
A fent tárgyalt szervezetek, csoportosulások elleni megtorlások közül legsúlyosabb következménye a Szoboszlay Aladárékkal szembeni fellépésnek volt. A per fő vádlottját, a római katolikus pap Szoboszlayt már 1953-tól figyelték, és több alkalommal le is tartóztatták, ahogy a mozgalom egyéb tagja is korábban konfrontálódott a kommunista rezsimmel. Szoboszlay bűnei közé sorolták, hogy egy Arad központú román–magyar konföderáció létrehozását, valamint közös magyarországi és romániai fegyveres felkelés kirobbantását szorgalmazta.
 
A kísérlet természetesen kudarcra volt ítélve. Az eljárás során kétszász személyt tartóztattak le – köztük a felkeléssel szimpatizálókat és az arról értesülteket is. A vád „államrend elleni összeesküvés és a Román Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés” volt. 1958. május 30-án tíz személyt halálra, öt személyt életfogytiglanra ítéltek, a többieket nyolc és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Mellékbüntetésként az összes elítéltet teljes vagyonelkobzással sújtották. A halálraítélteket, köztük Szoboszlay Aladárt, Temesváron golyó által végezték ki 1958. szeptember 1-jén. Két személy később a börtönben, egy pedig a kényszermunkatáborban halt meg. A többi elítélt az 1964-es amnesztia idején szabadultak. A hozzátartozók kérésére indult, a kolozsvári táblabíróságon zajló újratárgyalás során 2010-ben jogerősen felmentették az elítélteket.
 
A megtorlások a szerveződések csekély veszélyessége ellenére rendkívüli súlyúak voltak. 1956 után összesen nagyjából 30 ezer személyt tartóztattak le, több tucat embert ítéltek halálra, és több százan börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során haltak meg. A magyar letartóztatottak aránya az 1960-as évek elejére elérte a 18–20%-ot, ami jelzi, hogy a magyar kisebbség egyértelműen a hatalom célkeresztjébe került.
 
A kemény megtorlás nem csak belpolitikai célokat szolgált. A Romániában kialakult helyzet „megfelelő” kezelése és a Nagy Imréékkel szemben tanúsított magatartás is szerepet játszott abban, hogy a szovjet csapatokat kivonták az országból. A forradalom leverése után nyújtott „testvéri” segítséget a magyar vezetés is meghálálta. 1958 februárjában Kádár János Romániába a nemzetiségi kérdést Románia belügyének nyilvánította. A delegáció másik tagja, Kállai Gyula államminiszter a következőképpen nyugtatta meg a román „elvtársakat”, egyben mondott le a romániai magyarság érdekképviesletéről: „… Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Ezzel lényegében lemondtak a romániai magyarság érdekképviseletéről.
 
Az 1956-os év így Romániában is több szempontból fordulatot hozott. A magyar forradalmi események közvetett következményeként az addigi viszonylagos belpolitikai enyhülést 1963-ig tartó represszió váltotta fel. Ezzel együtt a nemzetiségekhez, így a magyarsághoz való hozzáállásban is határozottan súlyosbodott a helyzet.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu

 
(2022.09.01.)