Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13



35 éve, 1987. szeptember 27-én tartották az első lakiteleki találkozót - RETÖRKI

1987. szeptember 27-én rendezték meg a késő Kádár-korszak egyik legjelentősebb ellenzéki értelmiségi tanácskozását, a lakiteleki találkozót.

 
A rendezvényt Lezsák Sándor lakiteleki házának kertjében, egy sebtében felhúzott sátorban, 181 résztvevővel tartották meg- olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjának  Kronológia rovatában.
 
A találkozó megrendezésének igénye a közügyekkel és az ország állapotával kapcsolatban érzett értelmiségi felelősség miatt fogalmazódott meg a kezdeményezőkben, kiváltó okát pedig részben a demokratikus ellenzék reformdokumentuma, a Társadalmi szerződés megjelenése szolgáltatta. A rendezvény céljáról a házigazda Lezsák Sándor a következőképpen fogalmazott: „Választ kell adnunk arra a sorsunkat eldöntő kihívásra, amelybe a magyarság története során immár sokadszor kényszerült. (...) Tudjuk, érezzük, erkölcsi tartásában, hitben, anyagi javakban, közösségi gondolkodásban, a politika iránti bizalomban megrokkant az ország.” A találkozó megszervezését 1987 júniusában, a Társadalmi szerződés Beszélőben történt megjelenése után határozták el. Erről a népiek – Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és Für Lajos – az Európa Kávéház teraszára megbeszélt találkozó keretében egyhangú döntést hoztak.
 
A tanácskozáson elhangzottak gerincét négy fő referátum adta, amelyeket Pozsgay Imre, Csurka István, Bihari Mihály és Gombár Csaba tartottak. A résztvevők hozzászólásai kevésbé kötött formában kapcsolódtak a fő előadók által elmondottakhoz. Pozsgay Imre előadásában radikális reformok bevezetését tartotta szükségesnek, és a tulajdonviszonyok, valamint az újraelosztás rendszerének átszervezése mellett a politikai-hatalmi viszonyok átalakításának igényét is megfogalmazta. Csurka István a ’80-as évek második felében kibontakozó válságot a nemzeti létet veszélyeztető katasztrófaként festette le, cselekvési programként pedig egy olyan anti-katasztrófa program meghirdetését javasolta, amely egyszerre magyar és népi. Bihari Mihály a társadalom minden alrendszerében jelen lévő válságtüneteket a „totális válság” fogalmával írta le, amelynek köszönhetően ezek az alrendszerek olyan súlyos problémákat hordoznak,  amelyekre ezidáig nem sikerült megfelelő választ adni. A politika iránti általános bizalmatlanságot, a reformhitetlenséget összekapcsolta a szocializmus iránti bizalmatlansággal. Úgy vélte, hogy a demokrácia és a szocializmus összekapcsolásának, a demokratikus szocializmusnak feltétele a reformokra érett társadalom léte. Ennek négy alapfeltétele a helyzetismeret, a realista programok megfogalmazása, a reformokat képviselni tudó politikusok hatalomba juttatása és a reformokat támogatók kritikus nagyságú bázisa. Gombár Csaba előadásának központi gondolata a politikai pluralizmus lehetőségének kérdése volt, amelynek kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar történeti hagyományoktól nem idegen a többpártrendszer. Az elhangzott referátumokhoz lazán kötődő hozzászólások összefoglalására itt nincs mód, de talán nem követünk el a hozzászólók ellen méltánytalanságot, ha máig ható aktualitással bíró gondolatai okán külön kiemeljük Csengey Dénes beszédét, aki a vidéki Magyarországról, az Európához való viszonyulásról és egy új nemzeti gondolat megfogalmazásának lehetőségeiről beszélt.
 
A lakiteleki találkozó közvetlen történeti előképét az 1985-ben megrendezett monori találkozóban fedezhetjük fel. Míg azonban az 1985-ös tanácskozás a fennálló rendszer elleni értelmiségi együttgondolkodásnak tekinthető, addig a két évvel későbbi események már az ellenzéki csoportosulások polarizálódásának, a szekértáborok véglegessé válásának keretében értelmezendők.
 
A lakiteleki találkozó megszervezésének közvetlen előzménye a demokratikus ellenzék képviselőivel folytatott, kudarcba fulladt tárgyalás a második monori találkozó megszervezéséről. Még folytak a tárgyalások, amikor a Beszélőben megjelent a Társadalmi szerződés, amivel a liberálisok gyakorlatilag azt a Monor óta fennálló megállapodást rúgták fel, ami úgy szólt, hogy mindenről közösen döntenek. A dokumentum legjelentősebb tételmondata, a „Kádárnak mennie kell!” leginkább a provokatív és figyelemfelkeltő jelzőkkel írható le a legmegfelelőbben, hiszen 1987-ben ez az igény már az állampárton belül is többekben megfogalmazódott, és az 1988 májusi pártértekezleten valósággá is vált. A dokumentum fontosságát a népiek számára sokkal inkább az adta, hogy általa tette meg a demokratikus ellenzék az első határozott lépést a politikai szereplővé válás irányába, megelőzve ezzel a népieket.
 
A találkozó a népi írók tanácskozásaként híresült el. A résztvevők körének alaposabb vizsgálatából azonban kitűnik, hogy a tanácskozás szereplői – szociológusok, politológusok, történészek, tanárok, újságírók, jogászok, közgazdászok, mérnökök – korántsem alkottak ilyen homogén közösséget. Mivel a népiek a párbeszédre, a kommunikáció fontosságára helyezték a hangsúlyt, a résztvevők köre eleve nem is lehetett homogén, sem politikai szerepüket, sem ideológiai kötődésüket és hivatásukat tekintve. A második monori találkozó szervezésében még arról született megállapodás, hogy az ellenzék fő irányzatainak mindegyike képviselteti magát. A népieket Csurka István, a demokratikus ellenzéket Kis János, az ötvenhatosokat Vásárhelyi Miklós, a közgazdászokat pedig Lengyel László képviselte volna. Miután azonban az ismert körülmények hatására a népiek önálló találkozót kezdtek szervezni, a résztvevők kiválasztásának szempontjai is módosultak. Világos volt, hogy ha a népiek a teljes nyilvánosság és a legalitás elérését tűzik ki célul, akkor nem a „totális ellenzékiség” stratégiáját kell követniük az MSZMP-vel szemben, hanem párbeszédre kell törekedniük a párt magasabb rangú funkcionáriusaiból és felső vezetéséből azokkal, akikkel erre esély mutatkozik. Mások mellett meghívást kapott a találkozóra Romány Pál Bács-Kiskun megyei első titkár, a Politikai Főiskola későbbi rektora; Gajdócsi István, a megyei tanács elnöke; István Lajos, a Hazafias Népfront megyei elnöke; valamint Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa főtitkára is. Pozsgay azonnal elfogadta a meghívást, amely egy nem ellenzéki szándékú találkozóra szólt, és amelyen a szervezők reményei szerint a hatalom és a konstruktív értelmiség között egyenjogú párbeszéd folyhat. Pozsgay három feltételt szabott: nem lehet jelen a demokratikus ellenzék kemény magja, nem születhet a találkozón olyan határozat, amely sértené a kialakult közmegegyezést, és beszédét Szocializmus, demokrácia, reform címen fogja elmondani.
 
A párbeszédre való építés igénye a népiek körében természetes törekvés volt. Korábban például Bibó-emlékkönyv esetében a disszidensekkel, később Monoron a demokratikus ellenzékkel és a humán értelmiséggel, vagy a ’80-as években az állampárttal igyekeztek olyan viszonyt kialakítani, hogy az adott problémákra – különösen, ha azt a nemzeti sorskérdések körébe sorolták – megszülető válaszok minél szélesebb konszenzusra épüljenek.
 
A találkozót a demokratikus ellenzék részéről másképp ítélték meg. Magyar Bálint úgy vélte, a népiek csak az ürügyet keresték, hogy kiléphessenek a második monori találkozó szervezéséből, és megszervezhessék a saját tanácskozásukat. A demokratikus ellenzéktől mások mellett Magyar Bálintot, Vásárhelyi Miklóst és Konrád Györgyöt hívták meg, akik közül utóbbi fogadta el a meghívást. Felszólalásában Lengyel László szóvá tette, hogy a demokratikus ellenzék fontos szereplői, Vásárhelyi Miklós és Kis János nincsenek jelen. Felszólalása után Fekete Gyula jelezte neki, hogy az összejövetel egy baráti társaság találkozója, a résztvevőket pedig nem a magyar társadalom reprezentatív köreként válogatták össze. Konrád György, a demokratikus ellenzék jelenlévő tagja egyetértett Fekete Gyulával.
 
A tanácskozás végén a résztvevők nyilatkozatot fogadtak el. A dokumentum az ország állapotát gazdasági, társadalmi és politikai válság együtteseként írta le, amelynek leküzdéséhez széleskörű társadalmi összefogásra, a politikai vezetők részvételére és nyílt párbeszédre van szükség. A nyilatkozat egyben deklarálta a Magyar Demokrata Fórum megalakulását.
 
Szándékaik szerint a lakitelekiek a közgondolkodásra is hatni akartak. Keresték a legális lehetőségeket a tanácskozás jegyzőkönyvének, az ott elfogadott nyilatkozatnak a nyilvánossághoz történő eljuttatására. Céljuk a teljes nyilvánosság elérése volt, amihez úgy vélték, csak a legalitás keretei között maradva, azt fokozatosan szélesítve juthatnak el. A politikai döntéshozók számára elküldött levélre, amelyben a találkozó szervezői a nyilvánosság elérésének lehetőségét kérték, többnyire semmilyen, vagy elutasító válasz érkezett. Grósz Károly miniszterelnök udvarias hangú válaszlevélben utasította el a kérést. A szervezők Pozsgay Imrét is megkeresték azzal, hogy számítanának a segítségére a nyilvánosság kapcsán, azonban akkor Pozsgay ezt nem vállalta. A következő napokban meggondolta magát, és az október 19-én Lukács János részére írt levelében már javaslatot tett egy, a Magyar Nemzetnek adandó interjúra, amelyben hírt adhatna a lakiteleki találkozóról és közölhetné a Nyilatkozat egyes részeit. Az interjú november 11-ére készen állt a közlésre. A szövegben ott szerepelt a Lakiteleki Nyilatkozat is, és bár Pozsgay – amolyan kötelező vörös farokként – fűzött hozzá némi kritikát, a cikk egyértelműen Lakitelek szellemében íródott, határozottan állást foglalva a társadalmi kezdeményezések, az állampolgári öntevékenységek és az ezek gyakorlásához szükséges jogi feltételek és garanciák megteremtése mellett. A párton belül eljárás indult Pozsgay ellen, akit elmarasztaltak az interjú miatt.
 
Az 1987-es eseményeket, a vitairatok megjelenését és a lakiteleki találkozót a rendszerváltás szellemi előkészítésének is tekinthetjük, amelyben a Magyar Demokrata Fórum megalakulása katalizátor szerepet töltött be a rendszerváltás előzményét jelentő ’80-as évek végi pártosodás folyamatában. A politikai szempontból képlékeny, sok bizonytalanságot magában hordozó időszakban felértékelődött azoknak a szellemi köröknek a jelentősége, amelyek aktív, cselekvő szemléletmóddal közelítették meg a politikai és közéleti kérdéseket. Részben belőlük nőttek ki a rendszerváltás folyamatára meghatározó erővel bíró, pártszerűen működő szervezetek, amelyek közül több az első szabad választások után bekerült a parlamentbe.
 
Fotón:Lezsák Sándor
Fotó forrása: az Antológia Kiadó fényképei az 1987. szeptember 27-i lakiteleki találkozóról
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu

 
(2022.09.27.)