Bős-Nagymarostól a szovjet csapatkivonásig

Megtudhatjuk, melyek a rendszerváltás mérföldkövei a RETÖRKI szerint.

 
1956-ról vagy Trianonról már van a társadalomnak közös történelmi emlékezete, a rendszerváltás azonban még nincs benne így a köztudatban, például mint a diktatúrából a parlamentáris demokráciába és jogállamba való átmenet időszaka. A rendszerváltás képét egyelőre még egyéni, családi történetek határozzák meg. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ezen kiadványa a rendszerváltás kollektív emlékezetének létrejöttét kívánja segíteni.
 
2020-ban már a RETÖRKI megjelentett azonos címmel egy kötet. Jogos a kérdés: mi változott? Miben más ez a könyv? Egy biztos, hogy vaskosabb. Ahogy a szerkesztők az előszóban írják, a jelenlegi munka több szálon is kapcsolódik a 2020-as kronológia kötethez. Ez már egy forrásgyűjtemény, amely azzal a céllal készült, hogy a rendszerváltás időszakának legfontosabb kérdésköreit korabeli dokumentumokon keresztül mutassa be. Az egyértelmű, hogy a rendszerváltás forrásainak bemutatása egy kis könyvtárat tenne ki, ezért a szerkesztők szűkítették a dokumentumok körét és kiválasztottak tizenöt olyan témát, melyek a korszakban a figyelem középpontjába kerültek. Ezek mozgatták meg a legtöbb embert.
Ilyen: Bős-Nagymaros, Március 15. ünneplése, a Nemzeti Kerekasztal ülései, Nagy Imre újratemetése, a határon túli magyarság helyzete, a határnyitás, az igazságtétel, Október 23. kérdése, a négyigenes népszavazás, a világkiállítás, a tulajdonreform-földkérdés, a Dunagate, az 1990-es országgyűlési és önkormányzati választások és a szovjet csapatkivonás.
 
Az egyes témák forrásait nem önmagukban adják közre, hanem mindegyikhez rövid bevezetőt írtak. Tehát az olvasó számára összefoglalják az adott kérdéskört. Minden kérdéskörnél 10-12 forrást közölnek időrendben. A források kiválasztásánál az volt az elsődleges szempont,hogy egy-egy témát minél sokrétűbben mutassanak be.
 
A vízlépcsővel kapcsolatban megtudhatjuk, hogya civil társadalom nyílt szembeszegülése a hatalommal 1988 tavaszán kezdődött. Bár korábban is voltak kisebb tiltakozások, az első nagyobb tömegdemonstrációra 1988. május 27-én került sor, amelyet az osztrák nagykövetség elé szerveztek. A téma kutatóinak nagy része a május 27-i demonstrációt számos, későbbi tüntetés nyitóakkordjaként tartják számon. A gúnyosan csak Dunaszauruszként emlegetett beruházás elleni aktív, széleskörű fellépés, „Bős–Nagymaros ügye” már nemcsak ökológiai kérdés volt, hanem politikai tartalommal bíró, véleményformáló elem, amely a rendszer (meg)változtatásának egyik szimbólumává vált.
 
Az 1988-as év legnagyobb, Bős-Nagymarossal kapcsolatos demonstrációjára szeptember 12-én, Budapesten került sor, amelyen több tízezer fő vonult az utcára, hogy az országgyűlést végre a beruházás leállítására kényszerítse. A főváros mellett tüntetéseket szerveztek vidéki nagy városokban is, többek között Debrecenben és Szegeden. A fővárosi megmozdulás szervezői nagyjából azonosak voltak az erdélyi falurombolás elleni tiltakozások előkészítőivel, kiegészülve a Nagymaros Bizottság 15 tagcsoportjával. A tüntetők Budapest más és más pontján gyülekeztek, és vonultak a központi gyülekezőhelyre, a Vörösmarty térre, olyan táblákkal felszerelkezve, mint „Nagymaros”, „Grószmaros”, „Grószmars”, megszólítva ezzel az MSZMP akkori főtitkárát, Grósz Károlyt is. A kifejezetten politikai jellegű, a politikai vezetést nyíltan támadó vagy gúnyoló, a demokráciát és többpártrendszert követelő jelszavak nyíltan kifejezték a vezetés iránti bizalmatlanságot.
 
Bár a Parlament előtt rendőrkordon várta a tüntetőket, a tömeg fegyelmezetten viselkedett, mindenekelőtt demokráciát követelt, és azt, hogy az építkezést leállítani nem hajlandó hatalom írjon ki népszavazást az ügyben. Este 7 óra körül Vitay András színművész felolvasta a tüntetők petíciójának 13 pontból álló szövegét, majd az eredeti példányt a szervezők öttagú küldöttsége átadta Straub F. Brúnónak, az Elnöki Tanács elnökének. Ez az építkezés azonnali leállításáról, illetve felfüggesztéséről és népszavazás kiírásáról szóló követeléseket tartalmazta. Szeptember 16-án Marosán György kormányszóvivő bejelentette: a kormány nem kíván népszavazást tartani a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítéséről. Ezzel szemben Szentágothai János képviselő, az Akadémia nyugalmazott elnöke azt képviselte, hogy az Országgyűlés ne fogadja el a kormány beszámolóját, és határozattal döntsön a nagymarosi vízlépcső munkálatainak felfüggesztéséről vagy elhalasztásáról.
 
Az Országgyűlés végül elfogadta a kormány beszámolóját a vízlépcsőrendszer építéséről, amely újabb tiltakozó hullámot indított el. 1988. október 30-án több ezer ember fáklyás felvonulással tüntetett a vízlépcső megépítése ellen, több külföldi nagyvárosban pedig szimpátiatüntetéseket szerveztek: az amerikai magyarok képviselői a washingtoni magyar nagykövetség épülete előtt és New Yorkban szerveztek tüntetést, Bonnban mintegy 100 személy zászlókkal és feliratos táblákkal vonult a Magyar Népköztársaság bonni nagykövetségének épülete elé. Brüsszelben a magyar nagykövetség utcájában néhány fős csoport jelent meg, magyar és francia nyelvű feliratokkal, amelyek a Dunakanyar megmentését és a népszavazás elfogadását sürgették. Bár az október 30-i demonstráció nem közelítette meg a szeptember 12-i résztvevők számát, elérte, hogy elinduljon az elsősorban a Duna Kör által támogatott petíciógyűjtés a vízlépcsőről szóló népszavazás támogatására.
 
Az építkezés leállítására így is csak 1989. június 2-án került sor, amikor az Országgyűlés – a nem csökkenő társadalmi nyomás hatására – jóváhagyta a kormány május 13-ai, az építkezés felfüggesztését elrendelő határozatát, 1989 októberében pedig úgy döntött, hogy Magyarország véglegesen felhagy a nagymarosi duzzasztó és erőmű építésével, a dunakiliti építkezés folytatását pedig új államközi szerződéshez kötötte. 1993-ban a magyar és a csehszlovák fél a nézeteltéréseket rendezendő, a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A bíróság 1997-ben hirdetett ítéletet, mely szerint Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia ugyanakkor jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet.
 
És Március 15-ével mi volt a gond? Az 1956 után berendezkedő régi-új rendszer minden spontán, nem általa irányított vagy felügyelt gyülekezésben veszélyt látott. Különösen félt a nemzettudat különböző megnyilvánulásaitól, a hazaszeretet és szabadságvágy megjelenéseitől, a március 15-ei ünnepektől – amelyek óhatatlanul is 1956 októberének tanuláságaira emlékeztették.
 
Az 1972–73-ban csúcsosodó március 15-ei spontán ünnepségek bebizonyították: az ünnep átformálására és kiküszöbölésére tett kísérletek – a három „ünnepet”, az 1848-as forradalom és szabadságharc, a Tanácsköztársaság és a szovjet megszállás évfordulóját egybegyúró Forradalmi Ifjúsági Napok, vagy a március 15-ének a nemzeti ünnepek sorából való kivonása – nemcsak sikertelenek voltak, de kifejezetten irritálták a fiatalság jó részét. A márciusi „külön megemlékezések” 1969-re datálhatók: ebben az évben a karhatalomnak még fel sem tűnt, hogy fiatalok a Bem-, a Petőfi-szobornál és a Múzeumkertben helyeztek el virágokat. 1970-ben már kisebb botrányt okozott, hogy a hivatalos ünnepségek után néhány tucat fiatal Szalay Miklós és Galkó Bence „vezetésével” a Kossuth-szoborig vonult – utóbbi éppen csak elkezdte a Nemzeti dal szavalását, amikor a rendőrök leállították. A két „renitens” fiatalt ekkor még „csak” rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Egy évvel később már kisebb oszlatásokra is sor került, némelyek a kis vörös zászlókat húzogatták ki a földből a nemzeti zászlók mellől, egy, a rendőrség által nem azonosított szónok pedig október 6-ára is megemlékezést jelentett be. Ekkor a fiatal könyvtáros és költő Mehlhoffer Péter beszélt a Múzeumkertben – többek között arról, hogy 1848, 1919 és 1945 közül „egyedül az 1848-as forradalom volt igazán tiszta és népi forradalom”. Büntetése két év börtön lett – az ítélet megállapította, hogy a perbe fogott fiatalok magatartása „összefüggésben van az utóbbi évek szervezetten nacionalista összejöveteleivel”.
 
Igazi kihívás elé azonban 1972 állította először a kádári (kar)hatalmat. A hivatalos ünnepségre összegyűlő tömeget joggal irritálta, hogy 1848 helyett sokkal inkább 1942, a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulásának harmincadik évfordulója került az ünneplés középpontjába. Az csak olaj volt a tűzre, hogy a régi társutas, az egykori parasztpárti Darvas József idézte fel az egykori háborúellenes tüntetés emlékezetét. Ekkor már több száz fiatal indult el a Petőfi-szobortól a ’48-as szabadságharccal összefüggésbe helyezhető helyszínek felé. A „főszereplő” a már két évvel korábban előállított Szalay Miklós lett: ő a Batthyány-örökmécsesnél kívánt néhány nyugtató szót szólni az összegyűlt fiatalokhoz, jelezve: a lázadásuk alapvetően jogos és becsületes, a múlt értékeit őrizni, a „gyűlöletet” pedig irányítani kell. Szalayt beszéde közben rángatták el az örökmécsestől, és tartóztatták le. A per elsőrendű vádlottja lett, 1 év 8 hónap börtönbüntetést kapott. Ulveczky Gábor a Petőfi-szobornál Babits Mihály Petőfi koszorúi című versét tartalmazó nyomtatványt osztogatott, emellett barátaival klubhelységbe járt, és kezdetleges „újságot” szerkesztett – tíz hónapra ítélték. Ferencz Gábor a Kossuth-szobor talapzatán a Himnusz éneklésére kérte a tömeget, de szintén komoly „bűne” volt Ady Endre Piros gyász ünnepén című versének „birtoklása”, valamint az általa írt Fel, március! című „izgató” költemény. Az ő hét hónapos börtönbüntetését három évre felfüggesztették. Rosszabbul járt a per során a legsúlyosabb ítéletet kapó Grillmayer József, akinél a rendőrség március 15-ei, Petőfi-versekből álló „műsortervet” talált, ez alapján a „zavargások” egyik szervezőjeként azonosították.
 
1973-ra már tudatosan készült a hatalom: a kerek évfordulókra – 1848 százhuszonötödik és Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulójára – hivatkozva elrendelték, hogy az ünnep délelőttjén kötelező iskolai ünnepséget tartani, a középiskolákban és szakmunkásképzőkben ráadásul délutánra is programot kellett biztosítani. „Preventív intézkedéseket” is foganatosítottak: az előző években előkerült fiatalokkal elbeszélgetést folytattak, némelyeket előzetes letartóztatásba vagy rendőri felügyelet alá helyeztek. A különböző, ’48-cal és az előző évek eseményeivel összefüggésbe hozható helyszínek köré ifjúgárdisták és munkásőrök vontak kordont – ám ez félelemkeltés helyett inkább az ellenállás fokozására volt jó. A párt és a KISZ rendvédelmi alakulatai mellett a rendőrség is kivette a részét a spontán ünnepségek „pacifikálásából”: a minden addiginál brutálisabb fellépés elsősorban a Petőfi-szobor és környékén volt jellemző. 634 embert érintettek a hivatalos rendőri intézkedések. A „nemhivatalos” intézkedéseket Ludassy Mária, az akkor a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében dolgozó filozófus a következőképpen idézte fel: „Az egyetemre menekült tüntetőkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. […] Az akadémiai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásőr kitépi a nemzeti színű szalagot egy 14 év körüli gyönyörű kislány barna copfjából, a hajával együtt.” Szintén beszédes Gyurkó László, a hatalomhoz sok szállal kötődő író, a Huszonötödik Színház igazgatójának az akkor az MSZMP KB kultúrpolitikai munkaközösségét vezető Aczél Györgyhöz írott feljegyzése. Ebben Gyurkó a karhatalom fellépését a következőképpen értékelte: „…lehetséges, hogy a pillanatnyi közrend megóvása szempontjából hatásosnak bizonyult a rendőrség enyhén szólva kemény fellépése, politikailag és távlatilag azonban igen veszélyesnek érzem ezt a módszert, hogy minősíthetetlen kifejezésekkel szidalmazzanak embereket, válogatás nélkül elvegyék a személyazonosságijukat, sőt nem egy esetben gumibottal támadjanak rájuk (mindezt a magam szemével láttam), kizárólag azért, mert fiatalok, és mert március 15-én az utcán vannak. Nem is szólva arról, hogy Budapest belvárosa néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett volna leverni.” Perre ezúttal nem került sor – de a brutális fellépést természetesen a szokásos adminisztratív eszközök – pénzbírság, munkahelyi elbocsátások, iskolai kirúgások – „egészítették ki”. Egy, a Belügyminisztérium 1973. áprilisi vezetői értekezletéről szóló feljegyzés – amely az előző évek külön ünnepségeivel foglalkozott – kifogásolta, hogy a XIV. kerületi Gorkij Művelődési Ház nyomtatott füzetének címoldalán jelenhetett meg Utassy József Zúg március című verse, valamint azt is konstatálta, hogy „furcsa rokonszenv” van kialakulóban a fiatalok részéről a romániai magyarság és a Szovjetuniótól látszólag több esetben függetlenedő román politika iránt. Újdonságot jelentett az előző évekhez képest, hogy ha mínuszos hírben is, de a Népszabadság is beszámolt a „rendbontásokról”.
 
A Belügyminisztérium világossá tette, hogy az 1973. március 15-én történteket – ahogy nyilván az előző évek eseménysorát is – „nacionalista tüntetésnek” tekinti. A hatalom mellett – az „örök ellenzéki” Krassó György visszaemlékezése szerint – egy ideig így tekintettek rá „egyes értelmiségi körök”, a későbbi „demokratikus ellenzék” keménymagjához tartozók is. De többnyire alighanem idegenkedhettek tőle a nemzeti demokratikus hagyományt újjáélesztők is, akik a szellemi építkezést helyezték előtérbe, és általában „túlzott aktivizmusnak” tekintették ezt a fajta cselekvést. Ennek is köszönhető talán, hogy a rendszerváltás idején és után sem lett széleskörben ismert és elismert az egykori március szellemét idéző fiatalok fellépése. Pedig, ahogy Krassó fogalmazott: „Egy nemzedék, amely úgy érezte, hogy túl későn született, mindenről lemaradt, és nincs miben hinnie, kezdte megteremteni saját értékeit, és kezdte megtalálni helyét a nap alatt.”
 
Amint említettük, foglalkoznak a kötetben a Nemzeti Kerekasztallal is. 1989. június 13-án a Parlament Vadásztermében tartották meg a Nemzeti Kerekasztal plenáris ülését. Ezzel egy három hónapos tárgyalássorozat kezdődött meg, melynek célja az volt, hogy kidolgozzák a békés politikai átmenet szabályait. A Nemzeti Kerekasztal megalakulásának előzménye volt, hogy 1989. március 22-én a Független Jogász Fórum kezdeményezésére nyolc szervezet létrehozta az Ellenzéki Kerekasztalt, abból a célból, hogy egységes álláspontot alakítson ki az alkotmányos átalakulás kereteiről.  A testület alapító tagjai a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyar Néppárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája voltak. Az ellenzéket tömörítő szervezethez júniusban csatlakozott a Keresztény Demokrata Néppárt is. Az Ellenzéki Kerekasztal kétoldalú tárgyalásokra törekedett az MSZMP-vel. Az MSZMP azonban el akarta kerülni, hogy hatalom és ellenzék álljon egymással szemben. Ragaszkodtak hozzá, hogy az általuk meghívott szatellitszervezetek önálló oldalként egységes álláspontot képviselve is részt vegyenek harmadik félként. Az ún. harmadik oldalt az MSZMP-hez közel álló társadalmi szervezetek: a Magyar Nők Országos Tanácsa, Münnich Ferenc Társaság, Szakszervezetek Országos Tanácsa alkották. Így alakult ki, hogy a Nemzeti Kerekasztal tanácskozásai háromoldalú tárgyalásokká alakultak, ahol a harmadik oldal egyetlen közös szavazattal vett részt.
 
A tanácskozást Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd ezt követte Grósz Károly (MSZMP), Kónya Imre (EKA) és Kukorelli István felszólalása. Grósz Károly beszédében a békés átmenet szükségességét emelte ki „a többpártrendszeren alapuló, a pártok versengését is feltételező képviseletei demokráciába”. Valamint kihangsúlyozta, hogy a békés átmenetet az MSZMP kezdeményezte.  Kónya Imre az Ellenzéki Kerekasztal képviseletében kijelentette, hogy a tárgyalások célja nem a hatalmon való osztozkodás, hanem az, hogy a polgárok dönthessék el azt, hogy milyen politikai erőket bíznak meg a hatalom gyakorlásával. A harmadik oldal képviseletében felszólaló Kukorelli István arra tért ki, hogy a tárgyalásokon résztvevő szervezetek nem kívánnak tovább egyetlen párt uralma alatt működni. Az MSZMP részéről a későbbiekben Fejti György és Pozsgay Imre, míg az EKA oldaláról Antall József, Szabad György, Orbán Viktor és Tölgyessy Péter játszott vezető szerepet.
 
A tárgyalások napirendjére két fő témakört tűztek: a demokratikus politikai átmenet megvalósítását szolgáló elvek és szabályok meghatározását, valamint a gazdasági és a szociális válság leküzdésével kapcsolatos stratégiai feladatokat. Ez utóbbira kisebb hangsúlyt fektettek, és kevésbé jártak eredménnyel, mint az alkotmány kérdésével kapcsolatos változtatások.
 
Az újratemetés kérdéskörét illetően tudni kell, hogy a rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb hatású, a demokratikus átmenet egyik legszimbolikusabb eseményére 1989. június 16-án került sor. Nagy Imre és társainak újratemetését a résztvevők és a témával foglalkozó kutatók egy része a kommunista rezsim zárásaként értékelik, hiszen ezzel a szimbolikus kegyeleti aktussal az egykori első titkár, Kádár János és az 1956-os forradalom és szabadságharc romjain felépített Kádár-rendszer véglegesen elveszítette legitimációját.
Az eseményre napra pontosan 31 évvel Nagy Imre egykori miniszterelnök, Maléter Pál, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere és Gimes Miklós újságíró kivégzése után került sor.
A közel öt órán át tartó megemlékezés részét képező névsorfelolvasás mellett beszédek is elhangzottak, felszólalt többek között az egykori Nagy Imre-kormány sajtófőnöke, Vásárhelyi Miklós, az egykor halálra ítélt Mécs Imre, a szintén elítélt Zimányi Tibor, a forradalmi Nemzetőrség egykori parancsnoka, Király Béla, valamint a fiatalok nevében Orbán Viktor is.
 
A határon túli magyarság kérdéskörének, témájának legismertebb momentuma az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás. 1988. június 27-én békés demonstrációra került sor az erdélyi magyar falvak lerombolásának terve ellen a budapesti román nagykövetség előtt. Az előzetesen várt pár tízezres tömeg helyett annak többszöröse, mintegy 80.000 - 100.000 fő érkezett a rendezvényre a fővárosból és a vidéki Magyarországról.A résztvevők jelenlétükkel kívánták kifejezni szolidaritásukat a romániai magyarság mellett, és egyben tiltakozásukat Nicolae Ceaușescu román kommunista államfő kisebbségellenes politikája ellen. A rendszerváltozáshoz vezető politikai események sorában eme precedens értékű demonstráció igen fontosnak bizonyult: megmutatta a magyar társadalom közéleti aktivitását, amivel egyértelmű üzenetet küldött a Kádár-rendszer irányítói felé. Az Erdély-tüntetés a rendszerváltozáshoz vezető társadalmi-politikai folyamatok egyik fontos mérföldkövévé vált, hiszen 1956 októbere óta nem kerülhetett sor Magyarországon többezres tömeg részvételével lezajlott demonstrációra.
 
Június 6-ra készült el Csurka István fogalmazásában a tüntetésre szóló felhívás, amit Aknay János szentendrei művész plakátjával együtt tízezres példányszámban nyomtattak ki. 1988 nyarán még nem létezett a jogállamiság kritériumainak megfelelő gyülekezési törvény. A tüntetések kezelése, engedélyezése, az esetleges rendőri fellépés kérdése politikai döntésen múlott. Június 20-án Fejti György, az MSZMP KB titkára fogadta a Csurka István, Bíró Zoltán, Kósa Ferenc, Makovecz Imre, Czine Mihály és Pálffy István alkotta küldöttséget, akikkel közölte, hogy feltételeinek elfogadása esetén nem fogják megakadályozni a tüntetést. A feltételek a következők voltak: ne hangozzanak el rendszerellenes kijelentések, soviniszta jelszavak, és ne legyenek utcai rendbontások. Végül kijelentette, hogy a tüntetés megfelelő lebonyolításáért a személyes felelősség a rendezőket terheli.
 
1988. június 27-én este 7 órára százezer fő körüli tömeg gyűlt össze a fővárosi Hősök terére. A több száz karszalagos rendező, akik korábban ilyen feladatot még nem láttak el, remek munkát végeztek; a tüntetés minden provokáció és mellékzönge nélkül, méltósággal zajlott le. A romániai menekültek több száz fős csoportját Csoóri Sándor kísérte be a térre, akiket a résztvevők nagy tapssal fogadtak.
 
A korabeli beszámolók szerint az előre kijelölt útvonalon gyertyákkal, fáklyákkal felvonuló tömeg méltóságteljesen és higgadtan viselkedett. A kisebbségi jogok tiszteletben tartására felhívó üzeneteiket többnyelvű transzparenseken jelenítették meg és szép számmal vonultak erdélyi településneveket ábrázoló táblákkal is.
 
A következő téma a határnyitásé. A rendszerváltást megelőző, egymást generáló, szinte fűtőtűzként terjedő események egyik csúcspontja 1989 nyarán volt, amikor megnyílt az osztrák-magyar határ a kommunista blokkot elhagyni szándékozó kelet-német turisták előtt, miközben az NDK politikai vezetése tehetetlenül figyelte, hogy polgárai tömegesen menekülnek a magyar pártvezetés támogatásával Nyugatra.
 
Az események előzménye, hogy 1989. május 2-án értesült róla a nyilvánosság, hogy megkezdődik az osztrák-magyar határon húzódó vasfüggöny lebontása, ami reményt adott arra, hogy a csatlós országok polgárai akadálytalanul megindulhatnak nyugat felé, egy jobb élet reményében. A magyar határőrség azonban egészen augusztusig feltartóztatta és visszafordította az akkor még határsértőnek számító menekülteket.
 
1989. augusztus 19-én a Fertő-tó mellett szerveztek meg végül egy békedemonstrációt, az úgynevezett Páneurópai pikniket, amely alkalomból ideiglenesen megnyitották az osztrák-magyar határt, és így több száz, ekkor már akár hónapok óta Magyarországon ugrásra készen várakozó keletnémet állampolgár jutott át Ausztriába. Az ellenzéki kezdeményezés fővédnöke Pozsgay Imre és Habsburg Ottó volt.
 
Az igazságtétel igen kényes kérdés volt. Sőt! Az igazságtétel tárgyalások és többirányú kompromisszumok megkötése útján történt.
Az igazságtétel egyrészt a sérelmet szenvedettek erkölcsi, jogi és – az ország teherbíró képességéhez képest megengedhető – anyagi sérelmeinek orvoslását, másrészt a bűnök még élő elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonását, harmadrészt a bolsevik típusú diktatúra hatalomra jutásának és regnálásának történeti feltárását és elméleti bírálatát jelenti.
 
A gyakorlatban ehhez kapcsolódik a diktatúra intézményrendszerének teljes lebontása, s egyidejűleg a jogállami intézmények helyreállítása. Magyarországon mindez nem egy forradalom útján, hanem tárgyalások és többirányú kompromisszumok megkötése útján történt, amely magán hordta azokat a korlátokat, amelyeknek eltávolításához 20 év kellett, s amelynek a végére a 2012. évi Alaptörvény tett pontot.
 
OKTÓBER 23. – ról
A rendszerváltoztatás éveiben egyre több szó esett az addig tabuként kezelt 1956-os forradalomról és szabadságharcról. A volt elítélteket tömörítő szervezetek közül, az elsőként megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) tűzte zászlajára az igazságtétel kérdése mellett az 1956-os forradalmat. Az 1988 májusában megalakult szervezet első felhívásában kimondta, hogy „A mártírok emlékével együtt a forradalom emlékét is meg kell tisztítani a rászórt mocsoktól. […] Követeljék velünk együtt a bürokratikus tilalmak megszüntetését, a korszak szabad, tudományos kutatásának lehetőségét, különösképpen az ’56-os forradalom és a megtorlás dokumentumainak közzétételét és az ’56-tal foglalkozó külföldi kiadványok itthoni szabad forgalmazását. A bizottság maga is feladatának tekinti a tények feltárását és közzétételét. Ezért felkéri mindazokat, akiknek közérdekű személyes emlékei vagy dokumentumai vannak e korról, hogy bocsássa azokat rendelkezésre.”
 
A TIB felhívásával ellentétben, az 1988. szeptember 16-án megalakult Recski Szövetség alapszabálya – minthogy az főleg az 1950–1953 között internáltakat akarta tömöríteni – nem tartalmaz 1956-tal kapcsolatos célkitűzés. Az 1989. február 19-én megalakult POFOSZ, bár tagjai sorába várt minden 1956 után elítéltet, alapszabályában szintén tért ki külön a forradalom emlékének ápolására, továbbá az akkori közmegegyezésnek megfelelően, a népfelkelés kifejezést használta.
 
A hatalom részéről 1956 újraértékelésével kapcsolatban az első lépést Pozsgay Imre 1989. január 28-ai rádióinterjúja jelentette, melyben a korábbi diskurzussal ellentétben (ellenforradalom), népfelkelésnek nevezte az eseményeket. Pozsgay ezzel megteremtette a hivatalos közbeszéd megváltoztatásának lehetőségét. Ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy 1956 forradalomnak és szabadságharcnak nevezése a rendszer legitimációját fogja aláásni és megszüntetni.
 
A nyolcvanas évek végétől a parlamentben is egyre többször beszéltek 1956-ról. Az események megítélése kapcsán azonban markáns különbségek voltak a többségében 1985-ben megválasztott országgyűlési képviselők között. Ott ült a pártház védelmében részt vett Méhes Lajos, Az ellenforradalom tollal és fegyverrel szerzője Berecz János, a függetlenként megválasztott Király Zoltán és 1989 nyarától első ellenzékiként az MDF-es Roszík Gábor is. 1986-ban még egyértelműen csak az ellenforradalom minősítés fordult elő, Sztrapák Ferenc, Fekete János, még Miklós Imre is ezt használta. 1987-től Grósz Károly és Apró Antal révén megjelent a tragédia kifejezés, majd Hoós János megfogalmazásában a nemzeti tragédia. Az új fogalmak mellett az ellenforradalom kifejezés sem tűnt el teljesen, mely 1989 januárjában és márciusában többízben is elhangzott. Előbbi esetben Bölcsey György használta, míg utóbbi esetben Méhes Lajos mondta el személyes emlékeit. A népfelkelés szó használata csak 1989 júniusától vált általánossá az Országgyűlésben, így a képviselők szóhasználata 1956 kapcsán többnyire az események alakulását követve változott.
 
A népfelkeléstől, a forradalom és szabadságharc kimondásáig pusztán néhány képviselő jutott el. E folyamat első lépését Király Zoltán tette meg, egyszerre használva több fogalmat is. „Azt a társadalmi átalakulást, amelyre 1956 lehetőséget adott volna, forradalomnak is nevezhetjük. Maga az, ami történt, az felkelés volt. A függetlenség érdekében való fellépés pedig nyugodtan nevezhető szabadságharcnak, hiszen egy idegen hadsereg ellenében folytattatott.” Királynál egyértelműbben nyilatkozott a frissen megválasztott Roszík Gábor: „1956-ban forradalom volt, ami 1956. október 23-án kezdődött.” Az általa használt megnevezés azonban olyannyira nem épült be a törvénykezésbe, hogy három nappal az első szabad október 23-i ünnepség előtt, 1989. október 20-án, amikor az első semmisségi törvényt tárgyalta a parlament, továbbra is megmaradtak a népfelkelés és a nemzeti tragédia kifejezések használatánál, sőt, az elfogadott törvény szövegébe is a népfelkelés szó került bele.
 
Az újonnan megválasztott és a független országgyűlési képviselők azonban szerették volna elérni október 23-a ünnep- és munkaszüneti nappá nyilvánítását. Ennek ügyét először Roszík Gábor vetette fel az országgyűlésben, a javaslatot azonban nem támogatták egyöntetűen. Szeptember 26-ai napirendre tűzését is csak 181 igen, 121 nem és 46 tartózkodással szavazták meg. A kérdés megvitatására nem került sor a kitűzött napon, azt a novemberi ülésszakra halasztották. Végül október 20-án tárgyalta a kérdést a parlament, ahol a nemzeti ünnep kérdését 42 igen, 200 nem szavazattal és 51 tartózkodással, míg a munkaszüneti nappá nyilvánítását 38 igen, 224 nem és 29 tartózkodással utasították el a képviselők. A nemleges döntésnek a hátterében az állhatott, hogy a képviselők közül ekkor még sokan úgy gondolták, hogy egy népszavazás (a köztársasági elnökválasztásról szóló január 7-ei szavazással akarták összekapcsolni) döntse majd el, hogy március 15. augusztus 20. vagy október 23. legyen a nemzeti ünnep.
 
A fentiekből egyértelművé vált, hogy az 1985-ben megválasztott parlamenttől nem lehet elvárni, hogy 1956-ot forradalomnak és szabadságharcnak tekintse, és ünnep-, valamint munkaszüneti nappá nyilvánítsa. Így ez a nemes feladat az újonnan megválasztandó képviselőkre maradt. Voltaképpen már az is egyfajta eredmény és engedmény volt a hatalom részéről, hogy egyrészről 1956-ot népfelkelésnek nevezte, másrészről, hogy mindenkinek lehetősége volt szabadon ünnepelni 1989. október 23-án.
 
Az 1990. március 25-én és április 8-án megtartott szabad és demokratikus választások eredményeként végül 1990. május 2-án ülhetett össze először a parlament. Akkor került sor az 1956. évi októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslat megtárgyalására.
 
Érdekes a Dunagate ügye. Az annus mirabilisnak, a „csodák évének” is nevezett 1989-es esztendőben a Magyar Népköztársaság a kádári MSZMP-ben felcseperedett és ott karriert befutott vezetői mindvégig a változások aktív résztvevői, szervezői és irányítói voltak. Az általuk – csak a legismertebbeket említve itt: Grósz Károly, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Horn Gyula, Nyers Rezső stb. – koncepcionált változások 1989 első felében alapvetően még egyfajta modellváltást, a politika és a közélet felülről irányított és ellenőrzött pluralizálását jelentettek volna, George Bush amerikai elnök 1989. júliusi budapesti látogatása után azonban mindinkább elfogadták a regime change, a rendszerváltás megvalósulásának-megvalósításának gondolatát. A regnáló elit tudatos és szervezett előremenekülésének (a mind nyomasztóbb gazdasági terhek és társadalmi elégedetlenség szempontjából), illetve jövőépítésének (e problémák terhének megosztása, az azoktól való megszabadulás perspektívájából) csúcsát egyértelműen a köztársaság kikiáltása jelentette. 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke az 1956-os forradalom évfordulóján jelentette be a népköztársaság végét, s a Magyar Köztársaság újjáalakulását. A kommunista párt- és államvezetés által kiépített pszeudo-jogállam időleges keretei közt – lévén a frissen kikiáltott Magyar Köztársaság még hét hónapnyira volt az első, valóban demokratikusan megválasztott parlament és az annak felelős kormány felállásától (!) – a regnáló hatalmi elit immár legitim, demokratikus erőként tűnhetett fel. Bár az 1990. tavaszi választások idejére már több mint 50 bejegyzett magyar párt létezett, az Antall-kormány felállásáig Kádár János örökösei töretlenül őrizték a hatalom monopóliumát. A felszínen, a politikai hatalmon túl természetesen ott volt a gazdaság/az államvagyon, illetve a karhatalmi erők/erőszakszervezetek kérdése a Magyar Néphadseregtől a Munkásőrségen és a rendőrségen keresztül a pártállami titkosszolgálatokig.
 
 A Magyar Népköztársaság szovjet mintára megszervezett állambiztonságáért 1963-tól 1990-ig leginkább a Belügyminisztérium III. főcsoportfőnöksége volt a felelős. Ennek élén tábornoki rendfokozatú rendőrtiszt állt főcsoportfőnöki beosztásban, aki egyben a belügyminiszter állambiztonsági helyettese is volt. A BM III. főcsoportfőnökség fogta össze a hírszerzést (III/I. csoportfőnökség), a kémelhárítást (III/II.) a belső elhárítást (III/III.), a katonai elhárítást (III/IV.) és a technikai hátteret biztosító szakszolgálatot (III/V.). A csoportfőnökségek mellett önálló osztályok is működtek a III. főcsoportfőnökségen, az 1980-as évek közepéig ezekből hét volt, majd összevonásokkal-beolvasztások után öt lett.[i] 1989 közepére a globális változásokra, illetve a Magyarországon kifejlő folyamatokra természetesen a rendszer oszlopainak számító szerveknek is reagálni kellett, nem kevéssé azért, mert ezek hatására mind a külső, mind a belső ellenség definíciója, mind a hozzájuk kapcsolt operatív feladatok módosulóban voltak. Jól jelzi ezt, hogy a magyar belügy érdemben reagált arra, amikor 1989 nyarán az amerikai CIA együttműködést kezdeményezett, ez korábban a Moszkva központú (és irányítású) szövetségi rendszer logikájából fakadóan lehetetlen lett volna. Ezzel nagyjából egy időben az addigi legfelsőbb vezetés szintjén is változások történtek. A főcsoport-főnök, Harangozó Szilveszter 1989 áprilisának végén nyugdíjba vonult, utóda pedig az a Pallagi Ferenc lett, aki korábban a III/V. csoportfőnökség feje volt, s kiváló kapcsolatokat ápolt Horváth István akkori belügyminiszterrel. Ugyanebben az évben a budapesti rendőrfőkapitány is új állambiztonsági helyettest kapott dr. Stefán Géza rendőr ezredes személyében (Stefán később 1994-től egészen 2009 nyaráig a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgatójaként működött). A Dunagate története szempontjából ki kell emeljük, hogy a III/III. élén ekkor nem történt változás, azt csoportfőnökként továbbra is Horváth József rendőr vezérőrnagy vezette. Horváth saját elmondása szerint 1989. augusztus 15-én saját állományának országos értekezletet hívott össze, ahol kijelentette, hogy onnantól nem az MSZMP határozatai érvényesek tevékenységükre, hanem a törvény és az alkotmány rendelkezései az irányadóak.[iii] (A politikai mozgások közepette lezajlott személycserék kapcsán kell megjegyeznünk, hogy fent említettek nemcsak a legfelsőbb magyar politikai vezetéssel ápoltak hivatali és személyes kapcsolatokat, de gyakran azokéval párhuzamos kapcsolatrendszerrel bírtak a szovjet társszervek legkülönbözőbb szintjein.) A törvényi szabályozást tekintve az 1989. november 19-én elfogadott 114/1989. MT-rendeletet kell kiemelnünk, mely módosította a belügyminiszter feladat- és hatáskörét, ezzel próbálván új gyakorlatrendszert kialakítani a korábbi idők egypárti diktatúrájából levezetett logikája, cél- és eszközrendszere helyett. Az úgynevezett Dunagate azután ezen kiforratlan helyzetbe robbant bele 1989 decemberében.
 
Az ügyet Végvári József, a III/III. állományának – saját bevallása szerint munkájából 1987-re végleg kiábrándult – őrnagya és Lovas Zoltán újságíró (aki 1989 októberétől kezdett a Pesty László nevével fémjelzett Fekete Doboznak dolgozni, majd 1989 decemberétől a Fidesz országos sajtófőnöke lett, ahol Bozóki András és Hertel Róbert mellett a párt kreatív csapatának tagjaként is működött), illetve az utóbbi által bevont Gál Zoltán operatőr robbantották ki. Az épp Romániából, Tőkés László családjától visszatért Lovast Végvári az 1989. nyári időközi választások óta parlamenti képviselő Roszík Gáboron keresztül kereste meg az 1989. karácsonyi, Hősök terén tartott éjféli ökumenikus istentisztelet után. Az itt történt rövid és feszült megbeszélés után Végvári még aznap este beengedte Lovas és Gál párosát a titkosszolgálat Falk Miksa utcai (akkor Néphadsereg útja) központjába, ahol szembesítette őket a nagyüzemben, gépesítetten zajló iratmegsemmisítéssel, illetve az ellenzéki vezetők immár törvénytelen, ám folytatólagos megfigyelésével. A kalandos és potenciálisan életveszélyes akcióban készült anyagot Lovas először az SZDSZ-es Kőszeg Ferencnek és Rajk Lászlónak mutatta meg, majd ezután került a Fekete Dobozhoz, ahol adáskészre vágták. Emiatt a Fideszben többen megorroltak Lovasra, lévén ez a párt saját aduásza is lehetett volna, de ebből a helyzetből nőtt ki végül az SZDSZ és a Fidesz 1990. január 5-i közös sajtótájékoztatója, melyen Kis János és Fodor Gábor bejelentették, hogy feljelentést tesznek amiatt, hogy a III/III. Főcsoportfőnökség ellenzéki politikusokról és mozgalmakról gyűjt adatokat törvényellenesen, titkosszolgálati eszközökkel és módszerekkel. Ezzel párhuzamosan, még a sajtótájékoztató előtt egy órával a két párt képviseletében Kis és Fodor hivatalában kereste fel Németh Miklós kormányfőt, és levelet nyújtottak át a szolgálatok alkotmánysértő gyakorlatával kapcsolatos információikról. Az innentől vihart kavaró botrányt a Kossuth Rádió aznapi esti Hírmagazinjában Magyar Bálint nevezte először magyar Watergate-ügynek.
 
Egy héttel később, 1990. január 12-én Horváth István belügyminiszter igazoló jelentés tételére kötelezte Horváth József vezérőrnagyot, miközben Diczig István rendőr vezérőrnagy, a BM Vizsgálati Osztály vezetője irányításával bizottságot nevezett ki az ügy felderítésére. Egyidejűleg Horváth István kezdeményezte az országgyűlés megbízott elnökénél, hogy a következő ülésszakon beszámolhasson a vizsgálat állásáról. Zároltatta a korábbi Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség (III/III.) 7. osztályának (jelentőszolgálat, belső elhárítási adattár) iratait, majd megtiltotta az operatív titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazását. A szolgálati titok felfedésével árulást elkövető Végvári személyét 1990. január 19-ém fedték fel, s innentől a videoanyagot készítők bújtatták. Az immár saját súlya által görgetett ügyben ezután megkezdődött a főhullás, direktben érintve azokat, akik eltávolítását-távozását az SZDSZ és a Fidesz még Németh Miklós felé 1989. január 5-én küldött levélben kezdeményezte. A botrány hatására Horváth Józsefet nyugdíjazták, a III/III. Csoportfőnökséget feloszlatták. Horváth István belügyminiszter néhány nappal később, 1990. január 23-ai hatállyal lemondani kényszerült; helyére ekkor időlegesen Gál Zoltán lépett, aki az Antall-kormány 1990. május 23-i beiktatásáig maradt hivatalában. Az első szabad, demokratikus parlamenti választások, majd az új kormány hivatalba lépése után 1990. június végén Györgyi Kálmán újonnan kinevezett legfőbb ügyész a Katonai Főügyészséget a nyomozás befejezésére, a Budapesti Katonai Ügyészséget pedig vádemelésre utasította Végvári József, Horváth József és Pallagi Ferenc ügyében. Végvárit 1991. január elején másodfokon a katonai bíróság államtitok és szolgálati titok megsértése miatt elmarasztalta és megrovásban részesítette. A Dunagate valódi története – műfajából fakadóan – 30 évvel később sem teljesen tisztázott, lévén egy átmeneti időszak sokfrontos politikai és titkosszolgálati játszmáiból bukkant elő, a legkülönbözőbb szervezeti és egyéni érdekek által sodorva.
 
Bizonyára a közölt források segítenek egy-egy kérdéskör alaposabb megismerésében és az adott korszakban kialakult nézőpontok megértésében.
 
(A rendszerváltás mérföldkövei, szerk.: Házi Balázs, Juhász-Pintér Pál, Marschal Adrienn, 2022., Kiadó: Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár.)
 
m.a.
 
(2022.12.21.)