A 2. magyar hadsereg tragédiája

A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos igazgatójának írása

Immár nyolcvan esztendeje, hogy 1943. január 12-én megindult a szovjet Vörös Hadsereg támadása a 2. magyar hadsereg doni állásai ellen. A heteken át tartó offenzíva hatalmas veszteségeket okozott a magyar csapatoknak, amelyek szívós, sokszor hősies ellenállását nemcsak elégtelen felszerelésük, hanem az orosz tél minden viszontagsága is megnehezítette.

Az összeomlás elkerülhetetlen volt, a 2. magyar hadsereg tragédiája beteljesedett – de nem fejeződött be. A hazatért katonák a kommunista Magyarországon még évtizedekig érezhették magukon a „fasiszta agresszor” bélyegét, miközben a hatalom a doni tragédiából szimbólumot kovácsolt: a rosszul felszerelt magyar bakát a Szovjetunióba meghalni küldő „horthysta” uralkodóosztály népellenességének jelképét.
 
Ezt alátámasztandó a szocializmus időszakában számos ferdítés, félremagyarázás, sőt hamis állítás született a doni eseményekről.
 
Egyvalamiben azonban igaza volt a kommunista propagandának: a 2. magyar hadsereg tragédiája valóban szimbólum – de nem a „horthyzmus” lelkiismeretlenségének, hanem a XX. századi magyar sorsnak a szimbóluma.
Nem könnyű röviden összefoglalni, mi is vezetett a doni katasztrófához, több tízezer magyar halálához. De két fő eredőről, Magyarország politikai és katonai helyzetéről mindenképp szót kell ejteni. Az 1920-as trianoni békeszerződés következtében hazánk a rendkívül súlyos veszteségek mellett egyvalamit elnyert: a Mohács óta nem létező független magyar államiságot. Ez azonban nem jelentette azt, hogy teljes egyenjogúsággal tudott volna jelen lenni a nemzetközi politika színpadán. A magyar külpolitika ezért nagyhatalmi támogatót keresett a revíziós célok mögé, melyet végül Olaszországban talált meg.
 
Ezáltal csökkent Magyarország kettős szorítása: nemzetközi elszigeteltsége megszűnt, és az ellenséges szomszédos államok, a kisantant is egy fokkal mérsékeltebb hangot ütött meg Budapesttel szemben.
 
A konszolidáció hatására kialakult bizakodó hangulat azonban hamar szertefoszlott. Az 1930-as évek elejétől kezdődően különböző okok miatt Olaszország fokozatosan kivonult a térségből, átengedve a helyét az egyre agresszívebb gazdasági és politikai térfoglalásba kezdő, 1933 januárjától kezdve Adolf Hitler vezetése alatt álló Németországnak. A magyar politikai elit azon józanul gondolkodó részének, amely Nyugat-Európával is jó viszonyra törekedett, egyre elkeseredettebben kellett konstatálnia, hogy a nyugati hatalmak saját biztonságuk érdekében a térséget voltaképpen odadobták a németeknek. Ezáltal spirálba kerültünk, amelyben egyre több és több német követelés, nyomásgyakorlási kísérlet nehezedett hazánkra, egyre jobban a Harmadik Birodalom befolyása alá kerültünk – ez volt a Don-kanyar tragédiájának előhangja.
 
Az első felvonás függönye akkor gördült fel, amikor Bárdossy László miniszterelnök 1941. június 27-én bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval.
 
Lassan két éve zajlott már a második világháború, amiből Magyarország – nagyrészt a tragikus sorsú Teleki Pál erőfeszítéseinek köszönhetően – addig úgy tudott kimaradni, hogy sikerült visszaszereznie a Felvidék egy részét, a Kárpátalját és Észak-Erdélyt. A Délvidék nemzetközi konfliktus nélküli visszavétele azonban már nem sikerülhetett: Nagy-Britannia érzékeltette, hogy a jugoszlávok elleni magyar lépésnek lesznek diplomáciai következményei. Teleki ebben a rendkívül feszült helyzetben – mintegy a német kényszerpálya elleni tiltakozásul – lett öngyilkos.
Utódja, Bárdossy egyértelmű németbarát politikát folytatott, és nem lépett fel vagy nem volt képes fellépni elődjéhez hasonló határozottsággal a kormányzat és a honvéd vezérkar németbarát része ellen. Megtörtént: Magyarország a német szövetség tagjaként megtámadta a Szovjetuniót. A tragédia cselekménye továbbgördült: 1942 januárjától a németek hatalmas nyomást gyakoroltak Horthy Miklós kormányzóra és a magyar vezetésre, azt követelve, hogy bocsássa rendelkezésre egész haderejét.
 
Végül annyit sikerült a magyar félnek elérnie, hogy „csupán” egy kétszázezer fős hadsereget kelljen a németek oldalán a keleti frontra küldenie.
 
Itt kell megemlíteni azon katonai okokat, melyek a 2. magyar hadsereg tragédiájához vezettek. A Magyar Királyi Honvédségen belül ebben az időszakban erőteljes modernizáció és fejlesztés zajlott. Trianon szigorú katonai rendelkezései következtében 1938 után kis túlzással a semmiből kellett létrehozni a légierőt és a páncélos csapatokat, de a többi fegyvernemnek is elavult harceszközei voltak. A magyar katonai doktrína tisztában volt a korlátaival, ezért egy olyan hadsereg kiépítését tűzte ki célul, mely elsősorban a kisantanttal szemben tudja a siker reményében felvenni a harcot.
 
Azzal mindenki tisztában volt, hogy a keleti frontra kivonuló 2. magyar hadsereg feladata nehéz, sőt áldozattal teljes lesz.
 
A politikai és katonai vezetés valóban el akarta kerülni az 1918-as összeomlás megismétlődését, és a háború végére minél több élőerőt és harceszközt igyekezett tartalékolni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy szándékosan rosszul fegyverezték volna fel a kivonuló hadsereget. És amit nem szabad elfelejteni: bíztak a németek ígéretében, miszerint a hadműveleti területen pótolják a magyar csapatok felszerelési hiányosságait. Talán nem árulunk el titkot, ha jelezzük, hogy erre természetesen nem vagy alig került sor.
Mindezek után elismerően kell megemlékeznünk a 2. magyar hadsereg küzdelmeiről. A seregtest parancsnokául a jelentős elméleti tudású és első világháborús haditapasztalatú Jány Gusztáv vezérezredest nevezték ki. Az ő vezetésével a hadsereg erején felül teljesített az 1942 nyarán kibontakozó harcokban.
 
Jány tisztában volt azzal, hogy az 1942 őszén a Don folyó partján mintegy kétszáz kilométer hosszan védelemre rendelt hadsereg ellenséges támadás esetén a feladatát nem lesz képes ellátni, a vereség, a szovjet csapatok áttörése elkerülhetetlen lesz.
 
Meglátásait többször is közölte közvetlen német feljebbvalóival és az otthoni magyar vezetéssel. Azonban előbbi nem akart, utóbbi nem tudott változtatni a körülményeken. A második felvonás végén vészjósló csend borult a Don vidékére.
1943. január 12-én, a nagy hidegben a szovjet erők offenzívát indítottak a 2. magyar hadsereg állásai ellen. A magyar erők kezdetben szinte mindenhol igyekeztek erős ellenállást kifejteni, Jány pedig a hadsereg mögött elhelyezett német tartalékok bevetését sürgette feljebbvalóinál – sikertelenül. A tragédia csúcspontjára ért: tizenkét nap alatt a front felbomlott, a magyar csapatok kisebb kötelékekben menekültek hátra, törtek ki újra és újra az üldözők gyűrűjéből. Ezrek estek el, fagytak halálra, tűntek el, estek fogságba. A szintén menekülő német csapatok durván bántak a magyar katonákkal: leszorították őket az utakról, kizavarták őket a házakból a mínusz 30-40 fokos hidegbe, elvették meleg ruhájukat, élelmüket. Ráadásul mintha egy időre Jány idegei is felmondták volna a szolgálatot: január 24-i hadparancsában rendkívül kemény és igazságtalan vádakkal illette saját katonáit, azt állítva, hogy a 2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét. Jány később hiába írta felül saját kijelentéseit, ez a hadparancs az immár az életéért küzdő magyar baka újabb arculcsapása volt.
 
A tragédia utóhangja mindaz, ami azóta történt. A kommunizmus negyven éve alatt sokáig félnie kellett annak, aki megjárta a Don-kanyart, s az sem gyászolhatott méltó módon, akinek szerette nem tért haza. Ideológiai-hatalmi okok miatt múltunk egy fontos tragédiája maradt kibeszéletlen.
 
A hallgatás és hazugság falán – a hivatalos emlékezetpolitika nagy bosszúságára – elemi erővel tört át Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című 1973-as könyve, illetve Sára Sándor 1982-ben bemutatott Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilm-sorozata, amelyekben volt katonák idézték fel emlékeiket.
 
A rendszerváltás elhozta a méltó megemlékezés és az objektív megismerés lehetőségét is. A történész szakma ideológiai megkötöttségek nélkül foglalkozhat a 2. magyar hadsereg sorsával, személyes és közösségi emlékezetünkben pedig hősnek nevezhetjük a hőst, áldozatnak az áldozatot. A tragédia utóhangjának eme utolsó jelenete természetesen nem lehet vidám, de betölti hivatását: katarzist nyújt, s ezáltal erőt ad a jövő küzdelmeire.
 
Strausz Péter
A szerző történész, a Retörki  tudományos igazgatója
Fotón: Német, olasz, román és magyar hadifoglyok, 1943 (Forrás: Wikipédia)
 
Forrás: Magyar Nemzet online
 
(2023.01.13.)