Népfelkelés – Pozsgay Imre rádióinterjúja – RETÖRKI KALENDÁRIUM

"A bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarhisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek."

1956-tal kapcsolatban a Kádár-rendszer csaknem teljes időszaka alatt, szinte kizárólag a hivatalos értelmezésnek volt tere a széleskörű nyilvánosságban. A nyolcvanas évek második felében a különböző ellenzéki mozgalmak, a máskéntgondolkodó körök megélénkülő tevékenysége jelezte, hogy a társadalom egy jelentős részében elemi erejű igény van a három évtized óta fenntartott értelmezés újragondolására. Ezt az igényt jelezték az időszak ellenzéki megmozdulásain felvetett kérdések is, amelyeknek a forradalom megkerülhetetlen témája volt – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár Kronológia menüpontjára kattintva.
 
Az 1985-ös monori találkozó, majd a következő évben megrendezett 1956-os konferencia, a lakiteleki találkozó és az 1988-as első, legálisan megrendezett 1956-tal foglalkozó konferencia mind érintette, vagy kifejezetten központi témájaként kezelte a forradalmat és értelmezésének kérdését. 1956 problematikája nem csak az esemény ellenforradalmi minősítésében, hanem az egykori miniszterelnök, Nagy Imre szerepe és kivégzése körül is megmutatkozott, amelyet ugyan hallgatás, vagy még inkább egyoldalú és hamis értékelés övezett évtizedeken át, de nem volt elválasztható a párt genezisétől, ebből adódóan aktuális üzenettel bírt a rendszerváltás idején is. A régi bűn hosszú árnyéka harminc év múltán is elérte a Magyar Szocialista Munkáspártot, az ellenzék és az ügyet felkaroló civil szerveződések pedig nem is mulasztották el emlékeztetni erre a hatalmon lévőket és a társadalmat egyaránt.
 
Az 1988 nyarán megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottság felhívást tett közzé, amelyben teljes erkölcsi, jogi és politikai rehabilitációt követelt Nagy Imrének és a megtorlás minden áldozatának, halottaknak és élőknek egyaránt. Felhívást intéztek a magyar társadalomhoz, hogy követeljék a kivégzettek méltó eltemetését és nemzeti emlékmű felállítását, valamint, hogy Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulóján, június 16-án helyezzenek el egy szál virágot a rákoskeresztúri temető 301-es parcellánál. Június 16-án tüntetés zajlott Budapesten, ahol a főváros több pontján is megemlékeztek a tüntetők a forradalom áldozatairól és igazságot követeltek 1956-nak. Tüntetésekre került sor a forradalom kitörésének évfordulóján, 1988. október 23-án is, amelyek megrendezésére a rendőrségi tiltás ellenére is sor került. Az ellenzék tevékenysége nyomán tehát 1956-ról alternatív, a hivatalos ellenforradalmi narratívát gyengítő álláspontok fogalmazódtak meg és jutottak nyilvánosságra, a Nagy Imre üggyel együtt pedig mindez egyszerre politikai és morális kérdésként tornyosult az MSZMP vezetése előtt.
 
Az újragondolás igénye a történettudomány képviselői között is jelen volt. Hivatalos felületen az 1956-os események újraértelmezésének egyik első megnyilvánulását jelentette Glatz Ferenc História folyóiratban megjelent Kérdőjelek 1956-ról című írása. Ebben Glatz – aki egyúttal a folyóirat alapítója és felelős szerkesztője is volt – amellett érvel, hogy 1956 nem volt forradalom, mert nem kívánta a társadalmi rend alapjait megváltoztatni, és nem volt ellenforradalom sem, hiszen nem volt célja az 1945 és 1948 közötti forradalmi léptékű átalakulás visszarendezése sem. Vagyis – írja Glatz – „1956 október nem volt forradalom, s nem volt ellenforradalom, hanem népfelkelés a sztálini rendszer ellen, amely a térség népeire egy hagyomány nélküli politikai rendszert kívánt ráerőszakolni […]”
 
Nem csupán a párton kívül, de a párton belül is központi kérdéssé vált a forradalom értelmezése. A Magyar Szocialista Munkáspárt sajátos frazeológiájában ezidőtájt gyakran csak „sajnálatos eseményként” hivatkozott 1956-ra, amelynek értelmezése a párt legitimitásának alapelemét jelentette, ezért annak emlékezetére kezdettől fogva kiemelt figyelmet fordított. Az évtizedek során hol rejtetten, hol nyíltan, idehaza és a nemzetközi térben egyaránt vívott, 1956-ot érintő értelmezési háború különösen a kerek évfordulók során vált látványossá, amelynek csatáit a párt 1981-ig sorra megnyerte. A fordulópontot a forradalom harmincadik évfordulója jelentette. Addigra a párt részben saját, 1956-tal kapcsolatban követett helytelen stratégiájának eredményeképpen defenzívába került, és elvesztette lépéselőnyét. Az 1956-os forradalom kérdése mind a párttagságot, mind a pártvezetést foglalkoztatta, a párton belüli irányzatok képviselői pedig eltérő módon viszonyultak hozzá 1988 végén és 1989 elején.
 
A pártvezetés keményvonalas szárnyát képviselő Berecz János 1988. november negyedikén a Köztársaság téren rendezett megemlékezésen vett részt, ahol Barabás János, a budapesti pártbizottság titkára által elmondottak világosan mutatták a keményvonalasok álláspontját. „Sem az események alapvető politikai értékelésén, sem az akkor feltárt okok történelmi súlyának, sorrendjének meghatározásán nincs okunk azóta sem változtatni.” Néhány nappal később, november 9-én Berecz a Budapesti Forradalmi Karhatalmi Ezred 1956–1957-es tevékenységéről megemlékező ülésen mondott beszédet, méltatta az egykor a „néphatalom védelmére” fegyverrel sietőket és kijelentette, tevékenységüket „az alkotmány és a törvény erejével kötelességünk védelmezni.” Míg Berecz az 1956-ot érintő alternatív értelmezési igényekre a hagyományos ellenforradalmi minősítés erőltetésével reagált, addig az MSZMP-n belül a rendpárti szárny irányvonalát képviselő Grósz Károly, 1956-ot aktuális politikai üzenetbe csomagolva idézte fel. Utóbb csak „fehérterroros beszédként” elhíresült, 1988. november 29-én a Budapest Sportcsarnokban tartott pártaktíva-értekezleten elmondott szavaiban olyan megújulást hirdetett meg, amely az elmúlt évtizedeket felvállalva „egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust” hoz létre. Ez azonban csak az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szembeni határozott fellépés esetén sikerülhet, ellenkező esetben viszont „az anarchia, a káosz és a fehérterror fog eluralkodni.” A reformerszárnyat képviselő Pozsgay Imre számára 1956 újraértékelése az 1988 májusi pártértekezletet követően rábízott politikai feladat volt, álláspontját pedig a következő év januárjában elmondott, 1956-ot népfelkelésként értékelő interjúban jelezte.
 
Az 1988 májusában megtartott pártértekezlet, amely a XIII. kongresszus döntései nyomán előállt gazdasági, politikai és társadalmi válságot volt hivatott kezelni, döntött arról, hogy a párt múlthoz való viszonyát tisztázandó, a Központi Bizottságnak létre kell hozni egy munkabizottságot, „...amely elvégzi a helyzet mélyebb elemzését, az okok feltárását, s a közelmúltban folytatott viták tapasztalatait is hasznosítva felvázolja a szocializmus építésének távlati programját. Ennek keretében vizsgálni kell egy új programnyilatkozat elkészítésének a szükségességét.” A Központi Bizottság június 23-i ülésén a feladat elvégzésével Pozsgay Imrét bízták meg.
 
A munkabizottság feladatait négy albizottságban osztották szét, így jött létre a történelmi, a gazdaságpolitikai, a politikai rendszerrel, társadalom- és művelődéspolitikával, valamint az ideológiai kérdésekkel foglalkozó albizottság, illetve az MSZMP programnyilatkozatát összeállító albizottság. A történelmi albizottság vezetésére Pozsgay Berend T. Ivánt, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét és a Központi Bizottság frissen megválasztott tagját kérte fel. Berend mellett az albizottság tagjai voltak még Horn Gyula, Ormos Mária és Tőkei Ferenc, valamint szakértőként Hajdu Tibor, Balogh Sándor, Bayer József és Földes György.
 
Az albizottság 1989. január 27-i ülésén arra a megállapításra jutott, hogy 1956 eseményének értékelésére a népfelkelés kifejezés a megfelelő forma. Pozsgay ezt követően interjút adott a Kossuth Rádió 168 óra című műsorának, amelyben a történelmi albizottság friss értékelését használva kijelentette, hogy „a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarhisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.”
 
Az interjú ügyét a Politikai Bizottság január 31-i, február 7-i, valamint a Központi Bizottság február 10–11-i ülésein tárgyalták. Az 1956 újraértékelésére talált új forma ilyen módon történt nyilvánosságra hozatalát a pártvezetésben többen a pártegységet bomlasztó, felelőtlen kijelentésnek tartották Pozsgay részéről. A pártvezetésnek a bejelentés után azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy amennyiben 1956 nem ellenforradalom volt, akkor nincs, ami alátámassza a szovjet beavatkozás és a vele járó áldozatok szükségességét és ilyen értelemben az MSZMP „történelmi útjának” kezdete nem volt más, mint egy hitelét vesztett politikai elit idegen hadsereg általi visszakapaszkodása a hatalomba.
 
A földindulásszerű hatás dacára, 1956 népfelkelésként való értékelése végül mégsem futott be hosszú karriert. A Központi Bizottság 1989. február 10-11-i ülése után kiadott közleményében elsietettnek ítélte meg, hogy az albizottság vizsgálatának eddigi eredményét Pozsgay nyilvánosság elé tárta, és javasolta, hogy az albizottság további munkájában hasznosítsa a KB-hoz ez ügyben érkezett levelek tartalmát. Helyeselte az albizottság vizsgálatának eddigi eredményét összefoglaló tanulmány vitára bocsátását, hangsúlyozta azonban a további munka fontosságát, és szükségesnek tartotta 1956 „eddigieknél árnyaltabb értékelését.” Az értelmezést illetően igazi öszvér megoldás született a KB részéről. Az ülés után kiadott közleményben felvonultatták az elmúlt harminc év valamennyi értékelő kifejezését. Eszerint az 1956-os „nemzeti tragédia” olyan „népfelkelés” volt, amelyben „ellenforradalmi cselekmények” történtek. Bár a szándék nyilvánvalóan valamiféle kompromisszum megtalálása volt, az események – mint ahogy a rendszerváltás folyamatában oly sokszor – már túlhaladtak a lassan reagáló, gyors döntésre képtelen pártvezetésen. A független politikai szervezetek – a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, az Erdélyi Szövetség, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Jogász Fórum, a Független Kisgazdapárt, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Veres Péter Társaság – nyilatkozatot adtak ki, amelyben a demokratikus Magyarország megteremtése felé tett fontos lépésként üdvözölték az MSZMP közleményét, azonban az 1956-ot érintő értékelést nem tartották elégségesnek. Hiányolták a forradalom és szabadságharc tényének, valamint az események demokratikus jellegének elismerését. Március 15-én az ellenzéki megemlékezéseken már százezres tömeg vett részt, egyebek mellett Nagy Imre-Batthyány, Kádár-Haynau, illetve Igazságot ‘56-nak! táblákkal egyértelművé téve az 1956-tal kapcsolatos véleményeket, áprilisban pedig elkezdődött a szovjet csapatok részleges kivonása, amelynek során mintegy tízezer katona távozott hazánkból. 1956 értékelésének alakulása immár kívül került az MSZMP befolyásán, és egyre kevésbé volt jelentősége annak, hogy mit gondol a párt 1956-ról. A nagy belső vitákat gerjesztő népfelkelés értékelésén gyorsan túllépett az idő. Alig egy év múltán, a szabad választásokat követően összeült országgyűlés alakuló ülésén, 1956-ot mint forradalmat és szabadságharcot foglalták törvénybe, melynek történelmi jelentősége 1848-hoz mérhető.
 
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 
 
(2024.01.28.)