Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


AZ 1989. MÁRCIUS 15-EI ESEMÉNYEK - RETÖRKI

Az ellenzéki mozgalmak és pártkezdemények – részben az érezhető hatalmi hangváltást kihasználva – saját erejüket kívánták megmutatni az immár hivatalos nemzeti ünnepen.

A magyar közbeszédben az első szabad március 15-eként emlegetett nap, amely során – az előző évek gyakorlatától eltérően – a hatalomtól elkülönülő, magukat egyre határozottabban definiáló ellenzéki csoportok is szabadon és rendőri atrocitásoktól mentesen ünnepelhették a forradalom és szabadságharc évfordulóját – írta Nagymihály Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa Kronológia rovatban
 
A március 15-ék a Kádár-rendszer egyik „Achilles-sarkát” jelentették: a „Márciusban újra kezdjük” hatalom számára fenyegetést jelentő jelszavától az 1972–73-as évek kis létszámú, spontán, a fiatalság által dominált és a rendőrség által brutálisan megtorolt megemlékezésein át az 1986-os „lánchídi csatáig” vagy az 1988-as eseményekig, amikor az ünnep hajnalán gyűjtött be a rendőrség jól ismert ellenzéki szereplőket.
 
1989. március 15-e több szempontból különlegesnek ígérkezett: a Párt és csatolt részei érezhetően megváltoztatták az ünnephez való viszonyulásukat. Elhallgatás helyett „élre állás”, az ellenzéki megnyilvánulások tiltása helyett az erőltetett „nemzeti összefogás” és „nemzeti megbékélés” gondolatának középpontba helyezése lett a jellemző. A változást jelezte, hogy az Országgyűlés egy 1988. decemberi döntésével piros betűs nemzeti ünneppé tette március 15-ét, valamint, hogy 1989 januárjában a gyülekezési törvény elfogadása az addigi önkéntes gyakorlat helyett tisztázta a tüntetések engedélyezésének feltételeit. Mindezekkel szinte egy időben, 1989 január elején Nagy Imre, a KISZ KB első titkára levélben fordult az „alternatív szervezetek” képviselőihez, amelyben közös ünnepségre invitálta őket a Múzeumkertbe. Februárban a Hazafias Népfront – reagálva az ellenzék részéről megjelenő, kisajátításra vonatkozó vádakra – szintén a közös ünneplés fontosságára hívta fel a figyelmet. Az MSZMP KB március 1-jén kiadott, a párt tagjainak és alapszervezeteinek szóló felhívásában a „nemzeti összetartozás napjának” nevezte március 15-ét, egyben elismerve, hogy az előző években „az ünnep gyakorlatában” is követtek el hibákat.
 
Természetes volt ugyanakkor, hogy az ellenzéki mozgalmak és pártkezdemények – részben az érezhető hatalmi hangváltást kihasználva – saját erejüket kívánták megmutatni az immár hivatalos nemzeti ünnepen. Már az év elején ellenzéki tárgyalások kezdődtek, amelyen – ahogy a kezdeményező Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) nevében Rockenbauer Zoltán összefoglalta – a résztvevő szervezetek megállapodtak, hogy „Budapesten független ünnepséget tartanak és a hatalom által rendezett ceremónián nem vesznek részt”. Az ellenzéki tárgyalások kereteiként létrehívott Március 15-e Bizottság tárgyalásain a kezdeményező FIDESZ mellett a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt, a Magyar Demokrata Fórum, valamint a Szabad Demokraták Szövetsége volt jelen. A szervezetek végül abban állapodtak meg, hogy – ahogy a felhívó levél fogalmazott – „folytatni kívánják az utóbbi években kialakult spontán független felvonulás hagyományát, a szokás által kialakított útvonalon”. Az útvonal olyan kultikus helyszíneket foglalt magába, mint a Petőfi-szobor, a Vörösmarty tér, a Kossuth tér, a Batthyány-örökmécses, a Bem-szobor vagy a Batthyány téri Kölcsey-szobor. A megállapodás szerint a különböző szervezetek helyszínt választhattak, ahol az általuk delegált szónok beszélhetett a tömeghez. Az események végül e megállapodás mentén zajlottak – ugyanakkor már az FKGP nélkül, amelynek egyes képviselői – az ellenzéki tárgyalók megrökönyödésére – végül a hatalom ünnepségén vettek részt.
 
A Múzeumkertben Huszár István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára a legszebb nemzeti ünnepnek nevezte március 15-ét, valamint a Népfront elődjének az 1937. március 15-én ugyanott zászlót bontó, leginkább a népi mozgalom képviselői által dominált Márciusi Frontot. Ruttner György, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnökségi tagja azzal indokolta a párt jelenlétét a Múzeumkertben, hogy „március 15-ét együtt kell ünnepelni”, ezzel együtt tagadta, hogy ez azt jelentené, hogy együtt menetelnek az MSZMP-vel. Vörös Vince, az FKGP társelnöke szintén üdvözölte, hogy negyven év után végre újra „szabad, méltóságteljes, tiszta ünnepségre” kerülhet sor. Az ünnepség legfajsúlyosabb szereplője kétségtelenül Nyers Rezső államminiszter, az MSZMP PB tagja, a párt reformereinek egyik vezető képviselője volt. Az állampárt korábbi üzeneteihez igazodva „közmegegyezést formáló” március 15-éről, „tekintélyuralommá merevedett élcsapatról”, „hosszú reformmenetelésről” és vitákról, de még a határon túli magyarsággal való együttérzésről is szót ejtett. A hivatalos ünnepségen a párt lapja, a Népszabadság szerint hatvanezren, az akkor még szamizdat Beszélő szerint húsz-huszonötezren vettek részt.
 
Az ellenzéki formációknak – ahogy ezt a lebonyolítás módja is megmutatta – egyszerre kellett kifejezniük az egységet, a felemelő közös ünneplés örömét, és megmutatniuk saját, a többiekétől elütő arcélüket. Figyelemreméltó volt március összecsengése a rendszerváltás folyamatában meghatározó szimbolikus erővel jelenlévő októberrel. Minden helyszínen emlékeztetett valami az ’56-os forradalomra – mindezt hol személyek, hol gesztusok testesítették meg.
 
A közös ünnepség fél 2-kor kezdődött a Március 15-e téren. A FIDESZ nevében Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán köszöntötte a jelenlévőket. Filó Sarolta Petőfi eltékozolt örökségéről beszélt, majd Táncsics Mihály időszerű gondolatait idézte fel. Vigh Károly, a BZSBT elnöke Bajcsy-Zsilinszky alakját és 1931-es beszédét elevenítette fel, aki akkor a „roppant rendőrkordonokról” és az „igazi március 15-étől” való növekvő távolságról beszélt. Felidézte az 1988-as ünnepet és az azóta megtett utat, majd a hatalommal való közös ünneplés lehetetlenségét indokolta. A Történelmi Igazságtétel Bizottság nevében Mécs Imre 1956. október 23-át, a pesti egyetemisták tüntetésének kezdetét idézte fel, egyben követelte, hogy március 15-e mintájára október 23-át is nyilvánítsák nemzeti ünneppé. A Petőfi-szobornál verset mondott Röhrig Géza és Vitay András. A következő állomáson, a Szabadság téren sor került a Magyar Televízió jelképes „lefoglalására” – a tv épülete előtt kifeszítették a „Szabad Magyar Televízió” feliratot. Cserhalmi György színművész elmondta az ellenzék 12 pontját, majd Csengey Dénes, az MDF alapítója szólt az egybegyűltekhez. Itt hangzottak el utóbbitól a híres szavak: „Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk.”
 
Az ünnepség az Országház épülete előtt, a Kossuth téren folytatódott. Az MDF-es Filó Katalin megemlékezett az október 25-ei sortűz áldozatairól. A FIDESZ egyik alapítója, Orbán Viktor beszédében március örök, minden nemzedék számára aktuális üzenetéről beszélve szóvá tette a szovjet csapatok jelenlétét és a szabad választások hiányát, szembesítette a kommunista politikai vezetőket múltjukkal és az általuk a nemzetre hagyott örökséggel, valamint a demokrácia saját erőből való kivívásának fontosságát hangsúlyozta. Ugyanitt Kis János, az SZDSZ ügyvivője – már-már megelőlegezve a néhány nappal később megalakuló Ellenzéki Kerekasztalt – arról beszélt, hogy a „demokratikus pártok és mozgalmak koalíciójának” kell az MSZMP „tárgyalófelének” lennie. A tömeg ezután, átvonulva a Margit hídon, a Bem-szoborhoz érkezett, ahol a külföldi szervezetek üdvözlő üzenetei hangzottak el. A lengyel Független Diákszövetség (NZS), a Lengyel-Magyar Szolidaritási Szervezet és a Szolidaritás szakszervezet üzenetét személyesen tolmácsolták. Az észtek köszöntését Lezsák Sándor, az ukránokét Danis György, a keletnémetekét Vásárhelyi Antal, a románokét Szilágyi Sándor, a csehszlovákokét pedig Bába Iván olvasta fel. Utóbbi beszéde után az ’56-osok kaptak szerepet: Dénes János, Fónay Jenő, a kivégzett Kósa Pál húga és lánya, valamint Hornyák Tibor beszéde hangzott el. A Kölcsey-szobornál az előző évtizedek ellenzéki demonstrációinak egyik lelke és legmarkánsabb szereplője, Pákh Tibor mondott rövid beszédet – mikrofon nélkül, nagy érdeklődés mellett.
 
Már estébe fordult az idő, amikor a Roosevelt téren Rockenbauer Zoltán, valamint az SZDSZ ügyvivője, Tamás Gáspár Miklós beszélt. A filozófus leginkább az új demokratikus mozgalmak közötti „torzsalkodás” megszüntetését és a közös fellépést sürgette. Az este a Magyar Demokrata Fórum külön ünnepségével zárult, a Budai Várban, ahol Sinkovits Imre szavalata után a Dísz téren Kulin Ferenc irodalomtörténész, az MDF elnökségi tagjának felszólalását hallgathatták meg a résztvevők. A Mozgó Világ 1983-ban eltávolított főszerkesztője többek között arról beszélt: 1848 forradalma sem a Pilvax-kávéházban kezdődött, hanem azt a korábbi évek, elsősorban Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi, Kossuth, Deák, Eötvös, Táncsics, Kemény Zsigmond és Petőfi neve által fémjelzett szellemisége alapozta meg.
 
Az első „szabad március 15-e” nagy hatást gyakorolt az év további eseményeire. A közös ellenzéki fellépés megágyazott az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttének, de lélekben előkészítette az év következő jelentős tömegrendezvényeit (Nagy Imre újratemetése, október 23.) is. Egyfajta „kísérleti terep” volt ugyanakkor a hatalom oldaláról is: az itt még „nemzeti összefogásként” megjelenő gondolatsor valamiféle továbbfűzését jelentette az elsősorban ’56 kapcsán hangsúlyozott „nemzeti megbékélés” fogalma. Tény az is, hogy a százezres ellenzéki tömeg csak a társadalom egy részét fedte le – a később „Gorenje-turizmusként” leírt folyamat, az ausztriai nagybevásárlások nemzeti ünnepre (és így munkaszüneti napra) való időzítése jelezte a politikai, gazdasági és szellemi rendszerváltás legfontosabb kihívásait.
 

Fotón: Fáklyás felvonulás a budai várban 1989. március 15-én
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
 
(2024.03.15.)