ILLYÉS GYULA: SZEKSZÁRD FELÉ

ANYÁK NAPJÁRA

Kis vonat megy nagy domb-
oldalon;
terhes kicsi nő a
vonaton.
 
Jár itt is, ha más nem,
a szeme;
affajta, ki nem röst
sohase.
 
Homloka az ablak
üvegén,
rázódik a tengely
ütemén.
 
Néz ki bólogatva
szüntelen,
oldalvást a vastag
üvegen.
 
Nézi mit a tágas
táj kínál;
gyermeke helyett is
nézi már.
 
Mosolyog és pillog
nagyokat,
mint lány, ha szeszt, édest
kortyogat.
 
Ablakrázta arca
szeliden
azt bólintja folyvást,
hogy igen.
 
Ízlik neki, lám csak,
a világ;
száll szemén át park és
pusztaság.
 
Pusztai menyecske,
jelzi ezt
üveggyöngye; gyöngyön
kis kereszt.
 
Kereszt mellett kis kép:
az ura;
térdén köteg színes
brosúra.
 
Szalad át szemén ház
és fasor,
szökdel ajkán egyre
friss mosoly.
 
Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.
 
Tábla búza, tábla
baltacim
hagyja szinte ízét
ajkain.
 
Kéklő szőllők, sárga
asztagok
becézik az alvó
magzatot.
 
Lebeg az lágy élmény
közegén,
anyjában is egy nép
közepén.
 
Most dől el, mivé s mint
alakul;
most érinti tán egy
titkos ujj.
 
Úgy becézi, hívja,
a világ,
mint házából rég mi
a csigát.
 
Megy szülőmegyémben
a vonat;
bennem is megy jó sor
gondolat.
 
Így vitt egy kis nő rég
engem is;
itt alakult az én
lelkem is.
 
Néz, néz a kis asszony,
gyűjtöget,
termi csöndesként a
gyermeket.
 
Hova viszi, honnan,
nem tudom;
fölvidít, hogy véle
utazom.
 
Nézem úti tájként
a szelid
nőn a tegnap és ma
jegyeit.
 
Jár szemem a terhes
kicsi nőn
s azt gondalom, itt megy
a jövőm.
 
Visz tovább egy népet;
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.
 
Egy ilyen kis nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.
 
Gondolta, hogy abban
él, aki,
őt fogja fejében
hordani?
 
Jár szemem a kedves
kis anyán
s azt gondolom: Itt megy
a hazám.
 
Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.
 
Benne él talán, ki
engemet
holtomban is meg-meg-
emleget!
 
Gondom, hitem, eszmém
talaja,
öröklétem vagy te,
kis anya.
 
Néznem is jó téged –
megbocsásd.
Kívánok szerencsés
utazást!