A mezőgazdaság kollektivizálása – RETÖRKI KALENDÁRIUM

Az agráriumot illetően a Rákosi-rendszer legfőbb célja a szovjet mintának és akaratnak megfelelően az egyéni gazdaságok felszámolásával a közös gazdálkodásra való áttérés, azaz a kollektivizálás megvalósítása volt.

Magyarországon az 1945-ben végrehajtott földosztással felszámolták a nagybirtokrendszert és a birtokstruktúrában jelentős változások következtek be. Ennek folytán a paraszti társadalmon belül a legnagyobb önálló gazdasággal bírók – akik földterületük nagysága alapján valójában inkább tekinthetők középparasztnak – kulákbélyeget kaptak, és a rendszer ellenségnek minősítette őket – írta a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjára Tóth Judit, a Rákosi-korszak agrár- és társadalomtörténetével foglalkozó történész.
 
Az agráriumot illetően a Rákosi-rendszer legfőbb célja a szovjet mintának és akaratnak megfelelően az egyéni gazdaságok felszámolásával a közös gazdálkodásra való áttérés, azaz a kollektivizálás megvalósítása volt. Az egyéni gazdálkodás perspektívájának ellehetetlenítése érdekében a pártállam egyre nagyobb mértékű kötelezettségekkel terhelte a parasztságot, ezen belül is főként a módosabb gazdákat. Mindeközben a dolgozó parasztságként aposztrofált kis- és középparasztságot a hatalom igyekezett saját elképzeléseinek, a kollektív gazdálkodás gondolatának megnyerni.
 
1948 elején Nagy Imre vezetése alatt álló Falusi, későbbi nevén Agrárpolitikai Bizottság kapott megbízást arra, hogy dolgozza ki a szövetkezetpolitikai irányelveket. Az elkészült tervezet Nagy Imre szemléletét tükrözve fokozatos, lassú átmenet mellett képzelte el a kollektivizálást. Az 1948. április 22-i ülésén még a Politikai Bizottság is elfogadta ezt, sőt a fokozatosság mellett hangsúlyozta azt is, hogy a szervezés csak a parasztság önkéntes elhatározásán alapulhat. Mindezek következtében pedig úgy látta, hogy a mezőgazdasági termelésben a szövetkezeti szektor még jó ideig nem játszhat döntő szerepet.
 
Főként a Jugoszláviát elítélő 1948. június 18-i Kominform határozat hatására a kollektivizálás kérdésének megítélésében is változás állt elő. Bár Gerő, mint a gazdaságpolitika első számú felelőse már 1947 őszén megkapta az agrárpolitika felügyeletét is, de Nagy Imre és elképzeléseinek háttérbe szorítása csak 1948 nyarára következett be, amelyről a nyilvánosság Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án, Kecskeméten elmondott beszédéből értesülhetett: „Két út áll a magyar dolgozó parasztság előtt. Az egyik út a régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás, ahol mindenki csak magával törődik, ahol az az elv uralkodik, hogy aki bírja marja. Ennek az elvnek elkerülhetetlen, törvényszerű következménye az, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat, a nagy kulák gazdák tovább erősödnek, tovább gazdagodnak és tönkreteszik a gyengébb dolgozó parasztságot.” A kecskeméti beszéd, illetve annak idézett sorai a kollektivizálás nyitányaként vonultak be a hazai történetírásba. Az első termelőszövetkezeti csoportok (tszcs) ugyan valóban meg is alakultak már 1948 második felében, a tömeges szervezés viszont csak 1949-től vette kezdetét.
 
Az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-i ülésén Rákosi a kollektivizálás ütemezését még az alábbiak szerint tartotta kívánatosnak: „Nekünk ezt a kérdést 3–4 éven belül oda kell vinni, hogy a magyar parasztság 90%-a és a magyar föld 95%-a rendes szocialista, közös, társas művelésben művelje a földjét.” Az irányszámokat azonban hamarosan finomították. A Politikai Bizottság 1949 márciusában hozott határozatában leszögezte, hogy az első ötéves terv során véghez kell vinni a kisparaszti gazdálkodásról a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérést. A tervek azt irányozták elő, hogy 1954-re az ország földterületének 60%-át a termelőszövetkezetek (tsz), 6%-át pedig az állami gazdaságok műveljék.
 
Az MDP vezetése 1949 tavaszán egyértelműen úgy értékelte a helyzetet, hogy a kollektivizálás csak a középparasztság támogatásával valósítható meg, ezért fontosnak vélték azt a nyitást, amellyel ezt a társadalmi réteget a maguk oldalára tudják állítani. Úgy vélték, amennyiben a középparasztságot nem tudják a saját „szekerükre ültetni”, akkor veszélyeztetik az 1950-ben induló első ötéves terv agrárvonatkozásainak, legfőképpen a kollektivizálásnak a sikerét, végső soron pedig a szocializmus falvakban való építését.
 
Az 1949-ben meginduló szervezés csak igen szerény eredményeket hozott. Rákosiék ezzel szembesülve úgy döntöttek, más módszerekhez nyúlnak, és 1950-ben már előre meghatározták, hogy az egyes megyékben hány új tsz-t kell létrehozni az adott évben. A fejlesztés üteméről az MDP Politikai Bizottsága 1950. január 26-án határozatot is hozott. Az ezt megelőző napon, 1950. január 25-én pedig a termelőszövetkezeti csoportok és a gépállomások dolgozóinak első országos tanácskozása zajlott, ahol Rákosi is beszédet mondott, és az ötéves terv szellemiségéhez igazodva kijelentette, „hogy az egyéni gazdagodás legbiztosabb útja a szövetkezeti vagyon növelése”.
 
Az ötéves terv meghirdetésével, Rákosi említett beszédével, illetve a PB határozatával 1950 januárja tehát nagyon erős kezdettel, a szervezést új alapokra helyező nagy nekifeszüléssel indult. Ennek ellenére akadtak olyan területek, ahol a szervezés üteme elmaradt a tervezettől. A kollektivizálás léptéke, főleg az év második felére, ugyanakkor már jelentős méreteket öltött. Az ősszel induló nagyszabású tagosítások – amelyek eredendően a szétaprózott birtoktestek egy tagban való tömörítése révén a mezőgazdasági termelés ésszerűsítését, növelését, gazdaságosabbá tételét célozta – a Rákosi-korszakban egyértelműen a gazdák ellehetetlenítését szolgálta. A tulajdonosok a tagosítás alá vont földjük helyett szerződésben rögzített módon csereingatlant kaptak, ám ezek sok esetben minőségükben vagy elhelyezkedésükben az eredeti földterülethez képest jóval kedvezőtlenebb kondíciókkal bírtak, és ezáltal elfogadhatatlanok voltak. E folyamat mellett a sokkal intenzívebb szervezés és a növekvő beszolgáltatási terhek következtében a nagygazdák jelentős része kényszerült vagy kényszerítették őket a földtől való megválásra. Mindezek hatására 1950 decemberéig összesen 2185 termelőszövetkezet alakult, 1951 végére a számuk több mint duplájára, 4625-re nőtt, 1952 végére pedig már az ötezret is átlépve, 5110-re emelkedett.
 
Az 1951. évi kiugró gyarapodás egyik legfőbb oka az volt, hogy az MDP 1951. évi II. kongresszusa tiszteletére a tszcs-k számának növelése érdekében indítottak versenymozgalmat. A verseny eredményeként Magyarországon elsőként 1951. február 18-ra Túrkeve szövetkezeti város lett. Ez azt jelentette, hogy a termelőszövetkezeti művelés alá vont terület a településen meghaladta a 80%-ot.
 
Az 1953. júniusi határozat lehetővé tette a csoportokból való kilépést, illetve, ha a tagság többsége úgy kívánta, akár fel is oszlathattak egy-egy tszcs-t. Kimondták ugyanakkor azt is, hogy „a termelőszövetkezet marad a falu szocialista építésének útja”, ám az erőltetett kollektivizálással szemben inkább a meglévő tsz-ek hatékonyságát kívánták növelni.
 
Rákosi hatalmi pozícióinak újbóli megerősödése után 1955 tavaszán egyre nagyobb lendülettel megindult a kollektivizálás második hulláma is. A parasztságban még elevenen élt az előző kampány emléke, és noha sokan 1955 őszén rákényszerültek a belépési nyilatkozat aláírására, néhány hónap múlva minden lehetőséget megragadtak, hogy kibújjanak a közös gazdálkodás alól. A kilépési törekvések 1956 nyarán tovább erősödtek, és a helyzet főként a Dunántúl megyéiben (Zala, Vas, Baranya, Somogy és Győr-Sopron) vált egyre kritikusabbá. A kialakult körülmények a termelésre is erősen hatottak, a téeszesítésről terjedő hírek ugyanis bizonytalanságban tartották az egyéni gazdálkodókat, ez pedig visszahatott a termelési kedvükre is. Az aszályos időjárás mellett így ennek is szerepe volt abban, hogy az 1956. évi gabonatermés 400 ezer tonnával elmaradt a tervezettől. Már 1956 elejétől sokasodtak és általánosan is érzékelhetővé váltak a politikai, a társadalmi és a gazdasági élet területén meglévő feszültségek. Különösen kiélezetten jelentkezett a krízis a mezőgazdaságban, a gazdálkodók körében rendkívül nagy volt az elégedetlenség és az elkeseredettség.
 
Az állampárt ugyanakkor a szocializmus építésére vonatkozó elképzeléseiből, illetve osztályharcos szemléletéből a sokasodó problémák ellenére sem kívánt engedni. A pártállami törekvés szilárdan tartotta magát, és haladt tovább annak irányába, hogy a gazdaelitet képező társadalmi csoportokat, és ezzel együtt az egyéni gazdálkodást is teljesen felszámolja. Rákosi újbóli hatalomra kerülése nemcsak a beszolgáltatást övező ismételt kemény elszámoltatásokat hozta tehát magával, hanem a kollektivizálás újbóli megindítását is. (Ö. Kovács József történész az 1955-ben újrainduló szervezést nem is különíti el az 1948-ban kezdődött szakasztól.)
 
A kollektivizálást azonban a Rákosi-éra alatt a parasztságra nehezedő súlyos adóterhek, a fizikai és a lelki megtörés megannyi eszközének alkalmazása ellenére sem sikerült maradéktalanul megvalósítani.  A Kádár János vezette hatalom a forradalom után be kívánta fejezni mindazt, amit a Rákosi-rendszerben nem sikerült, 1958 végén ugyanis a mezőgazdaság újabb, átfogó átszervezéséről döntöttek. A kollektivizálás harmadik, minden addiginál elsöprőbb hulláma 1961-re fejeződött be.
 
Fotón: Ludas Matyi, 1950. augusztus 25. címlap
Kollektivizálás
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

(2023.08.18.)