Az aradi vértanúkra emlékeztek Dessewffy Arisztid kriptájánál a felvidéki Margonyán

A település az Eperjesi kerület bártfai járásában található. A vértanú maradványait özvegye egy évvel a kivégzés után hozatta haza Aradról. Dessewffy Arisztidet a családi kriptában helyezték örök nyugalomra. A sírbolt a 20. század folyamán tönkrement. 1987 óta a kassai magyarok zarándokhelye.

Berzeviczy Albert (1853–1936) Sáros vármegyei születésű politikus és történetíró, aki 1905–1936 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, 1907-ben kiadta Régi emlékek című visszaemlékezéseit, és ebben gyermek- és kamaszkorának eseményeit idézi fel.
 
Sok dolog, amiről ír, már az ő születését megelőzően megtörtént, ezekről szüleitől, közeli rokonaitól hallott. Egyebek között arról is, mi történt 1849 júniusától a megyében, ahol a magyar szabadságharc leverésére a bécsi udvar által behívott cári csapatok először magyar földre léptek.
 
Azokban az időkben Sáros vármegyében még mindennapos volt a magyar szó, Eperjes lakosságának mintegy 30 százaléka magyarnak vallotta magát, de a környékbeli településeken is számottevő magyarság élt.
 
Eperjesen lakott akkoriban Szinyei Merse Emma (1822–1871) kisasszony is, aki Berzeviczy Albert nagynénje (édesanyjának, Szinyei Merse Amáliának a húga) volt, és 1849 tavaszán ismerkedett meg a szabadságharc jeles katonatisztjével, Dessewffy Arisztiddel (1802–1849), aki számos ütközetben – a többi között Buda ostrománál – kitüntette magát.
 
Dessewffy korábban már volt nős, első feleségével, Újházy Antóniával (1824–1847) 1842-ben házasodtak össze, öt gyermekük is született, de mindegyik meghalt, felesége is tüdőbeteg lett és Velencében hunyt el, ahová férje gyógykezelésre vitte. Ilyen szomorú előzmények után találkozott a nálánál húsz évvel fiatalabb Emmával, akiről egy szemtanú azt írta: „egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódították a vitéz katonát. Az eljegyzés megünneplésére a vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátjai közül is többeket, ezek között engem is meghívott. De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett.” Emiatt aztán Pesten, a lipótvárosi templomban tartották meg 1849. július 5-én az esküvőt.
 
Berzeviczy később (természetesen mások elbeszélése nyomán) így örökítette meg az eseményt: „Dessewffy Arisztid húsz évvel volt idősebb arájánál s özvegy ember, de szerelmesebb vőlegényt ritkán lehetett látni, s hogy micsoda odadással viszonozta mátkája az ő vonzalmát, azt az az elhatározása tanusítá, hogy oltárhoz lépett egy férfival, aki kétségbeesett élet-halálharcba volt legközelebb indúlandó. Rövid mézeshetek voltak azok, melyek alatt a szerelem lángjának a halál árnyékát kellett oszlatgatnia.”
Az ifjú párnak nem sok ideje maradt az együttlétre, mert Dessewffyt feladatok várták a csatamezőn: a magyar hadsereg lovasságának főparancsnokaként az volt a feladata, hogy akadályozza az orosz sereg előre nyomulását. Jóllehet, másokkal együtt Törökországba menekülhetett volna, 1849. augusztus 19-én a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, egykori katonatársa, Franz von Liechtenstein herceg bíztatására, aki valóban mindent megtett azért, hogy az aradi várbörtönben raboskodó Dessewffy kegyelmet kapjon. Haynau azonban csak arra volt hajlandó, hogy a kötél általi kivégzést golyó általi halálra változtatta. Az ítélet tudatában Máriássy János (1822–1905) tiszt- és egyben aradi rabtársa gondjaira bízta ifjú feleségét, akit évekkel később, kiszabadulása után feleségül vett.
 
Forrás: ma7.sk
(2023.10.09.)