Aki a magyar történelemtudományt szolgálta bátran és elkötelezetten

M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész Szembesülés c. kötetének bemutatója az Eötvös Collégiumban

A kommunista történetírás hazugság-hínárjától megtisztítani a múlt valóságát, és bemutatni azt – ez a nemzetük iránt felelős magyar történészek legfontosabb hivatása, amelyet csak erős és bátor írástudói jellemmel és ellenfeleik által sem vitatható szakértelemmel teljesíthetnek. Jelen kötet szerzője, a most nyolcvanesztendős M. Kiss Sándor beteljesítette ezen hivatását. Életműve bizonyítéka annak, hogy ma Magyarországon igenis létezik hiteles, a polgári értékrenden és a szubjektív felelősségen alapuló, nemzeti nézőpontú történeti narratíva – idézte Kövér László házelnök mondatait Nyári Gábor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója M. Kiss Sándor válogatott írásait tartalmazó könyv budapesti bemutatóján.

Zsúfolásig megtelt október 19-én délután az Eötvös Collegium díszterme, ahol az intézmény egykori hallgatóját és tanárát, M.Kiss Sándort köszöntötték hajdani diáktársai és tanítványai, munkatársai és tisztelői. Nyári Gábortól megtudtuk, hogy az idén nyáron a 80.életévét betöltő professzor kikötötte, hogy nem akarja egy születésnapi könyv megjelenését, mégis ünnepelték, és tapssal fogadták a történészt, a kutatót, az embert és a barátot. Azt a tudóst és segítőkész barátot, akinek csütörtökön a Ménesi út impozáns épületében a Szembesülés címmel megjelent, válogatott írásait tartalmazó kötetét bemutatták.
 
Horváth László, az Eötvös Collegium igazgatója megköszönte a szervezőknek, hogy ezt az intézményt választották színhelyül. Egy emléket idézett elő az 1980-as évekből. Az első éves hallgatók mindig is tisztelték a tanárokat, és előre köszöntek a felsőbb évfolyam diákjainak, azoknak, akik részt vehettek M. Kiss Sándor szobaszemináriumain. Örömét fejezte ki, hogy ha csak szimbolikusan is, de újra befogadhatja a történész professzor szellemi kincseit az Eötvös Collegium.
 
Amikor tervbe vettük ennek a kötetnek a megjelentetését, Tanár úr többször hangsúlyozta, hogy szó sem lehet ünnepi kiadványról. Valóban nem lett az, de mégsem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ebben a kötetben korunk egyik meghatározó történészének fél évszázados tudományos pályája lett besűrítve – szögezte le Nyári Gábor, a RETÖRKI ügyvezető igazgatója. Ezután röviden ismertette M.Kiss Sándor szakmai életrajzát. 1967-ben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos segédmunkatársa volt, majd ’73-tól ’90-ig a Művelődéskutató Intézet főmunkatársa. 1991-től három éven át kormányfőtanácsos, 1997-től 2013-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történeti Intézetének vezetője, ezt követően a RETÖRKI vezetőségi tagja lett, jelenleg az Intézet tudományos tanácsának elnöke. Nevéhez nagyon sok publikáció, kötet, film kötődik.
„Számunkra azonban személye többet jelent. Tanár úr az 1970-es évektől foglalkozott a 2. világháború alatti polgári ellenállással, és a ’80-as években már le lehetett írni, hogy a magyarországi ellenállók csak kis része volt kommunista. Ugyancsak M.Kiss Sándor volt, aki az elsők között foglalkozott az internálásokkal és Recskkel, miközben az 1956-os eseményeket kutatva feltett és meg is válaszolt számos igen fontos kérdést. Például: kinek a forradalma volt 1956? Nagy Imre a forradalom miniszterelnöke volt, vagy miniszterelnök a forradalom alatt? Gyilkolt, vagy ártatlan volt Tóth Ilona?
Sokunk számára M.Kiss Sándor az a személy, aki segített, hogy szembe tudjunk nézni 20. századi múltunkkal, és megfelelően forduljunk az egyes szereplőkhöz. A teremben többen ülnek olyanok, akik számára M.Kiss Sándor a TANÁR ÚR. A kötetben közölt interjúban a professzor elmeséli, hogy számára az órákon nem a kötelező anyag leadása volt a lényeg, hanem olyan témák felvetése, amiken el lehet gondolkodni.
 
Sömjéni László, a Szabadságharcosok Közalapítvány elnöke – Boross Péter utódja ezen a poszton – megemlítette, hogy amikor felkérték őket a könyv támogatására, gondolkodás nélkül igent mondtak. Hiszen a közalapítványnál nem csupán a tudóst, a professzort ismerték meg az évtizedek során, hanem M. Kiss Sándort, az embert, a segítőt is. Nagyszerűnek tartja a dokumentumkötetet, a válogatást. Jogászként viszont bírálta az egyik tanulmány címét – A fenyegetett demokrácia két éve. Magyarország 1945-47. Hozzátette, hogy a mai napig azt tanítják az iskolákban, hogy 1945-től ’47-ig tartó koalíciós időszak a demokrácia ideje volt. Megkérdőjelezte, hogy itt fenyegetett demokrácia lett volna, mert nem is volt demokrácia. Szerinte két történészi csoport létezik. Az egyik kollektíva azokból áll, akik dokumentumokból szerzik meg azokat az ismereteket, amelyek alapján egy korszakot értelmeznek. És vannak olyan történészek, közéjük tartozik M.Kiss Sándor, akik személyesen megismerték azt a kort, amiről írnak, tanítanak. Ők valószínűleg teljesen másként értékelik az adott korszakot, mint az a fiatal kutató, aki csak a dokumentumok alapján dolgozik.
 
Válaszában M.Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész közölte, hogy léteznek az írásos források, amik alapján tudnak a hallgatók, a kutatók az igazságra következtetni. A másik forrás az ún. oral history. „A legjobb, ha a kettőt összevetjük, s abból hozunk létre egy dolgozatot.” Sömjénivel egyetért abban, hogy 1945 és 1947 között nem volt demokrácia, de azt is vizsgálni kell, ki hogyan élte meg ezt a korszakot. A nem kommunista vezetők azt remélték, hogy csak a békeszerződésig kell kitartaniuk, aztán kivonulnak a szovjet csapatok, és el lehet kezdeni építeni a valódi demokráciát. Azok a fiatalok, akik 1945-öt felszabadulásként élték meg, tenni akartak a teljes egyenlőség eléréséért. Első lépésként a demokráciát akarták megvalósítani, de 1947-ben felnyílt a szemük, hogy itt bizony diktatúra van. El kell ismerni, hogy mindkettőjüknek igazuk volt.
A jogász és a történész szerepét illetően a professzor visszaemlékszik arra, hogy amikor az 1956-os halottak végső nyughelyéről vitáztak, Kulcsár Kálmán megemlítette, hogy 1849-ben Aradon több főtiszt kivégzése jogos volt, mert vétettek a törvények ellen. Én azt állítom, hogy attól függetlenül ők a mi hőseink.
Ez alapján fel kell tenni a kérdést, hogyan álljunk hozzá azokhoz az értelmiségi fiatalokhoz, akik elutasították mind a nemzetiszocialista, mind a kommunista diktatúrát. Az ő büntetésük a kommunista törvények szerint jogos volt? Valószínűleg. Amikor látták, hogy itt nem lesz demokrácia, akkor elkezdtek szervezkedni, lebuktak.
Akik tehát nem kommunisták voltak, de náciellenesek, egy részük a Buda-déli, majd kistarcsai internálótáborba került, végül Recskre jutott.
A recski rabok között találjuk a Magyar Diákok Szabadságfrontjának, a Szabad Élet Diákmozgalomnak és az úgynevezett Nemzeti Ellenállás Diákmozgalomnak több tagját.
A kutató a Magyar Diákok Szabadságfrontjának egykori tagjai közül közel száz emberrel találkozott személyesen - a tagok a 1940-ben huszonévesek voltak -  és közülük hatvannal interjút is készített, amelyet összehasonlított az adott személyekről levéltárakban elérhető anyaggal. A résztvevők saját tevékenységükről alkotott képe és az iratokból kiolvasható kép általában eltér egymástól, az összhang megtalálása ilyenkor a kutatást végző történész feladata. A háború alatt több ifjúsági szervezet működött párhuzamosan, és mindegyiknek más volt a világnézte. Volt, amelyik felbomlott a háború után, volt, amelyet elkezdtek felszámolni, de olyan is előfordult, amelynek tagjai a kommunista párthoz csatlakoztak. Sok korábbi szervezeti tagot kivégeztek. Az életben maradók közül többen az 1956-os forradalom és szabadságharcban is szerepet vállaltak, és akik éltek még 1989–1990-ben, azok a rendszerváltozásban is részt vettek.
 
Fő történelmi vonalak és az egyéni sors – Miként álljunk Nagy Imréhez?
 
–Számomra az egyéni sors is nagyon fontos, mert ez alapján még fel tudok menteni embereket, akiket a történelmi vonalak szempontjából már nem –jelentette ki M.Kiss Sándor, majd rátért a Nagy Imre-kérdésre.
 
„A Nagy Imre-kérdést elég bonyolult megértetni, nagyon fontos eldönteni, melyik Nagy Imréről beszélünk. Arról a Nagy Imréről, aki 1956-ban és ott, abban a pillanatban cselekszik, azok között a körülmények között, azon információk alapján, amelyekkel rendelkezik? Vagy arról a Nagy Imréről, akire a saját korunkból visszatekintünk? Ha Nagy Imrét a saját korában elemzem, egy kommunista miniszterelnököt látok, aki nem értett egyet Rákosi módszereivel, és kompromisszumokat téve lépésről lépésre haladt a kommunizmus megvalósítása felé. Volt egy saját kommunizmusképe, amelynek helyességéről meg volt győződve, és ebben a tudatban halt meg.
Nagy Imre valóban jobb életet ígért 1956-ban, de nem azt, amiért a forradalom kitört. A forradalomnak két célja volt, az első, hogy menjenek ki az oroszok, és hogy fejezzék be a diktatúrát.”
 
Az ember élete fejlődésből áll
 
–Miért adta a Szembesülést a kötet címének? –kérdezte Riba András László, a RETÖRKI levéltár és szakmafejlesztési igazgatója.
 
–Szembesülésen önmagammal, a pályámmal, eddigi munkásságommal való szembesülést értem. Az ember élete fejlődésből áll, változik, és bővülnek az információi. A Szembesülés c. kötet lényege, hogy felvázoljam a saját utamat, miként jutottam el szakmailag és mentális oda, ahol most vagyok. Éppen a fejlődésemet lehet „okolni” azért, hogy ugyanazt a témát többször kifejtem, nem azért, mert elfelejtettem volna, hogy már említettem, hanem, mert közben olyan információhoz jutottam, ami által jobban megérhető az adott kor, vagy az adott politikus.
 
–Kezdetben a 2. világháború alatti polgári ellenállást kutatta, és kiderítette, hogy sokan kerültek Recskre azok közül, akik a gyors demokratikus változásban hittek, és 1947-ben csalódtak. A hajdani recski rabokkal való beszélgetések vezettek odáig, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharccal foglalkozzon?
 
–Természetesen! De nem én kezdtem Recsket kutatni, hanem megtalált a téma. Innen egyenes út vezetett 1956-hoz és a megtorlásokhoz. Miután elvégeztem a magyar-történelem szakot, még nem kaptam állást. Majd a Hadtörténeti Intézetbe felsőbb utasításra fiatal kutatókat vettek fel, köztük engem is. Megkérdezték, mit szólnék hozzá, ha kutatnám a polgári ellenállás második világháborúban betöltött szerepét. Ők a polgári alatt civilt, és nem katonait értettek, míg én nem kommunistát. Kutatásaim során rájöttem, hogy fiatalok mindig szervezkedtek, 1945 előtt is, politikai nézeteiket tekintve egészen széles palettán mozogtak a mérsékelt jobbtól a szocdemekig. Egyben azonban egyetértettek, a szabadság védelmében, mert az állam függetlensége és azon belül az állampolgár szabadsága náluk alapértéknek számított. Voltak, akiket a nyilasok tartóztattak le, majd 1945 után börtönbe kerültek, ahogy a szabadságharc leverését követően is. Így a polgári ellenállás vonalán kerültem közel Recskhez, a Nagy Imre-kérdéshez, a megtorlásokhoz, és Tóth Ilona meggyilkolásához. Aki elolvassa a kötetet, észreveszi ezt a folyamatot. A válogatott írások fonala pedig bemutatja az olvasó számára az általam megjárt utat.
 
 
A kötet több mint hétszáz oldalon, 36 válogatott tanulmánnyal jelent meg a Retörki Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár, a Szabadságharcosokért Közalapítvány és a TITE Alapítvány kiadásában. A tanulmánykötetet szerkesztette Galambos István, Marschal Adrienn és Nagymihály Zoltán. Megvásárolható hétköznaponként 9 és 14 óra között Budapesten, a RETÖRKI Andrássy út 100. alatti irodájában, vagy megrendelhető az olvasnimeno.hu online könyváruházban.
 
Fotón: M. Kiss Sándor, Széchenyi –díjas történész és Riba András László, a RETÖRKI levéltár és szakmafejlesztési igazgatója.

Fotót készítette: Demeter Péter
 
M.A.

(2023.10.20.)