Bibó István tervezete – 1956. november 6.

Két nappal azután, hogy Bibó István a Nagy Imre-kormány egyetlen még Országházban tartózkodó tagjaként megfogalmazta a magyar néphez szóló nevezetes kiáltványát, ugyanott megkezdte „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására” szolgáló tervezetének megírását. Többek között e dokumentumról olvashatják a RETÖRKI munkatársának, Nagymihály Zoltánnak írását.

A november 6-ai Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című tanulmány egy egyszerre cselekvő politikus és politikai gondolkodó műve. Az írás első része – amely az Expozé a magyarországi helyzetről címet kapta – a kialakult helyzet bemutatása. Ebben a szerző amellett érvelt, hogy a bármiféle restauráció megakadályozása nemcsak a szovjet politika, de a magyar forradalom érdeke és egyben törekvése is volt.
 
A javaslatokat a második rész tartalmazza. Ebben Bibó a külpolitika és Magyarország elhelyezkedése terén – alapvetően nem engedve a semleges Magyarország koncepciójából, de árnyalva is azt – két lehetséges javaslatot tett. Mindkettő a Varsói Szerződésből való kilépéssel járt volna, ám az első szerint az ország annak csupán katonai szervezetéből lépett volna ki, „és benne marad, mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív egyezményben”. Ennek feltételeként azt szabta, hogy utóbbihoz Jugoszlávia is csatlakozzon. A másik verzió teljes kilépéssel számolt, ez együtt járt volna egy Szovjetunióval kötött kétoldalú megállapodás megkötésével. Bibó nem engedett a szovjet csapatok országból való kivonulásának követeléséből sem. A javaslat innovációját az adta, hogy a fokozatos kivonulás különböző lépcsőfokait összekötötte egy-egy politikai vállalással, „konszolidálódással”. A kivonulás Budapestről és a déli megyékből kezdődött volna, ezalatt a „szabad magyar kormány” megalakul, és szabályozza a forradalmi bizottságok és munkástanácsok helyzetét, valamint elkezdi a közigazgatás visszaépítését. Második lépcsőben Pest megye következett volna a nyugati megyékkel együtt, ezalatt megkezdődött volna egy, általa „forradalmi alkotmányozó ülésnek” nevezett törvényhozás. (Hogy a nyugati emigráció és határellenőrzés kérdését fontos, egyben „forró” témaként kezelte, bizonyítja, hogy ezen időszak feladataként határozta meg, hogy „a magyar csapatok a nyugati határt ideiglenesen lezárják, és az emigránsok belépését egyelőre nem engedik meg”.) A harmadik szakasz a keleti megyékből való csapatkivonással járt volna, egy időben az alkotmányozás – későbbiekben tárgyalandó szellemiségű – befejezésével. A zárószakaszban került volna a teljes, Borsod és Szabolcs megyét is érintő kivonulásra – szinkronban a fent már rögzített, Varsói Szerződésből való kivonulással kapcsolatos külpolitikai törvénykezéssel.
 
Bibó az alkotmányozás elemeinek rögzítésében is követte a forradalmi fősodort: megfogalmazása szerint „Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus)”, ami többek között tartalmazta az 1945-ös földreform alapjaihoz való visszatérést, az államosítás kulcsterületeken (bányák, bankok, nehézipar) való fenntartását, a gyárakban való munkás-, illetve közösségi tulajdon bevezetését, a magántulajdon szabadságának „kizsákmányolás tilalma által megszabott” korlátok közé szorítását, illetve különböző munkásvédelmi intézkedések rögzítését. Fontosnak tartotta hangsúlyozni – szintén az 1945 előtti helyzethez való bármely visszatérés kizárása céljából –, hogy „a gazdasági és erkölcsi igazságtalanságok” jóvátétele nem történhet „az azelőtti helyzet visszaállítása alapján”. A közigazgatás újjászervezése kapcsán a helyi önkormányzatok fontosságát emelte ki, melynek „funkcióit a végleges szervek megválasztásáig forradalmi szervek végzik”. Az alaptörvény biztosította volna a teljes vallásszabadságot, valamint az egyházak közérdekű tevékenységének tiszteletben tartását, és „megállapodás szerinti” segélyezését. Bibó e jogszabályok megváltoztathatatlanságának kettős garanciájaként határozta meg azok kétharmados vagy háromnegyedes jellegét, illetve, hogy „alkotmánybíróság őrködik azon, hogy ne működhessék párt, mely ezeket el nem ismeri”.
 
A tervezetet a szerző a magyarországi amerikai, brit, francia és indiai követnek küldte el. Utóbbihoz különösen nagy reményt fűzött – olyannyira, hogy december 4-én, kimondottan az indiai diplomatáknak címezve, kiegészítette az eredeti dokumentumot. Ebben – számot vetve az eltelt hónap eseményeivel is – India Kínával (és Jugoszláviával), az Egyesült Államokkal, valamint a Szovjetunióval folytatott jövőbeli tárgyalásaihoz tett néhány javaslatot. „Ebben a helyzetben a legfőbb kérdés annak eldöntése, hogy mi a jelen körülmények között reálisan elérhető eredmény” – fogalmazott. Láthatóan néhány pontban vissza is lépett az eredeti programból: ki nem fejtett engedményt javasolt a magyar uránium kérdésében; a magyar semlegességet pedig határozottan nem svájci vagy osztrák, hanem valamiféle kelet-európai (jugoszláv–finn–lengyel elemekből összetevődő) típusúként definiálta. Krisna Menon, India budapesti nagykövete a dokumentumot el is juttatta a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökéhez, Bulganyinhoz, aki azonban szinte semmilyen figyelemre nem méltatta.
 
Bibó István írása – címével ellentétben – sokkal inkább egy szintézis, mint kompromisszum megalkotására törekvő munka. Legfőbb célja a forradalom programjának jövőbe való átmentése volt. Számunkra nem is a nagyhatalmak esetleges reakciói (vagy azok hiánya), hanem összegző jellege miatt fontos. A dokumentumot egyhangúlag elfogadta a november 4-e utáni ellenállásban kulcsszerepet játszó, Nagy-budapesti Központi Munkástanács is. Megtárgyalására és méltatására persze nem otthon, hanem a nyugati emigrációban kerül(hetet)t sor, elsősorban a müncheni Látóhatárban, majd Új Látóhatárban és a londoni Irodalmi Újságban. Egyként méltatta Borbándi Gyula, Révai András, Szabó Zoltán és Cs. Szabó László. Utóbbi – egy Bibó által még letartóztatása előtt írt, a nyugati sajtóban 1957 szeptemberében megjelent emlékiratára utalva – plasztikusan tapintott rá a forradalom utáni a magyar élet – világhelyzetből is adódó – szomorú jellegzetességeire: „Nem véletlen, hogy – amennyire tudhatjuk – a letargikus magyar élet csak napokig pezsdült fel Bibó István emlékiratától, a Nyugatra került fiatalokat ellenben felvillanyozta, önvizsgálatra, helyeslésre, bírálatra, vitákra mozgatta meg, éppen azért, mert a magyar forradalom történetfilozófiai értelme ebben a gyakorlatias tanulmányban van lefektetve.”
 
 
 
 
Felhasznált irodalom
 
Bibó István: Kiegészítés az 1956. november 6-án kelt expozéhoz és tervezethez. Századvég, 1989/1–2, 156–159.
 
Bibó István: Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. In: Uő: Válogatott tanulmányok IV., 1935–1979. Szerk. Ifj. Bibó István. Budapest, Magvető, 1990, 179–188.
 
Bibó István: 1956. Szerk. Szigethy Gábor. Budapest, Holnap, 2003.
 
Borbándi Gyula: Tervek a forradalom utáni problémák megoldására. Látóhatár, 1957/5, 278–283.
 
Cs. Szabó László: Egy év múltán. Még egyszer a húszévesekről. Látóhatár, 1958/1, 67–70.
 
P. Z.: [Levél]. Új Látóhatár, 1962/6, 588.
 
Révai András: Bibó István politikai filozófiája. In: Uő: A túlsó partról. London, Szepsi Csombor Kör, 1975, 173–205.
 
Szabó Zoltán: Bevezető. In: Bibó István: Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok. London, Magyar Könyves Céh, 1960, 7–30.
 
Vida István: Bibó István kibontakozási tervezete, 1956. november 6. História, 1988/6, 15–16.
 
 
Forrás: retorki.hu

(2023.11.07.)