Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Köszönjük, hogy éves adójuk 1%-át A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak ajánlották fel!
1%"/




MEGCSONKÍTOTT MAGYAR IRODALOM

November 29-én este a Polgárok Házában a Kölcsey Kör vendége volt Takaró Mihály József Attila-díjas író, irodalomtörténész. A vendégeket köszöntötte Dr. Horváth Béla a Kölcsey Kör vezetője, bevezetőt mondott Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke, József Attila-díjas író, költő.
 
DR. HORVÁTH BÉLA: HIÁNYZOTT A NEMZETI OKTATÁS A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
 
Takaró Mihálynak köszönhetjük, hogy bekerült az új Nemzeti alaptantervbe Wass Albert, Herczeg Ferenc, Tormay Cecile. Visszagondolva gimnáziumi éveimre, tanárnőnk a magyar-és világirodalmat úgy tanította, ami ellen Takaró Mihály évek óta bátran küzd. Ezt a tanári magatartás a rendszerváltás után úgy jellemeztük, hogy szabaddemokrata, Magyar Bálint-i, Arató Gergely-i szemlélet. Tehát hiányzott a nemzeti hagyomány a XX. század második felének irodalom tanításából. Arról, hogy létezett volna más folyóirat a múlt század elején a Nyugaton kívül, csak a rendszerváltás után hallottunk, ahogy a polgári szerzőkről, a határon túli magyar költőkről, a népi írók korszakáról és műveiről is.
 
LEZSÁK SÁNDOR: A LEHETETLENBEN KERESTÜK A LEHETSÉGEST
 
Nagyon fontos az új Nemzeti Alaptanterv, de legalább annyira fontos a jó pedagógus. Lényeges korunkban a nevelő ember, a pedagógus, mert csonka iskola az, amelyik nem nevel.
Falusi tanítóként úgy döntöttem, hogyha már kötelező úttörőnek lenni, akkor Tamási Áron raj legyünk, ezáltal a gyerekekhez közelebb hozzam az erdélyi irodalmat. Az óra elején kitettem Kárpát-medence térképét, és arra kértem a gyerekeket, mutassák meg Kecskemétet, Szegedet, és azután Kolozsvárt. Az iskolaudvar földjén megrajzoltam bottal a határokat, és megjelöltem, hol van Kolozsvár, hol van Farkaslaka, ahol Tamási Áron született. Az alsó tagozatosokkal vettük Móricz Hét krajcár művét. Behoztam egy régi, 1945 előtti kiadást, megmutattam nekik, és felolvastam belőle. Kiderült, hogy a tankönyvben kihagyták a szent szót az utolsó mondatból. Nagyon sok vers kötelező volt nálam például Wass Alberttől, Nagy Gáspártól ; addig írták le a gyerekek a füzetbe a költeményeket, amíg kívülről nem tudták.
 
Később író-és költőtársaimmal arra törekedtünk, hogy megtaláljuk a lehetetlenből a lehetséges felé vezető utat, mert a megoldhatatlan szituáció tönkreteszi az embert. A derűs életszemlélet viszont erőt ad. Erőt adott nekünk Illyés Gyula, aki nélkül nem tudtuk volna megszervezni 1979 májusában Lakiteleken a Fiatal írók találkozóját.
Amikor pedig már nem tiltotta a hatalom, akkor több mellőzött, elhallgatott írónak állítottunk emléket, így 2012-ben Kocsis Mátéval együtt avattuk fel Tormay Cecile írónő szobrát a Rókus Kórház előtt.
 
TAKARÓ MIHÁLY: 1948-BAN MINDEN OLYAN ÍRÓT SZÁMŰZTEK A KÁNONBÓL, AKI VALÓDI MAGYAR SORSKÉRDÉSEKRŐL ÍRT, VILÁGNÉZETE PEDIG KERESZTÉNY VOLT
 
Azért lett az est témája a megcsonkított magyar irodalom, mert az egypárti kommunista diktatúra kezdete után, a magyar irodalom tankönyvekből, illetve tanításból tudatosan kihagyták mindazokat az igen jelentős írókat, költőket, akiknek életműve nem volt alkalmas arra, hogy a meghirdetett kommunista ideológia, valamint osztályharc eszközévé váljanak. A két háború közötti kulturális kánonnal harcoló polgári, de nem radikális írókat és költőket is cenzúrázták, verseiket megcsonkították. Az egyik kedvenc példám a csonkításra a Babits Mihály összegyűjtött versei kötet, amit a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentetett meg 1961-ben. Az Utószó befejező részében azokra a versekre térnek ki, amelyek cenzurális okokból egyáltalán nem, vagy csak megcsonkítva jelenhettek meg kötetében: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sérthetné szomszéd népeink nemzeti érzését. Elhagytuk a következő költeményeket: Vásár, Szittál-e lassú mérgeket, Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély. / Ugyanilyen okból elhagytuk a következő versek egy-egy versszakát is: Dal az esztergomi bazilikáról 4. versszak; Hazám 3. versszak; Ezerkilencszáznegyven 3. versszak.” Kivágtak minden olyan verset, ami a magyarságról, Trianon fájdalmáról, a Tanácsköztársaság rémtetteiről, és a visszatért területekről szólt – mindarról, amit egy magyar ember 1945 után nem ismerhetett meg. Erre az Utószóra azért kerülhetett sor, mert érezte a szerkesztők közül Illyés Gyula és Keresztury Dezső, hogy amit csinálnak, az gyalázat.
 
Azért említettem 1945-öt, mert már akkor kettőszáz könyvet tiltottak be, és semmisítettek meg. Ez az első nagy index. Nem csak a könyveket semmisítették meg, hanem magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írókat is szilenciumra, vagy halálra ítélték. Jó példa erre Fekete István, aki azért maradhatott életben, mert azt hitték róla, hogy meghalt. Soha nem politizált, ám az igazat mindenről megírta, a vörös terrorról is. Ez utóbbi jelent meg a Zsellérek című könyvében, amit 1946-tól az akkori rendszer tiltólistára tett. Ha ehhez hozzávesszük még Fekete mély és nyilvánosan vállalt istenhitét máris értjük, miért bántotta annyira a szemét a kommunista vezetésnek. Apropó szem… A Zsellérek betiltása, elégetése, Fekete írói pályájának teljes zárolása nem volt elegendő büntetés. Az írót egyik nap az ÁVO emberei elkapták, elcipelték az Andrássy út 60.-ba, és úgy megverték, hogy búcsút kellett mondania fél veséjének és a fél szemének is. Fekete túlélte a súlyos bántalmazást, ahogy azt is, hogy másnap reggel egyszerűen kidobták egy katonai autóból a János kórház mellett. Két járókelő segítségével jutott be a kórházba, ahol hetekig kezelték.
Ekkor minden olyan magyar írót száműztek a kánonból, aki valódi magyar sorskérdésekről írt, és világnézete keresztény volt.
 
1948 a második index kora, amikor 1500 művet raktak tilalomlistára. Igaz, a legelső hazai kommunista indexet 1919-ben írták a Tanácsköztársaság idején, április 26-án, amikor népbiztosi rendelettel betiltották a magyar nyelv-és irodalom tanítását.
Visszatérve a vizsgált korra, az íróknak, költőknek megszabták, miről nem szabad írni.
Idézek egy 1949-es belső pártutasításból: tilos a Szovjetunió bármilyen szintű bírálata, antimarxista vagy annak titulált eszmék propagálása, Trianon, mint téma, a határon túli magyarok sorsának valós ábrázolása, a szomszédos, szocializmust építő népek megsértése, vallásos témák.
Később, 1957-ben ezt a sort kiegészítették 1956 valóságos ábrázolásával.
 
Magyarország látszólag békében élt, a könyvkiadás a csúcson volt, nagyon sokat olvastak könyveket, de azt nem engedték, hogy a magyar nemzet múltjának és jelenének valós problémáit megismerjék az olvasók.
 
Az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak nem volt Petőfije, vagy Arany Jánosa, viszont nagyon sok ismert és akkor ismeretlen költő vált dalnokává annak a 14 napnak. Ekkor zajlott le a magyar irodalom forradalma is. Újra publikálhatott Sinka István, aki megírja az Üdv néked ifjúság-ot, 1956 legnagyobb versét. Írhatott Ignácz Rózsa - ez a minden ízében vibráló, alkotó és modern nő kétségtelen tehetséggel rajzolta meg a Trianon által meghatározott magyar sorsokat: azokét, akik eljöttek az 1920-ban elveszített területekről, és azokét is, akik ottmaradtak. Fekete István is szabadon írhatott. Ők nem akartak leszámolni a másik oldallal, nem akartak vért, de egyet igen: kimondani az igazat.
 
1956-ban megszólalnak a „bűnbánó írók, költők”, akik behódoltak, a párt kedvencei lettek, és érzik, hogy minden soruk hazugság. Zelk Zoltán, akit zseniális költőnek tartok, megírja a Feltámadás c. versét, ezzel önkritikát gyakorol. Feloldozást kért a nemzettől. Ide tartozik még Örkény, Benjámin László, Füst Milán.
 
1956 forradalma az irodalomban Herczeg Ferenc ideáját valósítja meg. Az Irodalmi Újságban egymás mellett publikált Illyés Gyula, Rákosi majd később Kádár kedvence, - Szabó Lőrinc, Déry Tibor, Örkény István, az agyonhallgatott Sinka István és Tamási Áron.
 
A forradalom eltiprása után a párt kulturális főnöke Aczél lett, majd az egypártrendszer végén Berecz János. Kétségtelen, hogy Berecznél Aczél ezerszer okosabb és ravaszabb volt. Kire is támaszkodott? Darvas Józsefre, Király Istvánra, Szabolcsi Miklósra, a régi elvtársakra.
Tudta, hogy nem mehet neki az íróknak egyenesen, mert akkor újra forradalom lehet, ez lett a három T-korszaka, de egy olyan korszak is, amikor megtörténik a teljes magyar irodalom marxista átírása.
A cenzúra és a csonkítás nem csak a Rákosi-rendszerben volt, tiltottak be darabokat, könyveket az 1980-as években is.
 
AZ ÁVH A MAGYAROKAT FIZIKAILAG TETTE TÖNKRE, ACZÉLÉK AZ ÍRÓK SZELLEMÉT AKARTÁK MEGSZEREZNI, A MAGYAROK GONDOLKODÁSÁNAK ÁTALAKÍTÁSÁRA TÖREKEDTEK.
Ezért hozták létre az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályát, aminek engedélye nélkül még a Népszabadság másnapi száma sem mehetett nyomdába.
 
A csonkítást a sikeres világirodalmi művek fordításánál is végrehajtották. Jules Verne Rejtelmes szigetében Isten neve legalább negyvenszer szerepel, de az összest kihúzzák. A Robinsonból egy gyerekeknek szóló mesét csináltak azzal, hogy kivették belőle a címszereplő megtérésének történetét, és azt a szakaszt, amikor Robinson Péntekkel a Jóistenről beszélget.
 
Mindent hamisítottak.
Csurka István, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly és mások a 70-es években rájöttek arra, hogy a hamis eszmék uralkodása idején nincs helyes út. Ezért fordultak az abszurd drámához, nem pedig utakat kerestek. És ezért lesz sikere a Döglött aknáknak, a Nagyvizitnek és az Adáshibának.
Csurka István nagyon jó barátom volt, 1990 után megkérdeztem tőle, hogy miért született a 70-es években olyan sok abszurd dráma. Mert a világunk annyira abszurd, hogy elég csak a valóságot leírni– felelte.
 
Csurkáék a valóság ábrázolásával azt üzenték, hogy a kommunisták által a magyar társadalomra kényszerített létforma elfogathatatlanul abszurd.
 
Most az LMBTQ-és a gender-diktatúra világát éljük. Aki erről a témáról igazat ír, meghurcolják.
Pedig megtanulhatnánk: ANNAK A RABSZOLGÁNAK A LEGROSSZABB, AKI HAMISAN GONDOLJA SZABADNAK MAGÁT.
 
Fotón: Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke fogadja november 29-én a Polgárok Házában Takaró Mihály irodalomtörténészt.
 
Fotó: Demeter Péter
 
m.a.

(2023.12.04.)