DÖRI 70

Dörner: Csurkát szerettem, és a szabadságot szerettem és a magyarokat szerettem, és hiányoznak azok a nagy formátumú emberek, akik már nem élnek.

Van úgy az életben, hogy az ember egy hozzá közel álló másik ember lelkét érzi. És ez jó. Tudni, hogy létezik. Karnyújtásnyira. Lehet, hogy az idén talán még nem is találkozott vele. Mégis olyan természetes, hogy van valahol, valaki, akivel volt, van közös ügye az embernek.
Talán úgy adódik, csak fölhívja azt a másikat, dumálgatnak kicsinyt: ha Balaton felé visz az utad, szaladj föl hozzánk, de vigyázz, a GPS Kastély dűlőnek mondja! Hogy vannak az unokák? Persze, fölugrunk majd mi is hozzátok! Így peregnek az évek.
 
Egyszer csak váratlanul leesik ez a bazi nagy hó, és ugyanekkor egyéb meglepetés is éri az embert, ahogy bekukkant a fészbukra, s ott Nagy János, „titkár úr” Dörner Györgyöt köszönti 70. születésnapján. Jézus Úristen! Lehet ez? A Döri 70?
 
A havazás minket ott fönn, épp a hegyen ért. Az autó a kert mögött, belevész a nagy fehérségbe, mozdíthatatlan, az út járhatatlan. A táj nyugodt. Mi sem futkosunk, nyugton maradunk, teázgatunk, s mint ilyenkor szoktak az öregek, mesélünk. Hogy s mint volt, velünk, akkor, meg azóta, és hogy van ma. Mert nem akármilyen eseménysorról van ám szó közöttünk, de olyanról, amire emlékezni kell, mert nem lehet feledni, hogy nem akárkiről szól a történet, a mi közös történetünk. S mi nem az öregapánktól hallottuk, aki még az ő öregapjától, hanem velünk esett meg az a rendkívüli szerencse, aminek idestova harminc éve: ismerhettük, szerethettük, csodálhattuk éles látását, tehetségét, vele éltünk, ő volt a tanítómesterünk, s mi az ő életének részesei.
 
Dörner: Csurkát szerettem, és a szabadságot szerettem és a magyarokat szerettem, és hiányoznak azok a nagy formátumú emberek, akik már nem élnek.
".....olyan ez éppen, mint az az ember ottan a  mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdünk róla: hol volt..."
 
Kedves Döri, a Jóisten éltessen, tartson meg épségben, egészségben!
 
Papolczy Gizella