A Rákosi-és a Kádár-rendszer kultúrpolitikája

Megjelent a Rendszerváltó Szemle folyóirat téli száma.

A Rendszerváltást Kutató Intézet és Levéltár fontosnak tartja, hogy kutassa az egypárti hatalom által ellenzékinek nyilvánított hangot megütő értelmiségi személyek és csoportok kultúrpolitikai céljait és tevékenységeit. Ezért a RETÖRKI munkatársai foglalkoztak a szocializmus időszakának kultúrájával, kultúr- és tudománypolitikájával, valamint különböző értelmiségi rétegeivel, csoportosulásaival. Ennek a kutatásnak az eddigi eredményeit tették közzé a Rendszerváltó Szemle legújabb számában. A szerkesztői előszóból kiderül, hogy főleg olyan munkatársak vettek részt a kutatásban, akik még meg sem születtek a kommunista diktatúra bukását jelentő eseménysor idején, így mindenképpen mentesek az akkor sokakban rögzült, a politika, a média és a korszellem által befolyásolt narratíváktól. Ebből megtudható „hogyan látják az akkori eseményeket egy teljesen más korszakban szocializálódott és más világ által formált, már csak fiatal korukból adódóan is nyitottan szemlélődő kutatócsapat tagjai.”
 
Szénási Dorottya a Király István –ügyről ír. Szerinte Király a Révai-féle kultúrpolitikát tartotta a szocialista forradalmi eszmény szempontjából hitelesnek, szemben az Aczél-féle pragmatikus, kizárólag a pártpolitika szolgálatába állított irányítással. Ugyanakkor, kettősséget mutatott a fennálló rendszerhez való viszonyulásában, hogy csalódottsága ellenére magát Kádár János személyét elismerte, olykor kifejezetten idealizálta.
 
A filmkultúráról megtudjuk, hogy a szocialista rendszerben a filmek kontrollját gondos ellenőrzés alatt tartották a Kádár-korban. Nem csupán egy-egy film vélt vagy valós gondolatisága volt fontos tényező, hanem a minősége és a kialkudott ára is szerepet játszhatott. A bonyolult szisztéma egyik eleme volt a Filmátvételi Bizottság munkája, aminek részben a körülményessége és lassúsága folytán a Filmkultúra a kéthavi megjelenés ellenére képes volt jóval gyorsabban írni, hírt adni azokról a filmekről, amelyek a hatalom a kultúrpolitikája alapján nem-kívánatosnak tekintett. Többek között ilyen volt Az utolsó tangó Párizsban: Bernardo Bertolucci 1972-ben bemutatott, határokat feszegető filmje a maga idejében is ellentmondásos megítélésű volt.
 
Akkor itt van a Molnár Erik-féle történészi vita. Molnár Erik ökonomista, az engelsi történeti modellt átformáló, az osztály-harcot minden esetben belső okokra visszavezető történet-szemlélete még vezető pártfunkcionáriusként sem volt elfogadott a magyar történelmet a németellenes harcok „szakadatlanságát” hirdető fősodorral szemben.
 
Többen támadták Márai Sándor Halotti beszédét. Nagymihály Zoltán leírja, hogy a legérdekesebb, legszín-vonalasabb és legőszintébb válasz – a Kárpát-medencét tekintve legalábbis mindenképpen – a határokon kívülről érkezett, a felvidéki magyarság élő klasszikusától, Fábry Zoltántól, akire óriási hatást gyakorolt Márai költeménye, amely szerinte „sikoltó és elfuló jajszó, az elszakadtság elégiája, a honvágy torokszorító könnye, a fuldoklás, hullás segítségvárásban kimerült letargiája, az elhagyottság, az elárvultság, a reménytelenség meztelenül didergő vádrealitása. Ez a vers a magyar emigráció halálszava és elmarasztalása.”
 
Nagy Dóra egy nagyhatású dokumentumfilmmel, Sára Sándor Cigányok c. alkotásával foglalkozik. Közli, hogy a beszámolók és kritikák is megoszlottak a film értékelését illetően. Volt az a tábor, mely rajongott az alkotásért és bátornak nevezte, mert mély humanizmussal beszél a film nyelvén a cigányság helyzetéről. A másik oldalt azok alkották, akik azt mondták, a film egyáltalán nem fedi le a Magyarországon élő kétszázezer cigányt, kiragadott élethelyzeteket mutat csupán be roppant elfogódott módon, torzítva az igazságot.
 
A folyóiratban olvashatnak még a szamizdatokról, a kulturális-tudományos propagandáról.
 
Az értékes, tudományos lap online-változata ide kattintva megtekinthető.
 

 
m.a.
(2024.01.02.)