NE CSAK ŐRIZD, GYŰLÖLD IS! - Az államvédelmi szervek kiépítése: BRFK PRO-BM ÁVÓ-ÁVH

RETÖRKI – KRONOLÓGIA - Az 1945–1956 közötti Rákosi-korszak szándékoltan félelemteli légkörét alapvetően határozta meg a „párt ökle”-ként működő, változó nevű Államvédelmi Hatóság. Az Andrássy út 60-ban, majd 1951-től a Jászai Mari térnél lévő Fehér Házban működő hivatalban dolgozók egyre növekvő számán keresztül tapasztalhatta meg a lakosság a korszak törvénytelenségeinek nagy részét.

Ők hajtották végre a kitelepítéseket és házkutatásokat, felügyelték az internálótáborokat és néhány börtönt is, valamint az ÁVH feladata volt a koncepciós perek lefolytatásához szükséges – fizikai kényszer, kínzások hatására aláírt – beismerő vallomások kikényszerítése is. Mindezeken túl ők terjesztették el a börtönökben a „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” jelszót és szemléletmódot is - olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársának, Marschal Adriennek dolgozatában.
 
Az állandó félelem légkörében senki sem tudhatta mikor, hova és milyen váddal viszik el. Így alakult ki a „csengőfrász” névvel illetett jelenség is, hiszen bármely ház vagy lakás előtt megállhatott egy fekete autó, és az éjjeli órákban megszólaló csengő után sokszor hónapokra, esetleg évekre is eltűnt, akiért jöttek.
 
Az emberek egy része automatikusan szembefordult a kiépülő diktatúrával és titkos szervezkedések kezdődtek szerte az országban, például a Fehér Gárda mozgalom. De a valós ügyek felderítése mellett sok esetben nem létező szervezkedéseket is kreáltak, hogy munkájuk eredményességét bizonyítani tudják.
 
A párt a társadalom szinte minden csoportját ellenségnek tekintette, egy korabeli államvédelmi eligazító 27 kategóriáját sorolta fel az ellenségnek. Így az „éberség” állandó hangsúlyozása jegyében üldözendőek voltak az „osztályidegen” Horthy-korszakbeli arisztokrácia tagjai, a gyártulajdonosok, a csendőrök és a közhivatalnokok. Mellettük „osztályellenségnek” számítottak az egyházak vezetői, a „klerikális reakció”, valamint a korábbi nagybirtokosok, nagygazdák is: ellenük kuláküldözés zajlott. A szociáldemokratákat gyakran „osztályárulóknak” bélyegezték meg, míg párton belüli politikai ellenfeleik a „frakciós”, „trockista” címkéket kapták meg. Mindennek ellenére – a rendszer támaszainak tekintett és haszonélvezőinek szánt – munkásokkal és szegényparasztokkal teltek meg a börtönök és a táborok. Ezt az arányt mutatja például az is, hogy a 83 ezer kulák és 167 ezer osztályidegen mellett 400 ezer parasztot büntettek meg közellátási bűntett miatt, továbbá 850 ezer esetben szabtak ki rájuk kihágási bírságot.
 
Az Államvédelmi Hatóság, mint munkahely – a tagjai által is megtapasztalt árnyoldalai mellett – nagyon vonzó felemelkedési lehetőséget jelentett a gyakran képzetlen, iskolázatlan fiatal férfiak számára, akik néhány hónapos gyorstalpalók elvégzése után kiemelt, biztos fizetést kaptak a párt utasításainak kérdés nélküli végrehajtásáért. Kiváltságolt helyzetük – és ennek demonstrálása – miatt azonban ellentétbe kerültek más testületnél szolgálókkal, így a rendőrökkel, határőrökkel és a büntetés-végrehajtásban dolgozókkal is.
 
A párt erőszakszervezete természetesen egyre szorosabban összefonódott a párt felső vezetésével, elsősorban Rákosi Mátyás személyével, akitől Péter Gábor – egyre közvetlenebb módon – az utasításokat kapta. Emellett az ÁVH hatalmának növekedése vagy szándékolt csökkentése a Moszkvában zajló politikai változásokat is folyamatosan követte. 
 
Az ÁVH elődszervezete, a Magyar Államrendőrség Budapesti Rendőrfőkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya (BRFK PRO) 1945. február 1-jén jött létre Péter Gábor vezetésével. A testület ekkor 98 főből állt, feladata az volt, hogy: „a Főváros fasiszta bűnözőit” a Néptörvényszék elé állítsa. Ezzel párhuzamosan rövidesen, 1945. május 17-én létrehozták a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányságának Politikai-Rendészeti Osztályát, amelyet Tömpe András vezetett.
 
A két különálló szervet azonban egy év eltelte után összevonták. 1946 októberében jelent meg Rajk László belügyminiszter rendelete, mely egybeolvasztotta a fővárosi és vidéki részleget. „A magyar államrendőrség vidéki főkapitányságának politikai rendészeti osztálya ennek a rendeletnek hatálybalépte napjával beolvad a magyar államrendőrség budapesti főkapitánysága politikai rendészeti osztályába. (2) A magyar államrendőrség budapesti főkapitánysága politikai rendészeti osztálya elnevezés helyébe ennek a rendeletnek a hatálybalépését követő naptól kezdődően »a magyar államrendőrség államvédelmi osztálya« elnevezés lép.” Ezt követően a megyeszékhelyeken lévő kapitányságokon is államvédelmi osztályokat hoztak létre és megkezdődött a törvénytelenségek első szakasza.
 
A következő jelentős lépést az jelentette, amikor Kádár János belügyminiszter 1948. szeptember 6-ai rendeletével megváltoztatta a szervezet intézményi struktúrában elfoglalt helyét. „A »Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya« elnevezést megszüntetem és „Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága” elnevezést rendelem el. […] A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának rendelem alá továbbá a Magyar Államrendőrség határrendészeti, folyamrendészeti, valamint légiközlekedési rendészeti hatóságait és szerveit”. Ez a lépés azonban nemcsak a szervezeti átalakulás következő lépcsője volt, hanem világosan jelezte a kiépülő diktatúrát is. Továbbá egy másik BM rendelettel ekkor kapott jogot az ÁVH vezetője arra, hogy az állami szempontból veszélyesnek tartott személyeket kitiltsa, rendőrhatósági őrizet vagy felügyelet alá helyezze. Vagyis ez tette lehetővé a bírósági ítélet nélküli kitelepítéseket és internálásokat. Valamint az útlevelek kiadásának joga is Péter Gábor fennhatósága alá került.
 
Az ÁVH akkor ért fel hatalma csúcsára, amikor 1950. január 1-jén életbe lépett Dobi István, a Minisztertanács elnöke rendelete, mely szerint: „A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságából és a Honvéd Határőrségből önálló szerv alakul. A szerv elnevezése: »Államvédelmi Hatóság« (Á. V. H.)”  Ráadásul az ÁVH az év februárjában magába olvasztotta a Határőrség mellett az 1945. március 12-én felállított, azóta főcsoportfőnökséggé átalakított Honvédelmi Minisztérium Katona Politikai Osztályát is, melynek 1949-es kivégzéséig Pálffy György volt a vezetője. Ettől az évtől kezdve az ÁVH a belső karhatalom, a hírszerzés, a polgári és katonai elhárítás, a határőrség és az idegen-rendészet irányítójává is vált. Létszámát egy 1949 decemberi határozat 28 ezer főben jelölte meg. A szerv feladatait tekintve pedig a rendelet kimondta, hogy: „Az Államvédelmi Hatóság felderíti a dolgozó nép ellenségeit, védi és biztosítja a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjét.”
 
Ezek az évek voltak a törvénytelenségek legsötétebb időszakai is. Ekkor a politikai rendőrség 1 200 000 állampolgárról vezetett „nyilvántartó kartont”, emellett 1953-ra 40 800 fős ügynöki hálózattal rendelkezett. Kapott jogait gyakorolta is a szerv, így előbb 1950 nyarán a déli és nyugati határsávból, majd 1951 nyarán a budapesti kitelepítésekre is sor került. Ekkor kezdték meg működésüket az ÁVH által felügyelt recski, kistarcsai, kazincbarcikai, kecskeméti, bernátkúti, sajóbábonyi és tiszalöki táborok is. Az ÁVH több börtön felügyeletét is átvette, például a váciét. A törvénytelenségek végrehajtásához a párthoz lojális bíróságok és ügyészségek közreműködését is megkapták, sőt a rettegett szerv az igazságszolgáltatás döntéseit is felülbírálhatta. Így kerülhetett sor az ún. visszakísérésekre, amelynek révén az ÁVH a jogerősen kiszabott büntetés letöltését követően is (!) fogva tarthatott embereket.
 
A korszak törvénytelenségei azonban a rendszer működtetőit sem kímélték. Így más áldozatok mellett, 1950-ben halálra verték Szücs Ernőt, Péter Gábor első számú helyettesét, továbbá Ries István volt igazságügyminisztert is.
 
Az ÁVH 1950-ben kialakított teljhatalmát először Sztálin 1953. márciusi halálát követően próbálták meg korlátozni. A nem sokkal később Moszkvában miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre a „szocialista törvényesség” helyreállítására törekedett. Így többek között amnesztiát hirdetett, megszüntette a kitelepítéseket és a kuláklistákat, valamint feloszlatta az internálótáborokat. Ez a szovjetektől induló politikai irányváltás szükségszerűen az ÁVH-t is érintette. Az erre vonatkozó szovjet igényeket Berija ismertette, mely szerint az ÁVH-t az 1948-as állapot szerint a BM alá kell rendelni. Az intézkedést Gerő Ernő belügyminiszter hajtotta végre.
 
Az ÁVH élén is jelentős változások történtek: 1953 januárjában letartóztatták a szervet 1945 óta vezető Péter Gábort, és a következő év elején életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Felesége, bátyja, nővére és sógora mellett további 23 volt vezetőt is őrizetbe vettek, többek között az igazságügyminiszter Décsi Gyulát, a Gyűjtőfogház volt parancsnokát, Bánkuti Antalt vagy Princz Gyulát, az ÁVH Börtönügyi Osztályának vezetőjét.
 
Péter eltávolítása után az új vezető, az ÁVH Határőrség korábbi parancsnoka, Piros László államvédelmi vezérőrnagy lett, akit 1954-ben belügyminiszterré is kineveztek. Mellette a fontosabb testületek vezetését Györe József és Dékán István kapta meg. Az ÁVH azonban Rákosi főtitkári poszton való meghagyásának, valamint Nagy Imre leváltásának következményeként nem tagozódott be a belügy szervezetébe, hanem ezzel ellentétes folyamat ment végbe: maga alá rendelte a belügyet, és a minisztérium vezető pozícióinak többségét fokozatosan államvédelmi dolgozókkal töltötték be. Ennek eredményeként a belügy 30 központi egységéből 25-öt államvédelmi tiszt vezetett, pedig csak 18 végzett államvédelmi munkát. Később az ÁVH pozíciói még tovább erősödtek, 1955 decemberében már 32-ből 27 egységet vezettek államvédelmi tisztek, így gyakorlatilag egy Államvédelmi Minisztérium jött létre. 1955-ben javaslat is született ezen a néven egy új minisztérium létrehozására, ezt azonban elvetették. Viszont 1956 elejétől a belügy irányító testületei szétváltak és a tárca egészét képviselő Belügyi Kollégium mellett Államvédelmi Kollégium is működött.
 
A belügyhöz tartozó rendőrségen belül szintén hasonló folyamat ment végbe, itt a 20 területi szerv közül 16-nak az élén álltak ÁVH-sok, sőt 1956 nyarára a járási rendőrkapitányi posztok 57%-át is megszerezték. Mindez természetesen az ÁVH-sok létszámgyarapodásával is járt, amit viszont a statisztikákból igyekeztek kikozmetikázni. Hathatós tevékenységüknek köszönhetően pedig a börtönben lévők létszáma 1955 novemberére megközelítette az 1953-as amnesztia elrendelése előttit.
 
Azonban miután Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán nyíltan elítélte a Sztálin idejében végrehajtott törvénytelenségeket, egyértelmű volt, hogy Magyarországon és az ÁVH tekintetében is változások fognak bekövetkezni. Így 1956 áprilisában szovjet utasításra menesztették Rákosit, és Gerő Ernő lett a párt új főtitkára. Megkezdődtek a felülvizsgálatok, ennek hatására pedig ismét csökkenni kezdett a börtönben lévők száma, valamint további eljárások indultak a törvénytelenségekben érintett ÁVH-sok ellen. Az MDP PB ülésein 1956 júliusától folyamatosan az elkövetett törvénytelenségekről tárgyaltak. Végül a „szocialista törvényesség” jegyében 31 ÁVH-s felelősségre vonását fogadták el. Így többek között őrizetbe vették Farkas Vladimirt, Faludi Ervint, Szendy Györgyöt, Szántó Györgyöt, Toldi Ferencet és Farkas Mihályt is.
 
Az utolsó felvonást a szerv életében az 1956-os forradalom jelentette. Bár a forradalom 16 pontja között nem szerepelt az Államvédelmi Hatóság megszüntetése, ennek ellenére mégis nagyon sokan gyűlölettel viseltettek a kék egyenruhás ávósok iránt, így lincselésekre is sor került. Ennek megakadályozása érdekében katonai ruhába öltöztették át őket, hogy ne legyenek felismerhetőek. Majd Október 28-án Nagy Imre a rádióban jelentette be a kimondatlan követelést, hogy „egységes, új államrendőrséget szervezünk és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük.” Münnich Ferenc belügyminiszter pedig arra adott utasítást, hogy „az ÁVH egységei szervezetten menjenek át a szovjet alakulatokhoz, vagy vonuljanak illegalitásba belföldön vagy Csehszlovákiában, vagy kérjék védőőrizetüket a börtönökbe.” Azonban nem mindenki fogadta meg ezt a tanácsot, így az október 23 és 29 között leadott 61 sortűz közül 15-ben ÁVH-soknak is egyértelmű szerepük volt.
 
Az ÁVH-t a forradalom leverését követő kádári megtorlás sem élesztette újjá, ennek okát Kádár János így fogalmazta meg: „feloszlattuk az Államvédelmi Hatóságot, mert nem ér semmit, mert rossz módszerek voltak”. A szerv 1956-os megszüntetéséről azonban nem készült sem törvény, sem rendelet és az egykori elkövetők felelősségrevonása is csak részlegesen történt meg.
 
Fortepan/Bauer Sándor/28485
MÁVAG ÁVH csapatzászló, 1949.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2024.02.01.)