Az első koncepciós per a Kisgazdapárt felszámolására: a Magyar Testvéri Közösség pere

RETÖRKI - KRONOLÓGIA

A Rákosi-korszak bevett gyakorlatává vált, hogy a kommunisták koncepciós perekben számoltak le politikai ellenfeleikkel, valamint a párton belül ellenségnek kikiáltott személyekkel is. Az ilyen eljárások közül az első az 1947-ben, a Magyar Testvéri Közösség és ennek révén a kisgazdapárt több tagja ellen lefolytatott eljárás volt.

Kedves Olvasóink figyelmébe ajánljuk a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársának, Marschal Adriennek írását.
 
 
A Magyar Titkos Közösség nevű társaság nem a per előtti években jött létre, hanem már a trianoni békeszerződést követően is működött Magyarországon. Egy Erdélyből áttelepült értelmiségi csoport alapította - olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársának, Marschal Adriennek dolgozatában.
 
 
Nem állt egyik politikai erő mellett sem, így tagjai között a szélsőjobboldali Baky Lászlótól a kommunista Weisshaus Aladárig mindenki megtalálható volt. Viszont szemben állt a német és a szovjet megszállókkal és tagjai közül ezért többen részt vettek az ellenállásban és az embermentésben is. Vallási tekintetben sem zárt ki senkit, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, zsidók egyaránt tagok lehettek. Nem támogatott semmilyen gazdasági csoportot és nem zárta ki tagjai közül egyetlen társadalmi réteg képviselőit sem, továbbá a magyar származás feltételét sem érvényesítették következetesen. A korabeli megfogalmazás szerint célul a „magyar faj érdekérvényesítését” tűzte ki. Később ennek szándékos félreértelmezéséből származott a vád, hogy a szervezet fasiszta, pedig a faj szót a nemzet kibővített értelmű szinonimájaként használták. Céljuk volt továbbá a társadalom perifériájára szorultak felemelése is. A szervezet szellemi vezetői Kodolányi János mellett Szabó Dezső és Németh László voltak, annak ellenére is, hogy utóbbiak nem voltak a közösség tagjai.
 
A titkos társaságnak először a hivatalosan is bejegyzett Rákóczi Balatonfürdő Egyesület volt a fedőszerve, majd 1938 után a Honszeretet nevű társadalmi egyesület. Ekkortól működött Magyar Testvéri Közösség néven. Tagjainak létszáma 3000 fő körül lehetett, többségük Budapesten lakó értelmiségi volt és minisztériumokban, közhivatalokban, bankokban dolgoztak. A szervezettség kialakításában Rákosi Jenő postatisztnek volt kiemelkedő szerepe.
 
A szervezetbe csak férfiakat vettek fel, a tagokat kiszemelték, leellenőrizték, és ha megbízhatóak voltak, akkor titkosan szervezték be, így a többség nem is ismerte egymást.  Ezután 6-8 hónapos kiképzés következett, majd mindenkit egy-egy családba osztottak be. Ezek a 10-15 fős csoportok havonta találkoztak. Az ennél nagyobb egységet a 10 családból álló nemzetségek, a 7 nemzetségből álló hadak, majd a 7 hadból álló törzsek jelentették. Olyanok is voltak, akiket végül nem szerveztek be, nekik nem fedték fel a közösség létét, de támogatták őket, ők voltak a szimpatizánsok.  A szervezetből nem lehetett kilépni.
 
A közösségiek több társadalmi szervezetben is jelen voltak, így például a református Soli Deo Gloriában, a Györffy kollégiumban, a Bartha Miklós Társaságban vagy az ellenállás során a Magyar Függetlenségi Mozgalomban. Emellett gazdasági társaságokat, kiadót, nyomdát is létrehoztak, valamint a Magyar Élet folyóiratot és a Magyar Út hetilapot is támogatták.
 
A szervezet a Horthy-korszakban mindvégig működött, de az 1944. március 19-ei német megszálláskor kiadott körlevelében kimondta, hogy „álomba merül”. Ezt követően tagjai közül többen részt vettek az ellenállásban és a zsidómentésben. A háború után bár újjáélesztését nem mondták ki, de létrehoztak egy új Vezértanácsot. Ennek tagjai Bálint Sándor, Fáy Aladár, Héder János, Arany Bálint, Soos Géza és Donáth György voltak. Bár a Magyar Testvéri Közösség ekkor nem működött szervezett formában, de tagjainak többsége továbbra is a közösség szellemében dolgozott, hiszen ez a tagok belső meggyőződése volt, nem csak egy elfogadott alapszabály.
 
A második világháborút követő években a kommunisták részéről megkezdődtek az előkészületek egy, a rendszer megdöntésére készülő szervezkedés felszámolására. Ennek érdekében 1946. március 23-án elfogadták a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvényt. Majd az MKP 1946 szeptemberi III. kongresszusán már azt a jelmondatot is megfogalmazták, hogy: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” s ekkor már zajlott a politikusok fasizmus vádjával való eltávolítása. Októberben pedig létrehozták a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályát, ami a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályával együtt a nyomozásokat és kihallgatásokat folytatta a per során.
 
A gondos előkészítés után ekkor, „a legjobb pillanatban” adódott egy „ügy” ami lehetőséget biztosított a kommunisták számára, hogy a legerősebb politikai ellenfelüknek számító kisgazdákat még a békeszerződés aláírása, és így a szovjet csapatok kivonulása előtt meggyengítsék. Rákosi ekkor már tudatosan készült politikai ellenfelei felszámolására, amit az MDP Központi Vezetőségi ülésén is kifejtett: „ennek az összeesküvésnek nagy a jelentősége, [...] Rajta leszünk, hogy hatása maximális legyen, és hogy a kommunista párt és a magyar demokrácia a lehető legnagyobb tanulságot vonja le belőle, és hogy a reakciónak a lehető legnagyobb vereséget okozza.”
 
A közvélemény a Szabad Nép 1947. január 5-ei számából értesült az összeesküvésről. Az újság arról adott tájékoztatást hivatalos belügyi információk alapján, hogy: „Az államvédelmi szervek az utolsó hetekben veszedelmes és széles kiterjedésű köztársaság ellenes összeesküvést lepleztek le. […]  Az összeesküvés céljául a köztársaság és demokratikus állami rendszerünk erőszakos úton való megdöntését, „jogfolytonosság“ alapján a Horthy-rendszer visszaállítását tűzte ki.”
 
Ugyanakkor az embereket is sikerült megtéveszteni, mivel a lakosság körében végzett közvélemény-kutatás eredménye azt mutatta, hogy az emberek elhitték a vádakat, mindemellett viszont közel 90%-uk nem látta képesnek az összeesküvőket arra, hogy megdöntsék a rendszert.
 
Közben a letartóztatások folytatódtak, s egyre újabb „bizonyítékokról” számolt be a sajtó. 1947 januárjában a kisgazdapárt képviselői közül nyolc főt Jaczkó Pált, Hám Tibort, Saláta Kálmánt, Vatai Lászlót, Kiss Sándort, Horváth Jánost, Gyulai Lászlót, Vörös Vincét és Mistéth Endre minisztert gyanúsították meg az összeesküvésben való részvétellel. Ennek hatására a kisgazdapárt vezetése azonban nem az összeesküvés tényét kérdőjelezte meg, hanem január 15-én kizárta a fent nevezett kilenc főt a párt tagjai közül, s mentelmi jogukat is felfüggesztették. Ezt követően Saláta Kálmán emigrált, a többieket mind letartóztatták. A következő hónapokban összesen 260-an kerültek börtönbe és 2450 főt vett nyilvántartásba az államvédelem, így az érintettek számát tekintve ez az ügy közelíti a Rajk-pert.
 
A kisgazdák nevében először 1947. február 7-én Kovács István emelte fel szavát a letartóztatások ellen, s az országgyűlés ülésén felolvasta a párt tiltakozást kifejező kiáltványát: „A leghatározottabban állást foglalunk a parasztság vezetőinek egymásután történő alaptalan rágalmazásával szemben, őket legteljesebb bizalmunkról biztosítjuk és ha kell, az ország egész parasztsága egy emberként áll ki érettük. […] Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a magyar demokrácia ellen történt aljas merényletet a maga tiszta valóságában felfedjük, de nem tűrhetjük, hogy az összeesküvés elitélendő tényét pártunk szétbontására használhassák ki.”
 
A kisgazdapárt vezetésének, közte Nagy Ferenc miniszterelnöknek az volt a terve, hogy a békeszerződés aláírásáig igyekszik nem konfrontálódni a kommunistákkal, ezért inkább beleegyezett néhány tag kizárásába. Nemsokára pedig Kovács Béla pártfőtitkár lett a következő célpont. Őt viszont már nem adta ki az országgyűlés, csak abba egyeztek bele, hogy egyszeri alkalommal kihallgathatják az ÁVÓ-n. Ezen ígéretet betartva került sor február 25-én Kovács Béla szovjet hatóságok általi letartóztatására, ami ellen a mentelmi jog nem jelentett védelmet. Kovács egy hónap után, kényszer hatására már azt vallotta, hogy az összeesküvésben Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla, az Országgyűlés elnöke is részt vett. Nekik azonban sikerült elkerülniük a letartóztatást, előbbit még miniszterelnökként svájci nyaralásán lemondásra kényszerítették, majd emigrált, míg Varga Béla illegálisan távozott az országból. A kisgazdapárt június 2-án mindkettőjüket kizárta tagjai sorából, s ezzel jelentősen meggyengült.
 
Miután félreállították a kisgazdák felső vezetését, az ezt követő években a helyi szinten elismert párttagok következtek. Mivel őket tömegesen nem tudták bíróság elé állítani, ezért többségüket internálták, így tulajdonképpen vidéken is felszámolták a pártot.
 
A vádlottak őrizetbe vételét követően megkezdődött kihallgatásuk a HM Katpol-on és a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályán. A két szerv között azonban nem volt felhőtlen az együttműködés. A nyomozás összehangolásával végül Rajk Lászlót bízták meg. A kihallgatásokon a kényszerítő eszközökkel a vádlottak szavait is igyekeztek kiforgatni és elfogadtatni velük a koncepció szerinti megfogalmazásokat, mindezt azzal indokolva, hogy „valahogy el kell nevezni” a dolgokat. A per koncepciójának megalkotásánál a szovjetek is kifejezték igényeiket: „Beljamov azt a határozott kívánságát nyilvánította, hogy az ügyet a lehető leggyorsabban tűzze  ki a NOT tárgyalásra, a hozott három halálos ítéletet hagyja helyben, a többi büntetést pedig súlyosbítsa.”
 
A vád szerint a Magyar Testvéri Közösség célja a Magyar Köztársaság megdöntése volt, akár fegyveres erővel is. Továbbá célul tűzték ki a Horthy-rendszer visszaállítását, soviniszták, revizionisták, fasiszták és fajvédők voltak.
 
A vád szerint a szervezkedés katonai vonalának kezdeményezője az egykori kormánypárti képviselő, Donáth György volt, és Szent-Miklósy István vezérkari őrnagy lakásán alakult meg a Földalatti Fővezérség 1946 októberében. A fővezérség tagja volt még Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, Kiss Károly a közösség vezetője és András Sándor vezérőrnagy is. A Horthy-rendszer visszaállításának vádját esetükben azzal tudták alátámasztani, hogy Horthy Miklós a kiugrási kísérlet előzményeként Dálnoki Veress Lajost homo regiussá, vagyis akadályoztatása esetére miniszterelnökké és államfővé nevezte ki, ami azonban sosem vált valósággá, mert Dálnoki Veress Lajost a Gestapo letartóztatta. A vádlottak vallomásaik szerint a szovjet katonai megszállás utáni katonai személyi kérdésekről tárgyaltak.
 
Az összeesküvés politikai vezető testülete a vád szerint a nyolc tagú Hetes Bizottság volt, mely elnevezés csak a kihallgatások során született meg. Tagjai Szent-Iványi Domokos, Kiss Károly, Arany Bálint, Héder János, Saláta Kálmán, Szent-Miklósy István, Donáth György és Soos Géza voltak. A két szerveződés nem tudott egymásról, annak ellenére sem, hogy voltak közös tagjaik is.
 
A Magyar Közösség ügye kapcsán összesen hét perre került sor 229 vádlott ellen. Az elsőt a Földalatti Fővezérség és a Hetes Bizottság összesen tizenhárom tagja ellen indították, melynek első, nyílt tárgyalására 1947. február 27-én került sor. A 26 tárgyalási napot követően, április 16-án kihirdetett elsőfokú ítéletben mindannyiukat bűnösnek mondták ki szervezkedés bűntettében. Ezért Donáth Györgyöt, Dálnoki Veress Lajost és András Sándort kötél által halálra, míg a többieket egy évtől életfogytiglanig terjedő kényszermunkára, illetve börtönbüntetésre ítélték,  melyről a korabeli sajtó is beszámolt.
 
Donáth György az utolsó szó jogán többórás beszédet tartott, melyben többek között rámutatott az eljárás koncepciós voltára: „A bírói eljárás során kitűnt, hogy a nyomozó hatóságok jelentése csupa feltevés. Feltevésekre támaszkodnak, konkrét bizonyítékaik nincsenek. Valóban az az érzése az embernek, amit az egyik védő úr mondott, hogy talán nem is annyira az igazságot keresik, mint inkább a bűnösséget akarják mindenképpen bebizonyítani.” Majd mindehhez hozzátette: „szilárd hitem és meggyőződésem szerint sem én, sem a társaságom bűncselekményt nem követett el.” Donáth György és társai perében július 2-án hirdették ki a másodfokú ítéletet, amelynek értelmében "csak" Donáth Györgyöt végezték ki október 23-án.
 
Az ezt követő hat per már zárt ajtók mögött zajlott, mert az első nyilvános tárgyalásán többen is visszavonták a kényszer és verések hatására tett vallomásukat (például Arany Bálint). Így a nyilvánosság kizárásával tárgyalták a Mistéth Endre és 43 társa, Varga László és 42 társa, Péter Ernő és 74 társa, Tóth János és 42 társa, Pünkösti László és 5 társa, Glück Frigyesné és 4 társa ellen indított pereket. Továbbá az összeesküvéshez kapcsolódóan ítélték el a szovjet bíróságok Csomóss Miklóst és társait is. A persorozatnak a szintén októberben kivégzett Pünkösti László személyében még egy halálos áldozata volt.
 
A Magyar Közösség tagjai ezután börtönbüntetésüket töltötték, a társaság a Kádár-korszakban sem éledt újjá, tagjai elvesztették politikai befolyásukat, s már csak baráti társaságként tartották egymással a kapcsolatot. Mivel a hatalom számára továbbra is veszélyes csoportnak számítottak, ezért az állambiztonság ügynökei még a hetvenes években is megfigyelték őket.
 
 
Fotón: Mistéth Endre építőmérnök egykori újjáépítési miniszter és társai ülnek a Budapesti Népbíróság tárgyalótermében az ellenük folyó per tárgyalásán 1947. június 12-én.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
(2024.02.27.)