„Teljesítjük azt a feladatot, amit Rákosi elvtárs az egész tudomány elé állít” – RETÖRKI

Dózsa György harcolt először a világ imperialista rablói ellen – írták 1952-ben. 1952. március 9-én töltötte be 60. születésnapját Rákosi Mátyás, s ennek „tiszteletére” az egész ország a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárát „ünnepelte”. A kultusz ekkor érte el a tetőfokát, az év nagy részét kitöltötte „Sztalin legjobb tanítványának” a dicsőítése.

A tavasz során a legkülönbözőbb propagandatermékek jelentek meg Rákosit magasztaló gondolatokkal. A Magyar Történelmi Társulat által kiadott periodika, a Századok 1952. évi számában Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány címmel „tudományos igényű” méltatást is közzétett. Az írást az MTA Történettudományi Intézet munkatársai jegyezték. Mindez jól rávilágít arra a problémára, hogy miképpen silányította egyszerű agitációs eszközzé a kommunista párt a történettudományt. Erről az alábbiakban a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár https://retorki.hu/olvasoszoba munkatársa, Kovács Balázs ír részletesen.
 
 
Rákosi Mátyás 60. születésnapjának megünnepléséhez a mintát Sztálin 70. születésnapjának 1949. évi magyarországi eseményei szolgáltatták. A rangos ünnepségsorozatot 1951 nyarán, a Magyar Dolgozók Pártja Titkársága által tartott ülésen (Rákosi távollétében) hozott határozatban döntötték el a kommunista párt vezetői. A szervezésre Horváth Mártont, a Központi Vezetőség Agitációs- és Propaganda Osztályának vezetőjét jelölték ki. A teljes ünnepségsorozat előkészítésére és koordinálására bizottságot állítottak fel, aminek élén Révai József állt.
 
A propagandisztikus eseménysorozat valamilyen formában a társadalom minden rétegéhez eljutott. Ünnepi bélyegsorozatot adtak ki, sztahanovista munkaversenyeket hirdettek, különböző ipari és gyáregységek ajándékokkal látták a vezetőt, „spontán” írt dicsőítő levelek érkeztek Rákosi irodájába, az írók és költők különböző méltató művekkel jelentkeztek, a sort pedig minden túlzás nélkül oldalakon keresztül lehetne sorolni. A tömjénezésből a pár évvel korábban gleichschaltolt történettudomány sem marad(hatot)t ki.
 
1952-ben a Szikra Könyvkiadó által megjelent a Rákosi Mátyás élete képekben című album. A Magyar Munkásmozgalmi Intézet kiállítást rendezett Rákosi Mátyás harcos élete címmel. A bemutató részét képezte a pártfőtitkárnak küldött ajándékok és dísztárgyak kiállítása is. A Magyar Történelmi Társulat ünnepi konferenciát szervezett az Eötvös Loránd Tudományegyetem épületében. A fő előadást Molnár Erik, a Történettudományi Intézet igazgatója tartotta. Az itt elhangzó előadásokat kötetben is megjelentették az Akadémiai Kiadónál.
 
Külön érdemes kitérni a Századokban megjelent Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány című, 1952-es tanulmányra. Ennek szerkesztését eredetileg Andics Erzsébetre bízták, azonban teendői és betegsége miatt végül Molnár Erikre, a marxista történészre maradt a feladat. A nagyívű tanulmányt az MTA Történttudományi Intézet munkatársai – korszakonként – írták meg. Érdekes adalékként említendő, hogy a megjelenése előtt Molnár elküldte Révainak az írást, utóbbi pedig figyelmeztette párttársát a túlzások elkerülésére.
 
Az elkészült tanulmány ennek ellenére sem nélkülözi a túlzó kijelentéseket. A bevezető sorok egyikében olvashatjuk, hogy „az egész magyar nép forró szeretettel ünnepli nagy vezetőjének […] a születésnapját”. Ebből kiderül, hogy a társadalom és a tudományos élet Rákosiban „az egész magyar nép bölcs tanítómesterét tiszteli”. A bevezető kiemeli, hogy a főtitkár különböző munkáiban rávilágított a magyar történelem kulcskérdéseire, a munkásság történelmi szerepére, valamint a „haladó hagyományok tradícióira”.
 
Rákosi Mátyás tudományos érdeme a tanulmány szerint, hogy – szemben a korábbi, ún. „polgári” történetírással – I. István uralkodásánál nem a nyugati „civilizált” orientáció választását hangsúlyozza a „barbár” keletivel szemben, hanem azt, hogy „az ősközösség elavult formáival szemben az osztálytársadalom útján vitte előre a magyar népet.” Kontextualizálva tehát I. István személyében „összeforr a nemzetközi haladás és a nemzeti függetlenség ügye”. A következő alfejezet hangsúlyozza, hogy Hunyadi János személyét – Marx mellett – Rákosi „útmutatása alapján tudjuk összefüggéseik teljességében értékelni”.
 
A magyar történelem következő kiemelt eseménye a Dózsa-féle parasztháború volt. Az 1514-es „parasztforradalom mély tartalma” az ún. „haladó hagyományokba illeszkedett”. Mindezt azzal is alátámasztja a tanulmány, hogy az 1926-os Rákosi-perben a vádlott Dózsára hivatkozott, miszerint „a magyar nép [azóta] folytat harcot a magyar uralkodóosztály és a világ imperialista rablói ellen.” Dózsa György egyfajta antifeudális jelképpé vált a tanulmányban, akinek „harca összekapcsolódott” a Habsburgok elleni – későbbi és túlzottan konstruált – küzdelemmel.
 
Utóbbi szemlélet – mint az ötvenes évek marxista történelemértelmezésének origója – ezután végigvonul a tanulmányon. Ettől kezdve a magyar történelem egyenlő a függetlenségért harcoló, a Habsburgok által elnyomott nép küzdelmével. Ezekre a függetlenségi harcokra hívta fel a figyelmet Rákosi, aki éles ellentétet mutatott a haladó és feudális erők között. Előbbi eklatáns példái közé sorolta Bocskai hajdúit, Bethlen katonáit, Thököly és Rákóczi kurucait. Az említett személyek kapcsán Rákosi „megjegyzései nagy segítséget nyújtanak 17–18. századi függetlenségi küzdelmeink marxista-leninista értékelésénél”. A tanulmány ezirányú konzekvenciája szerint a szabadságharcok szoros összefüggést mutattak a korabeli „haladó harcokkal”.
 
A következő jeles történeti időszak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc volt. Rákosi Mátyás e témában is „fontos útmutatásokkal járult hozzá [a] helyes értékeléshez”. Szerinte a ’48-as események aposztrofálhatók polgári jelzővel – szemben a szociáldemokrata véleményekkel –, ezért megnyílt a lehetőség a szocialista forradalom előtt a következő évszázadban. Szintén Rákosi mutatta ki azt is, hogy a forradalom „sikereinek oka elsősorban a dolgozó tömegekben […] keresendő”. A szabadságharc bukását pedig a „nemzeti egység hiányában”, a „parasztság kielégítetlenségében”, „a forradalom plebejus balszárnyának fejletlenségében” látta megalapozottnak. Végső soron meglátása szerint a szabadságharc elbukása az „imperialista” és „gyarmatosító” Habsburgok felelőssége. Rákosi „alapgondolata”, hogy ez az időszak a magyar történelem „legragyogóbb lapjaira” való, a célkitűzések pedig „egybeestek a haladó emberiségével”.
 
Némiképp meglepetést okoz, hogy az „1867–1918 közötti korszak fővonásainak felderítésénél is Rákosi elvtársnak az alapvető útmutatása irányadó, miszerint „hazánk akkor volt erős, megbecsült és független, mikor sorsát a nemzetközi haladással kötötte össze”. A dualizmus rendszerének alapját – a főtitkár szerint – a mágnások adták, akik a „velejéig rothadt és reakciós” politikának a támaszai voltak, ezzel is kiszolgálva a „népelnyomó” kapitalizmust. Ebből fakadóan irányadó Rákosi a történettudomány számára, hiszen ezt az időszakot is „kényszerűen vizsgálat alá kell venni” a „sovinizmus” elleni harc közben.
 
Az 1918/19-es forradalmak kapcsán kiemeli a tanulmány, hogy Rákosi ennek szentelte a magyar történelem főkérdései közül a legnagyobb figyelmet. Ebben nyilván szerepet játszott, hogy ezeknek alakítója (pontosabban „kimagasló harcosa”) volt, sőt „legnagyobb történetírója is”. Az MDP főtitkára az 1905-ös, majd az 1917-es oroszországi forradalmakat vette alapul, az 1919-es „proletárforradalom” kapcsán hangsúlyozta annak „nemzeti jellegét”. A Tanácsköztársaság bukását feltáró munka „oroszlánrészét [pedig] maga Rákosi elvtárs végezte el.”
 
Az „ellenforradalmi időszak”, a „Horthy-fasizmus történetének összes főkérdéséhez is Rákosi elvtárs tevékenysége és írásai adják meg a kulcsot.” A pártfőtitkár „leleplezte” az időszak „népellenes” mivoltát, az „uralkodóosztályok” (egyben „ügynökök”) kísérletét a Habsburg-restaurációra, és az imperializmussal való kapcsolatot. Ezekhez az egyik fő forrás Rákosi 1926-os perben elmondott beszéde, valamint visszaemlékezése az időszakra. Nem mellesleg Rákosi volt az, aki Lenin és Sztálin útmutatására „kijelölte” a Magyar Szociáldemokrata Párt „valódi történelmi helyét”. Munkái továbbá a második világháború előtörténetének megismertetését is elősegítik, sőt „megadják az alapvető szempontokat […] [a magyar kormányok] értékeléséhez”.
 
Az utolsó rész a „felszabadulást” és azt követő időszakot tárgyalja. Ebben Rákosi a Szovjetunió érdemeinek hangsúlyozásán túl „a hazánkban lezajlott hatalmas történeti fordulatot a magyar nép sok évszázados történetének gazdag tapasztalatai alapján, a történeti folyamat szerves egészében vizsgálja, s ennek betetőzéseként értékeli, így tudatosítja népünkben.” A „szocializmus építésében” és a „függetlenségért vívott harcban” pedig a Rákosi által vezetett Magyar Dolgozók Pártja „jár az élen”.
 
A példákat követően a – Molnár Erik által írt – zárszó „hálával” adózik Rákosi előtt, amiért a magyar történelem „annyi fontos kérdését megvilágította”. A szerzők ígéretet tettek, hogy „teljesíteni fogják azt a feladatot, amelyet Rákosi elvtárs az egész magyar tudomány elé állít”.
 
Az olvasó azt gondolhatja, hogy Rákosi „történeti” munkáiban lefektette a magyar történettudomány alapjait. A tanulmányban egyetlen olyan hivatkozás sincs, ami ne a pártfőtitkár írásaira vagy beszédeire vonatkozna. Révai azon intelme, miszerint a történészek (köztük leginkább Molnár Erik) óvakodjanak a túlburjánzó dicsőítéstől, végső soron félig teljesült. Tény, hogy egyetlen olyan érdem sem szerepel Rákosinál feltüntetve, amit egyébként Leninhez vagy Sztálinhoz lehetne kötni. Más kérdés, hogy a Századok 1952. évi számában megjelent tanulmány alapján jogosan gondolhatnánk, hogy Rákosi Mátyás a teljes magyar történelem ismerője, kutatója és egyben feldolgozója is volt. Rákosi propagandisztikus felmarasztalása születésnapja alkalmából jól mintázza a korabeli állapotokat abból a szempontból, hogy a történész szakma teljes mértékben elveszítette a tudományosságát. Egészen abszurd jelenséget mutatnak a példák, a pártfőtitkár az államalapítástól egészen az ötvenes évek elejéig minden témában maradandó (sőt tudományos igényességű) gondolatokkal látta el a hazai történészeket is. A Révai által aláhúzott „túlzások” elkerülésének megítélése kapcsán az olvasóra bíznánk, hogy az sikerült-e. Mindenesetre az ünnepi tortából ezzel az írással a hazai történettudománynak is egy jelentős szeletet sikerült vágnia magának.
 
Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr,
Műcsarnok, I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. Rákosi Mátyás portré (Ék Sándor)
 
Forrás: retorki.hu
(2024.03.02.)