1990. március 19. – A marosvásárhelyi fekete március néven elhíresült MAGYARELLENES PROGROM kezdete

Jellemző Bukarestre, hogy a bíróság csak magyarokat és cigányokat ítélt el az ügyben, Cseresznyés Pál és Barabás Ernő 10-10, Szabadi Ferenc 5 éve börtönbüntetést kapott, a hidegvölgyi cigányok egyik vezetője, Puczi Béla egy év hat hónap börtönbüntetést kapott.

Az 1990-es a felbomló bipoláris világrend évtizede, melyhez nagy reményeket fűztek Európa újjászülető népei. Az erdélyi magyarság, más határon túli magyar közösségekhez hasonlóan megerősödve, bízva a kommunista diktatúrát követő új világ kibontakozásában, emelt fővel készült az első szabad március 15-ére – a témában Halmy Keve Kund, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  tudományos munkatársának írását ajánljuk.
 
A Tőkés László református lelkész szerepe nélkül elképzelhetetlen temesvári, majd teljes Romániára kiterjedő forradalmi megmozdulás elsöpörte a Ceaușescu-család által uralt politikai elit fontos, meghatározó részét. Csak később derült ki, hogy a bizonytalan háttérszálakkal is rendelkező romániai hatalomátvétel (sokak szerint puccs) a szocialista elit túlnyomó részét a helyén hagyta, a többi ’89–90-es kelet-közép-európai rendszerváltáshoz többé-kevésbé hasonló módon. A Román Kommunista Párt félelmetes hatalmi gépezete az egész országot behálózta, a hatalom csúcsa számtalan végrehajtó-ellenőrző funkciót ellátó alrendszerre épült, bürokratikus szervekre, fegyveres testületekre, katonaságra, rendőrségre, és a hírhedt állambiztonsági szolgálatra, a Securitatera. A „szeku”, ahogy Erdélyben és Magyarországon közkeletűen nevezték, az egész Ceaușescu-rendszer jelképévé vált, rettegésben tartotta az országot, ügynöki és besúgói rendszere, lehallgató berendezései behálózták Romániát. Hírhedten kegyetlen, könyörtelen módszerei a fogvatartottakkal szemben még az NDK Állambiztonsági Minisztériumán (röviden Stasi) is túltettek.
 
Azt a kortársak sem gondolhatták igazán komolyan, hogy az évtizedeken keresztül kiépült, tagjai által szoros szövetséget alkotó elnyomó rendszer a Ceaușescu-házaspár 1989. december 25-i kivégzésével megszűnik létezni és működni, azaz valódi, tiszta rendszerváltás zajlik Romániában. (Az 1989. december végén a Nemzeti Megmentési Front vezetőjeként a hatalom csúcsára jutó, a rendszerváltoztatást zászlajára tűző Ion Iliescu maga is a „Kondukátor” közvetlen környezetéből érkezett.)
 
A hadsereg józanabb része volt az, amelyik felvette a harcot a Securitate kemény magjával, Ceaușescu „testőrségével” és a hozzá leghűségesebb erőkkel. A Securitate háttérbeszorításán, a fegyveres összecsapások megnyerésén és a helyzet normalizálásán túl ugyanakkor többre nem voltak képesek, hiányzott a központi akarat, a tisztikar teljes egésze ráadásul korábban Ceaușescu rendszerére esküdött fel.
 
1990 januárjára rendeződött a helyzet, elült a fegyverropogás, az élet elindult. Az új, Petre Roman vezette kormány hangoztatta a megtisztulási szándékot, az elszámoltatást és a gazdaság motorjának beindítását. A román gazdaság a mélyponton volt, egy összetevő kivételével: Ceaușescu a teljes román államadósságot visszafizette, súlyos hiánygazdaság és akár élelmiszerhiány árán. Így azonban bizonyos fokú függetlenséget, mozgásteret tudott elérni, úgy, hogy közben szovjet csapatok sem állomásoztak az ország területén. Az új kormány által kitűzött célokat azonban lehetetlen volt elérni, főként úgy, hogy az említett összefonódások miatt az egyértelmű szándék is hiányzott. 1990 tavaszán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a román vezetés a súlyos nehézségek és eredménytelenség miatt előveszi a rég bevált eszközt, a „magyar kártyát”. A problémák eltereléséhez régi, bevált módszer egy nemzeti kisebbség felelőssé tétele, besározása. Az erdélyi magyarsággal való riogatás, a trianoni revíziótól való román félelem politikai eszközzé tétele nem volt újkeletű Romániában. Nem történt ez máshogy 1990 tavaszán sem, mikor az erdélyi magyarok önszerveződése, jogos követelései a tehetetlen román vezetés céltáblájává tette őket.
 
Fokozatosan falragaszok jelentek meg a magyarok és románok lakta településeken, amiken a szélsőségesen magyarellenes szervezet, a Vatra Românească Erdély elcsatolásával riogatott. A helyzet februárban fokozatosan eldurvult, tüntetés tüntetést követett, az etnikai szembenállás fő gócpontja Marosvásárhely lett. Február 10-én 100 ezer magyar demonstrált a vegyes lakosságú településen, egy szál gyertyával és egy könyvvel a kezükben: anyanyelvünket nem adjuk! Hangzott a jelszó.
 
Március elsején A Nemzeti Szövetség Marosvásárhelyi Ideiglenes Tanácsának elnöke, Ioan Judea ezredes kijelentette, hogy Románia területi épsége veszélyben forog,  másnap Tőkés László a román parlamentben a helyzet drámai súlyosságára figyelmeztetett. Március 15-én a magyar ünnepi falragaszokat tépkedték le, a következő nap már véres összecsapásokká fajult az etnikai ellentét. A konfliktus legsúlyosabb szakaszában a Vatra a környékbeli román falvakból százával buszoztatott románokat a városba, akik botokkal, láncokkal támadtak a vásárhelyi magyarokra. A legvéresebb összecsapások március 19-én robbantak ki, amikor számosan sérültek meg súlyosan. A románok egy épületbe szorították vissza a magyar demonstrálók egy részét, akik a padláson barrikádozták el magukat. Az épületet rájuk akarták gyújtani, de az utolsó pillanatban megérkezett a hadsereg, mely szabad elvonulást igért. Azonban az utcára kilépő magyarokra rontott a román tömeg, köztük Sütő András íróra, aki támadás következtében fél szemére megvakult. A polgármester, Kincses Előd lemondott, de a zavargások elcsitulásához ez nem volt elég. Másnap, március 20-án a magyarok tízezrei vonultak utcára, Kincses visszahelyezését követelve.
 
A tömeg mindkét oldalon nőttön-nőtt, majd a botokkal felfegyverzett román tüntetők a fegyvertelen magyarokra támadtak, akik végül fölénybe kerültek, utcai padok deszkáival tudtak védekezni. A hadsereg időközben lezárta a várost, és csak a román buszokat engedte be. A magyarság válaszként a környékbeli falvakat zárta le, sokan közülük a városba is bejutottak, de a románok túlereje nőttön-nőtt. A marosvásárhelyi pogromként elhíresült etnikai konfliktusba este a környékbeli cigányok is bekapcsolódtak, ekkor hangzott el a híres kiáltás: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok.” Végül a feldühödött románokat a Nyárád menti székelyek erőfölényével sikerült kiszorítani a városból éjfél után, akik az idős, háborús veterán Márkus István vezetésével érkeztek. A polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót. A konfliktusba utolsóként avatkozott be a román hadsereg, ejtőernyőseivel másnap, és a következő napokban pacifikálta a helyzetet. Meg kell jegyezni azonban, hogy addig, amíg zajlottak az összecsapások, a közelben állomásozó katonai csapatok tétlenül nézték a helyzet eszkalációját.
 
A súlyos eseményeknek három magyar és két román halálos áldozata, és több mint 300 sérültje volt. A bíróság csak magyarokat és cigányokat ítélt el az ügyben, Cseresznyés Pál és Barabás Ernő 10-10, Szabadi Ferenc 5 éve börtönbüntetést kapott, a hidegvölgyi cigányok egyik vezetője, Puczi Béla egy év hat hónap börtönbüntetést kapott.
 
Fotó forrása: Bocskai Rádió
Forrás: retorki.hu/olvasoszoba

 
(2024.03.19.)