Az országgyűlési választások második fordulója 1990-ben - RETÖRKI KRONOLÓGIA

Az MDF a liberális, SZDSZ-hez közelálló értelmiség és egyes politikusok nemcsak a párt szavazóira, de az egész magyar népre sértő kijelentéseit sérelmezte. (Vajda Mihály szerint az MDF-et elsősorban az „elmaradottabb” keleti országrészben támogatták, Heller Ágnes úgy vélekedett, hogy a jobboldal „keletre tolná Magyarországot”, míg Tamás Gáspár Miklós a Beszélőben „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség” kettősségében vélte felfedezni az alternatívát.)

Mivel a hosszú évtizedek utáni első szabad országgyűlési választások első fordulójában a 176 egyéni körzetből csupán 5-ben dőlt el a küzdelem, az ország jelentős része két héttel később újra a választási urnákhoz járulhatott. Az első fordulóval ellentétben ezúttal a választópolgárok csupán egy, saját egyéni képviselőjükre vonatkozó szavazatot adhattak le. Területi listán az első fordulóban a Magyar Demokrata Fórum 40, a Szabad Demokraták Szövetsége 34, a Független Kisgazdapárt 16, a Magyar Szocialista Párt 14, a Fiatal Demokraták Szövetsége és a Kereszténydemokrata Néppárt 8–8 mandátumot szerzett. Az öt egyéni képviselővel tehát a 386 mandátumból csupán 124 sorsa dőlt el március 25-én.

Az első forduló után természetesen fontos szerepe volt a különböző választási szövetségek megkötésének és a végső győzelemre esélytelen jelöltek visszaléptetésének. Az MSZP-vel minden egyéb, parlamentbe jutott párt kizárta a szövetségkötést – a Fidesz egyenesen egyik fő céljaként azt definiálta, hogy a második fordulóban az utódpárt ne szerezhessen egyéni mandátumot. Az SZDSZ a Fidesz-szel március 28-án, az MDF az FKgP-vel és a KDNP-vel március 30-án kötötte meg a választási megállapodását. E fejlemények a választás első fordulóját megnyerő MDF-et helyezték domináns pozícióba, bár mindez nem látszott annyira egyértelműnek. A Kisgazdapárt támogatása nem volt ugyanis teljes körű: a pártok ekkor nagy hangsúlyt fektettek saját helyi szervezeteik véleményére. Az MDF és az FKgP között megkötött választási szövetség csak azokra a helyszínekre vonatkozott, ahol március 30-áig másfajta megállapodások nem köttettek. (Borsod és Pest megye különböző körzeteiben az FKgP az SZDSZ-szel működött együtt.) Ugyanakkor a másik oldal egysége sem tűnt teljesnek: a Borsod megyei Fidesz nem minden esetben az SZDSZ-t támogatta a második fordulóban.

A már az első forduló előtt jellemző polarizálódás tovább fokozódott: magyar demokrata és szabad demokrata politikusok egyaránt arról beszéltek, hogy a második forduló tétje az, hogy az országnak „keresztény-nemzeti” vagy „szociál-liberális” kormánya lesz. Az MDF és az SZDSZ közötti nagykoalíciót mindkét vezető párt kényszermegoldásnak nevezte. A két forduló közötti hivatalos kampány során a hátrányban lévő SZDSZ továbbra is saját, demokratikus ellenzékbeli múltját és antikommunista retorikáját helyezte középpontba, egyben klasszikus polgári üzeneteket közvetítve (Szabadság és Jólét), azonnali cselekvést ígérve. Az MDF ráerősített a „nyugodt erő” eddig hirdetett szlogenjére: a párt betűszavának átértelmezésével a felelős döntésre apellált („Most Döntsön Felelősen”, „Magyarországon a Demokráciát, Felelősséggel”), valamint az erős kormány létrejöttének fontosságára hívta fel a figyelmet („Erős parlamentet, erős kormányt, erős forintot”). Sajátos külön pólusként jelent meg a már biztosan ellenzékbe kerülő MSZP kampánya, amely azzal buzdított a saját, állva maradt jelöltjeire való szavazásra, hogy „a valódi demokráciához erős ellenzék kell”, valamint hogy „baloldal nélkül nem megy”. A hivatalos kampány mellett számos politikus beszélt az eldurvuló hangnemről. Az SZDSZ elsősorban a valótlanságokat tartalmazó röplapokat és a Magyar Fórumban március 31-én megjelent, Grezsa Ferenc MDF-es képviselőjelölt Apák és fiúk című, nagy port felverő írást kifogásolta, mely az SZDSZ egyes vezetőinek és azok felmenőinek kommunista múltját helyezte középpontba. Az MDF a liberális, SZDSZ-hez közelálló értelmiség és egyes politikusok nemcsak a párt szavazóira, de az egész magyar népre sértő kijelentéseit sérelmezte. (Vajda Mihály szerint az MDF-et elsősorban az „elmaradottabb” keleti országrészben támogatták, Heller Ágnes úgy vélekedett, hogy a jobboldal „keletre tolná Magyarországot”, míg Tamás Gáspár Miklós a Beszélőben „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség” kettősségében vélte felfedezni az alternatívát.) Április 3-án az MDF kezdeményezésére a hat parlamentbe jutott párt összeült az eldurvuló vitákra reflektálva, ahol az FKgP részéről Bejczy Sándor egyenesen „azonnali kampánycsendet” javasolt.

A magyarországi kampányt természetesen a nemzetközi közvélemény is figyelemmel kísérte: egy MDF-es választási gyűlésre Magyarországra érkezett Valéry Giscard d’ Estaing volt francia köztársasági elnök, európai parlamenti képviselő, Alfred Dregger német kereszténydemokrata politikus, a CDU/CSU parlamenti frakció vezetője, valamint Christopher Prout brit konzervatív európai parlamenti képviselő.
A kampány során két vitára is sor került a Magyar Televízióban: április 4-én, szerdán a két, győzelemre esélyes párt elnöke és megbízott elnöke, Antall József és Kis János, míg április 6-án, pénteken a hat parlamentbe jutott párt képviselője ült egy asztalhoz. A Mi a különbség? című, Baló György által moderált Antall–Kis vita a kampány stílusához képest rendkívül mérsékelt és nyugodt hangnemben zajlott. A vita legfontosabb témái között az Európához való viszony, a pártok demokráciaképe, az elszegényedés, valamint az esetleges választási koalíciók kérdése került elő. Mindkét pártvezető hangsúlyozta saját pártjának beágyazódását az európai pártstruktúrába (Kis János a liberális és a szociáldemokrata pártok egy részét, Antall József a kereszténydemokrata, néppárti és konzervatív erők szövetségét emelte ki). Kis véleménye az ellenzéknek biztosítandó pozíciókról, a televízió, a rádió függetlenségéről és az ellenzéket megillető bizonyos alkotmányos tisztségekről és parlamenti előjogokról Antallból a következő megjegyzést váltotta ki: „kedvet csinált Kis János az ellenzéki szerephez”. Kisebb vita alakult ki a szociális piacgazdaság értelmezéséről, valamint a Baló által „fáradt felszabadulásnak”, Antall által „rosszkedvű forradalomnak” nevezett rendszerváltó folyamatról. Zárszavában az MDF miniszterelnök-jelöltje európai demokrata erőként, az SZDSZ vezetője kérlelhetetlen antikommunistaként definiálta saját pártját.

A választás második fordulójának részvételi aránya jóval elmaradt az elsőétől – 65% helyett ezúttal csupán 45,54% vett részt a szavazáson. Az ország különböző részei hasonlóan teljesítettek, mint az első fordulóban: 50% fölé Vasban, Győr-Moson-Sopronban, Budapesten és Zalában, 40% alá Szabolcs-Szatmár-Beregben, Nógrádban, Borsod-Abaúj-Zemplénben, Jász-Nagykun-Szolnokban és Hajdú-Biharban kúszott a részvétel. A választási szövetségek megkötéséből a jobboldalinak definiált pártok kerültek ki győztesen: az MDF a 176 egyéni mandátumból 114-et szerzett meg. Az SZDSZ 35, az FKgP 11, a KDNP 3, az MSZP és a Fidesz 1-1 egyéni mandátumot nyert. 2 mandátumot szerzett a parlamentbe pártként nem jutó Agrárszövetség (Vargáné Piros Ildikó, valamint Wekler Ferenc a párt és a Szövetség a Faluért, a Vidékért szervezet közös jelöltjeként). Közös jelöltként győzött Komenczi Bertalan, Kövér László (Fidesz–SZDSZ) és Kállay Kristóf (Fidesz–KDNP–SZDSZ). Függetlenként a második fordulóban Czoma László, Eke Károly, Fodor István, valamint az ’56-os nemzetőrparancsnok Király Béla szerzett mandátumot. A végső összesítések után az MDF 164, az SZDSZ 92, az FKgP 44, az MSZP 34, a KDNP és a Fidesz 21–21 mandátumot szerzett. Az 5 független és a 4 közös jelölt mellett 1 agrárszövetségi képviselő jutott a parlamentbe. A választások eredményének nyilvánosságra kerülése után Antall József és az MDF ismét a „kiskoalíció” mellett tette le a voksát.
A nemzetközi sajtó úgy értékelt: a magyar választók a rendszerváltásra szavaztak, a „nemzeti-konzervatív-kereszténydemokrata” Fórum pedig nagy győzelmet aratott legnagyobb riválisával szemben.

Nagymihály Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársa

(2024.04.08.)