KELL EGY CSAPAT!

Megjelent a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár folyóiratának idei első száma

Az angolok világraszóló legyőzése kilencven percnyi felszabadulást és nagy levegővételt jelentett határon innen, a magyar büszkeség legalább pillanatnyi megélését határon túl.

A sport, a politika és a közösség kapcsolatával foglalkozik a Rendszerváltó Szemle legújabb száma.
 
A szerkesztői előszóban Nagymihály Zoltán főszerkesztő felhívja a figyelmet arra: a sikerek és eredmények – különösen igaz ez a legnépszerűbb sportágra, a labdarúgásra – mindig túlmutatnak a rendszeren, amelynek idején megszületnek. Akkor is, ha az adott hatalom azokat kisajátítani és saját képére formálni akarja. A mérhető teljesítmények és a szíveket dobogtató győzelmek egy egész társadalom, egy egész nemzet számára adnak fogódzót, nehezebb időkben és emelkedő korszakokban egyaránt.
 
Kimondják, hogy : 2024 nyarán labdarúgó Európa-bajnokságra és olimpiára készülünk. Háborúkkal és újabb és újabb veszélyek-kel terhelt világunkban a pillanatnyi megnyugvás érzése mellett bennünket, a távolból figyelőket és szurkoló-kat is megérintheti a közösséghez tartozás felemelő és semmi mással össze nem hasonlítható érzése. Szóljon hát ezekben a hetekben mindenütt a mondat, amelyben mindannyian egyetérthetünk: „Hajrá magyarok!”
 
Nyári Gábor, a RETÖRKI ügyvezető igazgatója az 1938-as párizsi ezüstről, a magyar labdarúgó-válogatott azévi szerepléséről értekezik.
Szükséges is, mert sokan nem is hallottak arról, hogy Magyarországnak nem egy, hanem két világbajnoki ezüstérme van. Egy évvel ezelőtt a második világégés kitörése előtt egy tehetséges csapat kis híján csodát tett Párizsban. Miközben a Puskás Ferenc nevével fémjelzett Aranycsapat történetét még a legkisebbek is álmukból felkelve mondják tollba, méltatlanul kevés szó esik arról a magyar válogatottról, ami 16 évvel Puskásék előtt már világbajnoki ezüstérmet szerzett.
 
Amikor a ‘10-es és ‘20-as években a későbbi világbajnok Olaszország még csak bontogatta szárnyait, a Duna-menti iskola Ausztriával, Csehországgal és Magyarországgal már a világ élmezőnyébe tartozott. Hazánk annak ellenére produkált jelentős eredményeket, hogy az akkor regnáló hatalom nem igazán támogatta a labdarúgást. A Horthy-korszak csak úgy termelte ki magából a kiváló játékosokat és még kiválóbb edzőket. Utóbbiak közül sokan külföldön próbáltak szerencsét, így fordulhatott elő, hogy volt olyan idény az olasz első osztályban, amikor az élvonalbeli 18 csapatból 12-t magyar tréner irányított. Az 1930-as évekre olyan nagy nevek tűntek fel a válogatottban, mint Zsengellér Gyula, Toldi Géza vagy Sárosi György, akit sokan csak Sárosi doktorként emlegettek. Az egyre jobban formálódó nemzeti tizenegy végül a Görögországgal szembeni 11–1-es világbajnoki selejtező mérkőzéssel eredményesen kvalifikálta magát a franciaországi tornára.
 
A magyar csapat a kimaradók, például a polgárháborús Spanyolország nélkül is igen erős volt, de nem számított esélyesnek. Akkoriban a világbajnokság lebonyolítása is egészen más volt, mint napjainkban, a mindössze 15 csapatnak nem is lehetett volna csoport-köröket rendezni, így a torna egyből az egyenes kieséses szakasszal kezdődött.
Nyári Gábortól megtudtuk, hogy akkoriban nem voltak tizenegyesek, büntetők, ha a hosszabbításban sem győzött az egyik csapat. Hanem újra kellett játszani a két csapatnak a meccset.
Az olaszokkal játszó csapat kikapott a döntőben. A magyar közvélemény elsősorban a szövetségi kapitányt, Dietzet tette felelőssé a vereségért. A világbajnoki ezüst nagyszerű eredmény volt, amely miatt a játékosok itthon hőssé váltak, de Dietz „közellenség” lett, hamarosan távoznia is kellett posztjáról – írta a RETÖRKI vezetője.
 
Chira Csongor az 1954-es vereségről írt. A magyar csapat sokáig diadalmaskodott. Ezért Nyugaton az volt a kérdés, hogy ki állítja meg az évek óta veretlen magyar csodacsapatot. Az Aranycsapat rekordok sorát állította fel, és az 1954-es vébé végig Puskásékról szólt, de a döntőben az esélytelen német csapat legyőzte őket 3-2-ra.
 
Az Aranycsapat 1952 olimpiai bajnokaként bő egy hónappal a világbajnokság előtt egy Anglia elleni 7-1-gyel (a 6-3 visszavágójával) jelezte, mire lehet számítani tőle, a vébé előtt a szakértők egyetértettek abban, hogy kizárólag a kétszeres bajnok Uruguay, esetleg Brazília, vagy az újra rajthoz álló Ausztria állíthatja meg a magyarokat. A svájci világbajnokság 14 helyére (a címvédő és a házigazda alanyi jogon résztvevő volt) 45 ország nevezett, Európa 11 helyet kapott, Amerika kettőt, Ázsia egyet, az egyetlen afrikai indulót (Egyiptom) egy európai csoportba sorolták Izraellel együtt. A selejtezők legnagyobb meglepetése Spanyolország kiesése volt, a török válogatott a spanyolok kiütésével egyből kiemelt is lett. Az Aranycsapatnak Lengyelországgal kellett volna selejtezőt játszania, de a lengyelek nem álltak ki. A sokat kritizált (és soha többet nem alkalmazott) lebonyolítás értelmében mind a négy csoportban a két kiemelt egy-egy meccset játszott a két nem kiemelt csapattal, így alakult ki a végső sorrend. Már a csoportkörben voltak meglepetések, a kétszeres vb-győztes olasz válogatott (Czeizler Lajos irányításával) kétszer is kikapott a catenacciót feltaláló Karl Rappan svájci válogatottjától. Mellettük a jugoszlávok és a németek jutottak tovább nem kiemelt csapatként. Utóbbinál Sepp Herberger szövetségi kapitány tudta, hogy elég Törökországot legyőzniük, így a magyarok ellen egy gyengébb csapatot játszatott, az Aranycsapat pedig 8-3-ra legyőzte őket.
Werner Liebrich szétrúgta Puskás Ferenc bokáját, Öcsi egészen a döntőig egy meccset sem játszott. A franciák kárára a jugoszlávok mentek tovább, az ő erejükről sokat elmond, hogy a brazilokkal is döntetlent játszottak.
 
A negyeddöntőkben játszották a világbajnokságok történetének legtöbb gólt hozó meccsét (az 1954-es torna öt feletti meccsenkénti átlaggal a gólokban leggazdagabb vébé volt), a házigazda Svájc 19 perc alatt hármat vágott, de a szünet előtt egy tízperces szakaszban öt gólt kapott Ausztriától, végül 7-5-tel az osztrákok mentek az elődöntőbe. A két nem kiemelt csatáján a németek legyőzték a kiváló jugoszláv válogatottat, a címvédő Uruguay pedig Angliát ütötte ki. Utóbbi meccsen sokáig fennálló rekord született, hiszen mindkét csapatban játszott egy-egy 40 év feletti klasszis: Varela és Stanley Matthews (akkor még nem Sir). A Brazília-Magyarország negyeddöntő a vébék történetének egyik legdurvább meccsét hozta. A berni csatában a magyarok Hidegkuti és Kocsis góljaival már a 7. percben 2-0-ra vezettek, amit a brazilok igen sportszerűtlenül viseltek. A folyamatos rugdosódást Bozsik a 71. percig bírta, a kiosztott pofon után a magyar fedezet és a brazil Nilton Santos is mehetett az öltözőbe. A brazilok végig ott loholtak a magyar nyomában, Lantos gólja után is visszajöttek a meccsbe, a győzelmet végül a torna későbbi gólkirálya, Kocsis biztosította be (4-2).
 
A meccs nem ért véget a pályán, a brazilok verekedést provokáltak az öltözőfolyosón, üvegekkel dobálták a magyar csapat játékosait. Tóth Mihálynak betört a feje, a verekedés után nem volt az öltözőben magyar játékos, aki ne lett volna többé-kevésbé sérült, pedig az elődöntőben az Uruguay-Magyarország futballtörténelmi rangadó következett.
A mérkőzés nem is okozott csalódást: a magas színvonalú, sportszerű összecsapáson a jól kezdő magyarok kétgólos előnyét a lefújás előtt kiegyenlítette Uruguay, de a hosszabbításban az Aranyfejnek (Cabeza d'Oro) becézett Kocsis bebólintotta a magyarokat a döntőbe. A mérkőzésről szóló tudósítások mind kiemelték, hogy a világ két legjobb csapata hozta, amit várni lehetett, az egymást tisztelő ellenfelek csúcsfutballt játszottak.
 
Az uruguayiak nem rugdosódtak, de a brazilok elleni verekedés és a világ második legjobb csapata elleni kiélezett meccs sokat kivett az Aranycsapatból, míg a németek a jugoszlávok kiverése után az elődöntőben Ausztriát lépték le 6-1-re. Puskás bokája még messze volt a tökéletestől, de a magyar csapat kifacsartan, tartalékosan is a döntő favoritjának számított, senki nem gondolta, hogy Németország szakítja meg a 31 meccses veretlenségi sorozatot.
 
A 3-2-es vereség után úgy kellett hazacsempészni a játékosokat, akiket leszedtek a vonatról, és kocsival juttattak vissza Budapestre, mert tartottak a feldühödött tömeg haragjától. Az Aranycsapat másfél évvel később megszűnt, Puskás, Kocsis és Czibor Spanyolországba ment, Zakariást eltiltották, és bár a következő időszakban még hozott szép győzelmeket a csapat, a mítosz megszűnt, az eredmények lassan elmaradtak.
 
A szerző megemlít egy érdekes történetet, miszerint Erdélyben feketébe öltözött asszonyokkal találkozott egy színtársulat. Az ottani asszonyok azt hitték, ha győz a magyar csapat, Magyarország újra egyesül Erdéllyel. Ilyen sokat számított akkor a sport.
 
Arról is olvashatunk, hogy furcsa kettősség jellemezte a csapat játékosait. Egyikük sem volt túl fogékony a politikára. Nem valószínű, hogy Puskás azonosulni tudott minden elmondott beszédével, ahogy Bozsik is aligha tekintett a nagy-politika alakítójaként magára, dacára annak, hogy országgyűlési képviselő volt. Futballozni akartak, inkább csak sodródtak az árral – ez persze majdnem természetes egy olyan rendszerben, ami felemelte, ünnepelte őket. Az Aranycsapat tagjai híresek és ünnepeltek lettek, az átlagnál jóval magasabb anyagi megbecsültséggel. Voltak a csapatban olyan játékosok, akiknek megegyezett a véleménye a politikai vezetéssel, és voltak olyanok is, akik ellentétes érzelmeket tápláltak és ki is mondták azt. Utóbbiak közé sorolható Grosics Gyula is, aki e magatartásnak a fájdalmas következményeit többször volt kénytelen elviselni.
 
Nagymihály Zoltán tanulmánya egy pontra, az 1956-os forradalom időszakára fókuszál: azt kívánja bemutatni, hogy a magyar sport-társadalom döntő többsége mennyire együtt mozdult a forradalmát vívó magyarsággal, egyben tisztelegni kíván azon sportemberek előtt, akik nem tévesztettek lépést, és személyes sorsvállalásukkal léptek be a nemzet szabadságküzdelmébe.
 
Koós Levente hosszú dolgozatában érinti a Fradit, mint a rendszer, főleg az 1956 utáni rendszer ellenségét. A fradisták és a forradalmárok egymásnak való megfeleltetése azt az elgondolást tükrözi, hogy a szabadságharc újból fellángol, a felkelők ismét a barikádok felé tartanak. Kádár nem véletlenül használt beszédében olyan katonai kifejezéseket a szurkolókkal kapcsolatosan, mint például a harc, vagy a bázis. Mindezekkel azt kívánta érzékeltetni hallgatóságával, hogy valódi felkelőkkel, és nem futballszurkolókkal állnak szembe.
 
A Rendszerváltó Szemle friss számát elolvashatják a RETÖRKI honlapján, illetve jövő héttől megvásárolhatják az intézet budapesti telephelyén: 1145 Budapest, Columbus utca 27–29/B. (Megközelíthető a Zugló – vasútállomás BKV-megállótól).
 
m.a.
(2024.06.06.)