Rákosi Mátyás leváltása - RETÖRKI KRONOLÓGIA

Rákosi lemondatása után a Központi Vezetőség első titkárává egyhangúlag Gerő Ernőt választották meg, bár Mikojan Hegedüst, míg Rákosi Kádárt javasolta. A KV és a PB is új tagokkal bővült ekkor. Utóbbi tagjává választották Kádár Jánost, Kiss Károlyt, Marosán Györgyöt és Révai Józsefet. Gerő Ernő főtitkárrá való kinevezése viszont nem jelentett valódi változást, mivel ő ugyanolyan moszkovita kommunistának számított, mint leváltott elődje. Ezt Rákosi is így látta: „meg voltam győződve, hogy ő is azt fogja csinálni, amit én tettem volna”.

Az illegális kommunista tevékenységéért a Horthy-korszakban bebörtönzött, majd a Szovjetuniónak kiadott Rákosi Mátyás 1945-ben tért vissza Magyarországra. Ettől kezdve a Magyar Kommunista Párt főtitkára, majd fokozatosan az ország első számú vezetője lett. Pozíciója akkor erősödött meg, amikor 1948-ban pártja beolvasztotta a Szociáldemokrata Pártot, és továbbra is ő maradt az újonnan létrejött, ekkor már állampártként működő Magyar Dolgozók Pártja főtitkára. Az ezután következő években volt hatalma csúcsán és az ÁVH közreműködésével ekkor került sor a legtöbb törvénytelenségre. Ezek többségével – internálások, kitelepítések, kuláklisták és koncepciós perek – elsősorban a rendszer ellenségeire akartak lesújtani, de a perek a párttagok egy részét is érintették, például Rajk Lászlót vagy Kádár Jánost - írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa, Marschal Adrienn.


Rákosi helyzetében csak Sztálin 1953 márciusi halála hozott változást, mert ekkor szovjet utasításra az 1952-ben elfoglalt Minisztertanács elnöki széket át kellett adnia Nagy Imrének. Az új miniszterelnök 1953. júliusi kormányprogramja a diktatúra enyhítését, a törvénytelenségek megszüntetését és az életkörülmények javítását tartalmazta. Rákosi viszont nem tűrte hatalmának korlátozását és háttértevékenységének, valamint a nemzetközi helyzet megváltozásának köszönhetően 1955 áprilisára sikerült elérnie Nagy Imre menesztését.

Ezután Hegedüs András lett az új miniszterelnök, s bár Nagyon kívül senkit sem cseréltek le a kormányban, Rákosi mégis folytathatta korábbi politikáját, a resztalinizációt. Ezen fordulat következtében ismét elkezdték az erőszakos kollektivizálást, újra bevezették a békekölcsönjegyzést, megszüntették a beadások előre rögzített mértékét, megemelték a kisiparosok adóját, folytatták a leállított nehézipari beruházásokat. Egyedül a második ötéves terv számairól nem tudtak megegyezni. Közben a Belügyminisztérium alá rendelt ÁVH pedig fokozatosan átvette az irányítást a felettes szervben. 1955 végére annak 32 egységéből 27-nek az élén már (volt) ÁVH-s tisztek álltak, így egy Államvédelmi Minisztérium kezdett kialakulni. Továbbá a rendőrfőkapitányok nagy részét is ÁVH-sokra cserélték le. Mindezek mellett a bebörtönzések száma is újra emelkedni kezdett, az elítéltek létszáma 1955 novemberére 37 027 főre nőtt, ami megközelítette az 1953-as amnesztia elrendelése előtti 40 734-et. Rákosi pedig folyamatosan akadályozta a kiszabadultak rehabilitációját és felelősségét a korábbi törvénytelenségekben – főleg Rajk László kivégzése kapcsán – igyekezett elhárítani.  

Rákosi helyzete viszont ebben az időszakban két okból is alapvetően más volt, mint 1953 előtt. Egyrészt már nem Sztálin, hanem Hruscsov állt a Szovjetunió élén, így nem ítélhette halálra koncepciós perben politikai ellenfelét Nagy Imrét. Másrészt pedig 1953 után az emberek megtapasztalták a kommunizmus sokkal élhetőbb változatát. Így sokak számára valódi, törvényes – és ami a legfontosabb, a kommunista rendszeren belüli – alternatívát jelentett Nagy Imre személye. Ez viszont alapjaiban gyengítette a pártot és az egypártrendszerre és az egy vezetőre épülő diktatúrát.

Nagy Imre 1955. áprilisi lemondatását követően május 4-én levelet írt, melyben pártszerűnek és igazságosnak nevezte az ellene megfogalmazott bírálatot, a PB viszont azt – elégtelennek tartva – elutasította. Nagy Imre ezt követően látott hozzá nézetei és tapasztalatai rögzítéséhez, és tizenkilenc, majd további öt tanulmányban fejtette ki véleményét egyes politikai, gazdasági és teoretikus kérdésekről. Ezen szövegek elsősorban az ellene felhozott vádak bírálatát tartalmazták, de megfogalmazta bennük a „magyar szocializmus” alapvetéseit és az 1953-as, új szakaszhoz való visszatérés szándékát is. Elkészülésük után ezeket közel száz embernek adta kölcsön elolvasására, amivel jelentősen hozzájárult a körülötte formálódó csoport kialakulásához. Emellett rendszeresen feltűnt a kulturális élet rendezvényein és a belvárosban is többször sétált, így sok budapesti lakos találkozhatott vele. Lakásán is egyre többen keresték fel a politikai és a szellemi élet jelentős képviselői közül, akik a miniszterelnök híveiként 1955 után ismét háttérbe kerültek. Így először Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós, Fazekas György, majd Újhelyi Szilárd, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Kónya Lajos, Benjámin László és Aczél Tamás is ellátogatott hozzá. 1956 júniusában 60. születésnapján is közel félszázan jártak nála.

A volt miniszterelnök mögé sorakozva egyre határozottabban kezdett formálódni egy rendszeren belüli ellenzék, mely először 1955 őszén hallatta a hangját: a kulturális élet szereplői 1955. október 18-ai keltezéssel egy memorandumot küldtek az MDP Központi Vezetőségének. Ebben felemelték szavukat a kulturális élet ismételt korlátozásai ellen: „amint azt mélységes aggodalommal látjuk, a párt egyes szervei és funkcionáriusai egyre gyakrabban alkalmazzák újra a Központi Vezetőség és a kongresszus által ismételten elítélt káros, erőszakos eszközöket. Ez az újra kialakulóban lévő gyakorlat, amely pártunk érvényes határozatait sérti, éles ellentétben áll azzal az elvi, határozott, nagyvonalú, nyugodt, a kulturális és felvilágosító munka sajátosságait legmesszebb menően tekintetbe vevő kultúrpolitikával, amelyet a Szovjetunióban folytatnak.” A dokumentumot 58-an, írók, művészek és újságírók írták alá. Elküldése nem maradt következmények nélkül, többen pártmegrovásban részesültek, míg másokat ki is zártak a pártból, de Nagy Imre kizárásához is nagymértékben hozzájárult. A memorandum, bár az aláírók nevei nélkül, de egy évvel később az Irodalmi Újság 1956. október 6-ai számában már nyilvánosan is megjelenhetett.

További fontos változásokat eredményezett az SZKP 1956. február 14-ére összehívott XX. kongresszusa. Erről először csak a hivatalos beszámolók jelentek meg a hazai sajtóban. Azonban február 25-én elhangzott Hruscsov titkos beszéde, melyben egyértelműen bírálta és elítélte a Sztálin által végrehajtott törvénytelenségeket: „Sztálin megfogalmazta a »nép ellensége« koncepcióját. […] Ez a koncepció lehetővé tette, hogy a forradalmi törvényesség minden normáját megszegve a legkönyörtelenebb megtorlásokat alkalmazzák bárki ellen, aki akármilyen kérdésben nem ért egyet Sztálinnal.” A beszéd a nem hivatalos csatornák révén teljes terjedelmében rövidesen Magyarországon is ismertté vált.

Hruscsov nyílt szembefordulása Sztálin bűneivel tovább nehezítette Rákosi helyzetét. Ez először az MDP KV 1956. márciusi ülésén vált nyilvánvalóvá, amikor többen vitába szálltak Rákosi beszámolójával. Előre menekülésként Kádár felvetésére ekkor tették felelőssé a magyarországi törvénytelenségekért Péter Gábor után másodsorban Farkas Mihályt. Ez azonban nem állította meg a folyamatokat és egyre nyíltabban kezdték bírálni a párt vezetését a XX. kongresszuson elhangzottakra hivatkozva. Nemcsak a pártszervezetekben, hanem az Írószövetségben, valamint az Irodalmi Újság, a Béke és Szabadság, Szabad Ifjúság, a Magyar Nemzet és a Művelt Nép cikkeiben. Emellett újjáéledt a Nagy Imre idején létrehozott Petőfi Kör, ahol a közéleti kérdések egyre szókimondóbban kerültek terítékre. A legjelentősebb, sajtószabadságról szóló vitát 1956. június 28-án tartották meg. Ezen az alkalmon már többen Nagy Imre hatalomba való visszatérését követelték „Vissza a pártba!” közbekiabálásokkal, aki viszont tudatosan maradt távol a párt minden rendezvényétől.

Rákosi is érzékelte helyzete megváltozását és nem maradt tétlen. Az MDP június 30-ai rendkívüli ülésén is szó volt a „jobboldali elhajlókról” és ekkor Hegedüs András miniszterelnök már bűnvádi, bírósági eljárás megindítását javasolta. A diktatúra totalitárius voltát mutatja az is, hogy az MDP július 2-ai titkársági ülésén határozat született azok összeírásáról, akik részt vettek Nagy Imre felköszöntésében, valamint azon katonákról, akik tapsoltak a Petőfi Kör vitáin.

Rákosi menesztéséhez a belpolitikai mozgolódásokon túl azonban a nemzetközi politikai helyzet megváltozása is szükséges volt. 1955-ben felvették Magyarországot az ENSZ-be, az NSZK-t pedig a NATO-ba. A Szovjetuniónak, mivel ellenséges katonai tömbök vették körül – a NATO mellett a METO és a SEATO – egyetlen kitörési pontja Jugoszlávián keresztül vezetett. Ezért Hruscsov „elzarándokolt” Titohoz Belgrádba és rendezték a két ország viszonyát. Ekkor a magyar-jugoszláv kapcsolatok rendezése is szükségszerű lett volna, aminek viszont legfőbb akadályát Rákosi személye jelentette Tito számára.

Ugyanakkor bármilyen viták is zajlottak a párton belül, s bárhogy is alakult a nemzetközi helyzet, azzal mindenki tisztában volt, hogy Rákosi leváltására csak szovjet utasításra kerülhet sor. Ennek érdekében a budapesti nagykövettel, Andropovval kapcsolatban lévő kommunista vezetők is szorgalmazták ezt a lépést. A változás esélye először 1956. június 7-én nyílt meg, amikor Budapestre érkezett Mihail Szuszlov. Ő azonban úgy vélekedett, hogy Rákosi leváltása „ajándék volna az ellenségnek”, így nem tett lépéseket ennek érdekében. Ezután készült el a börtönben lévő Péter Gábor levele, melyben a törvénytelenségek felelőseként Rákosit is megnevezte. Nem telt el egy hónap és újabb szovjet küldött érkezett Anasztasz Mikojan személyében, akit viszont már azzal az utasítással küldtek, hogy „a Rajk üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén”.

Hogy valami készül ellene, abból már egyértelműen érzékelte Rákosi, amikor július 12-én az MDP PB visszaadta neki átdolgozásra beszámolóját. Majd megérkezett Mikojan, aki javasolta Rákosi leváltását. Ennek lehetséges okaként ő a rossz jugoszláv viszonyt nevezte meg visszaemlékezésében. „Átvillant az agyamon, hogy Mikoján e javaslatában közrejátszhatott az, hogy Tito a fejemet követelte.” Ezt a PB következő ülésén ki is mondták, majd a KV 1956. július 18-ai ülésén is megtárgyalták. „A Központi Vezetőség megállapítva Rákosi Mátyás elvtárs érdemeit a magyar és a nemzetközi munkásmozgalomban […] egyetért a Rákosi elvtárs levelében foglaltakkal és saját kérelme alapján felmenti őt politikai bizottsági tagsága és a Központi Vezetőség első titkári tisztsége alól.” Az egészségügyi okokra hivatkozó Rákosit ezután néhány napon belül a Szovjetunióba vitték és többé nem engedték visszatérni Magyarországra. A pártból történő kizárására csak hat évvel később, 1962-ben került sor.

Rákosi lemondatása után a Központi Vezetőség első titkárává egyhangúlag Gerő Ernőt választották meg, bár Mikojan Hegedüst, míg Rákosi Kádárt javasolta. A KV és a PB is új tagokkal bővült ekkor. Utóbbi tagjává választották Kádár Jánost, Kiss Károlyt, Marosán Györgyöt és Révai Józsefet. Gerő Ernő főtitkárrá való kinevezése viszont nem jelentett valódi változást, mivel ő ugyanolyan moszkovita kommunistának számított, mint leváltott elődje. Ezt Rákosi is így látta: „meg voltam győződve, hogy ő is azt fogja csinálni, amit én tettem volna”. Így nem tett semmilyen lépést Nagy Imre felé sem, akinek a hívei az új vezetést is ugyanúgy támadták, mint a menesztett Rákosit. Az értelmiség a Művelt Nép szeptember 2-ai számában fogalmazta meg álláspontját: „az értelmiséget nemcsak értelmiségi politikánk eltorzítása miatt érték sérelmek, hanem rendkívül súlyosan hatottak rá összpolitikánknak azok az alapvető tévedései és bűnei is, amelyek – mint a Rajk-ügy és a további törvénysértések, a jugoszláv ügy, az ország általános gazdasági helyzetének kedvezőtlen alakulása, […] – az egész népet érintették.”

Ebben a továbbra is ellenzéki hangulatban került sor Rajk László és társai nyilvános újratemetésére október 6-án, ami egyben a rendszer elleni demonstráció is volt. Ezt követően október 13-án visszavették a pártba Nagy Imrét. Az eseményeket viszont egyre kevésbé a párt irányította, sokkal inkább a további változásokat szorgalmazók. Ennek egyik jelentős lépéseként megalakult az első pártfüggetlen ifjúsági szervezet a MEFESZ, majd a diákok a lengyel események hatására október 23-ára szimpátiatüntetést kezdtek szervezni.

Fortepan / Bauer Sándor, 127712
Rákosi, Andropov és kormánytagok a Mezőgazdasági Kiállításon, 1955

Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
(2024.07.18.)