Erőltetett nehézipari fejlesztés, a Dunai Vasmű - RETÖRKI KRONOLÓGIA

"A vas és acél országa"

A felemelt ötéves terv által a „vas és acél országát” megteremteni hivatott elképzelés alappillérének számított a Dunai Vasmű, amelynek jelentőségéről az MDP Központi Vezetőségének határozata így fogalmazott: „A Dunai Vasmű ötéves népgazdasági tervünk kulcskérdése, országunk szocialista iparosításának alapja, honvédelmünk megerősítésének és a béke védelméért folytatott harcunk egyik döntő eszköze.” A Szabad Nép egy 1950 októberében megjelent számának vezércikke már a címével is Nagy alkotásaink korszakaként írta le az ötéves terv megvalósítását, és benne a „legnagyobb művünk, büszkeségünk”-ként az épülő Dunai Vasművet.

A második világháborút követően a magyar ipar szerkezetét átalakították, a magánszektort államosították, és a Szovjetunióban már az 1930-as évektől alkalmazott gazdaságpolitikát vették át, amely a döntő hangsúlyt az erőltetett iparosításra helyezte. A gazdaság irányításának alapját az érvényben lévő terv képezte, amely nem egyszerűen célkitűzés, hanem szigorú utasítás volt. Az Országos Tervhivatal (OT) által meghatározott tervszámokat ugyanis a hierarchiában lefelé haladva egyre részletesebben fejtették ki, és a felettes szervek azt utasítás formájában továbbították az alárendeltjeiknek. Ez egyben azt is jelentette, hogy az irányító szervek feleltek az alájuk tartozók tervteljesítéséért - írja a  Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa, Tóth Judit.

A tervciklusok jellemzően öt évre előre szabták meg a gazdaság irányvonalát, legelőször ugyanakkor, Magyarország újjáépítésének célkitűzésével 1947. augusztus 1-jével indult el a hároméves terv, amely a háború előtti szintre kívánta hozni a magyar gazdaságot. A helyreállítás során végrehajtott beruházásoknak már több mint egyharmada az iparra jutott, az újjáépítés pedig alapvetően nehézipar-centrikusan zajlott. Az 1949. december 31-én lezárult terv értékelőjében azt is hangsúlyozták, hogy az elvégzett feladatok már az első ötéves terv előfeltételeit teremtették meg.

Az ötéves terv előkészítő munkái már 1947 őszén elkezdődtek. A Magyar Kommunista Párt (MKP) a politikai és gazdasági irányváltásra készülve három munkabizottságot hozott létre, amelyek egyike – Gerő Ernő, Vas Zoltán, Berei Andor, Friss István és Donáth Ferenc részvételével – a párt gazdaságpolitikai elképzeléseinek kidolgozását kapta megbízásként. A készülő tervre nézve beszédes volt az a javaslat, amely már ekkor – a várható feladatokra tekintettel – az Iparügyi Minisztérium kettéosztását szorgalmazta Nehéz-, illetve Könnyűipari Minisztériumra (erre végül 1949-ben került sor). A gazdaságpolitikai irányelveket 1948. február 12-én véglegesítették, amelyek kimondták, hogy „a magyar nemzetgazdaság […] fokozatosan a szocialista termelőviszonyok megvalósítása felé fejlődik”.

Az 1948. június 12–14-ei egyesülési kongresszuson elfogadott programnyilatkozat ennél is továbblépett, hiszen abban megfogalmazódott, hogy a „Magyar Dolgozók Pártja síkra száll a tervgazdálkodás megszilárdításáért és kiterjesztéséért”, majd hozzátette, hogy a hároméves terv gyorsított megvalósítása utáni új ötéves terv Magyarország további iparosítását, a közlekedési hálózat kiépítését és korszerűsítését fogja szolgálni. Leszögezte, hogy a gazdaság általános fejlesztése az ország villamosenergia-termelésének növelését követeli, továbbá, hogy „a nehézipar kiépítése mellett elsősorban a minőségi ipari munka fejlesztése szükséges”.

Két nappal a kongresszus után az ötéves terv gyakorlati előkészítése is megkezdődött, ugyanis az MDP Gazdasági és Pénzügyi Bizottsága június 16-i ülésén tárgyalt először az ötéves terv vázlatáról, ám annak ügye ezt követően hónapokra eltűnt az Országos Tervhivatalnál. Az MDP Politikai Bizottsága (PB) 1949. január második felében tűzte újra napirendre a témát, az OT pedig a PB 1949. január 20-i határozata szellemében látott munkához. A kidolgozott tervet az MDP PB 1949. április 1-jei, illetve az MDP Központi Vezetőségének (KV) 1949. április 2-i ülésén megszavazták, de a hidegháborús helyzet, a háborús készülődés miatt változtatásokat tartottak szükségesnek. Emiatt 1949. június 1-jén az MDP Titkársága napirendre tűzte az ötéves tervet. A munkálatok viszont nem haladtak, mert az OT élén álló Vas Zoltán kulcskérdéseket illetően vitában állt a gazdaságpolitikát legmagasabb szinten kezében tartó Gerő Ernővel. Az MDP KV Államgazdasági Bizottsága végül 1949. október 25-én adta áldását az elkészült tervekre, amelyet a PB november 10-én, majd ezt követően még két alkalommal (1949. november 24-én és december 2-án) tárgyalt, mielőtt formális jóváhagyásra a Parlamentnek megküldte volna. Az Országgyűlés végül az 1949. december 10-i ülésén elfogadta a beterjesztett dokumentumot, így 1949. évi XXV. törvényként megszületett az első ötéves terv. A törvény elfogadása előtti újabb és újabb tárgyalásokon a még erőltetettebb iparosítás irányába srófoltak az előirányzatokon. Az 50,9 milliárd forintos főösszegen belül így a korábbi 20,3 milliárd helyett a törvényben már 21,3 milliárd szerepelt az ipar számára megítélt összegként. A törvény így lett az „agrár-ipari országból ipari-agrár országgá” közkeletűvé vált jelszó letéteményesévé. Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy a tervtörvény csak laza gazdaságpolitikai keretként funkcionált, hiszen azt az aktuális fejlesztési prioritásoknak megfelelően az éves tervek töltötték meg tartalommal.

A tervtörvény kiemelte, hogy az elmaradott mezőgazdasági jellegű vidékeken (a Tiszántúlt, a Duna–Tisza-közét és a Dunántúl iparban szegény megyéit sorolták ide) gyárak, üzemek fognak épülni, a nagy-budapesti mellett pedig két új iparvidék, a borsodi és a pécs–mohácsi létrehozását irányozta elő. Több nagyszabású beruházás is indult, mint a Borsodi Vegyi Kombinát, a komlói szénbányák, de az első ötéves terv legfőbb szimbólumává kétségkívül a Dunai Vasmű vált. A Gazdaságpolitikai Bizottság 1948. november végén tárgyalt először az 1949. évben építendő új ipari létesítményekről, a vasmű telepítési helyének meghatározását viszont a PB-re bízták. A beruházás első helyszíne Mohács volt, egy, a Nehézipari Minisztériumban valószínűleg az 1949-es év második negyedévében készült tervezet is erről tanúskodik, sőt az 1949. október 25-én az MDP KV Államgazdasági Bizottsága ülésén az ötéves terv tárgyalása kapcsán is még Mohács szerepelt az építendő új vaskombinát telephelyeként.

A jugoszláv határ közelsége miatt ezt az elképzelést végül elvetették, így lett a nagyberuházás színhelye az északabbra fekvő Dunapentele.

A hidegháborús fenyegetettség hatását jól jelzi a Dunai Vasmű telephelyének megváltoztatása is, de még inkább beszédesek azok a számadatok, amelyek a tervidőszak egyes éveiben az ipari beruházások mértékének emelkedését mutatják. Míg 1950-ben a tervezett 8 milliárd forintnyi beruházásból 3,82 milliárdot szántak az iparra (az összberuházás 48%-a), azon belül is 3,39 milliárdot a nehéziparra (az összberuházás 42,3%-a), addig 1952-ben ezeknek már több a dupláját. A több mint 17 milliárdos éves beruházásból ugyanis 7,5 milliárd forintnyit irányoztak elő a nehéziparra (43%), azon belül is főként a kiemelt létesítményekre, így csak az ekkorra már Sztálin Vasműre átnevezett komplexumra 965 milliót szántak. Az 1953-as évben még ezt is sikerült felülmúlni, hiszen ekkor már közel 10 milliárd jutott az ipari beruházásokra, amelynek majdnem egyharmadát az épülő szocialista városok és nagylétesítményeinek fejlesztésére fordították. Önmagában a Sztálin Vasműre és a munkásainak lakhelyet adó város építésére már 1552 millió forint esett.

Az előirányzatok jelentős emelésének oka az volt, hogy 1951. január 8-án Moszkvába rendelték a csatlós országok vezetőit, ahol utasításba kapták a hadseregfejlesztés ütemének további gyorsítását. Rákosi Mátyás hazatérve sürgette az első ötéves terv mihamarabbi átdolgozását, hogy azt a február végén összeülő kongresszussal is el tudják fogadtatni. Az 1951. évi II. törvénnyel módosított ötéves terv, az ún. „feszített terv” tehát az eleve igen magas beruházási összegeket drasztikusan megemelte a nehéz- és a hadiiparban, ami az annak feltételeit megteremtő anyagellátással, elsősorban a szénbányászattal szemben is további követelményeket támasztott. A bányászat ennek következtében még a nehéziparon belül is kitüntetett szerephez jutott.

A felemelt ötéves terv által a „vas és acél országát” megteremteni hivatott elképzelés alappillérének számított a Dunai Vasmű, amelynek jelentőségéről az MDP Központi Vezetőségének határozata így fogalmazott: „A Dunai Vasmű ötéves népgazdasági tervünk kulcskérdése, országunk szocialista iparosításának alapja, honvédelmünk megerősítésének és a béke védelméért folytatott harcunk egyik döntő eszköze.” A Szabad Nép egy 1950 októberében megjelent számának vezércikke már a címével is  Nagy alkotásaink korszakaként írta le az ötéves terv megvalósítását, és benne a „legnagyobb művünk, büszkeségünk”-ként az épülő Dunai Vasművet.

Az egyébként Kádár János által benyújtott, és a Politikai Bizottság által is megerősített, fent említett KV-határozat azt is deklarálta, hogy a komplexum megépítésének alapvető feltétele, „az egységes, erős, jól működő, a sokrétű, bonyolult munka minden területét átfogni képes pártszervezet kiépítése a helyszínen. Olyan pártszervezet létrehozása, amely hathatós segítséget tud nyújtani az építés vezetésének feladatai megoldásában és ugyanakkor ellenőrizni is tudja az építésvezetés munkáját”. A pártbizottság mellett nagy szerepet szántak a szakszervezeteknek (főként a munkaversenyek szervezésében), a fiatalok mozgósítása miatt a Dolgozók Ifjúsági Szövetségének (DISZ), valamint a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének (MNDSZ). Az építkezésen nagy számban vettek ugyanis részt nők, sőt magának a beruházásnak is női főmérnöke lett: Wolf Johanna. Dunapentele főépítésze egyike az első magyar női mérnököknek, 1953-ban országgyűlési képviselői széket is kapott.  

A nagy erejű mozgósítással a pártvezetés biztosítani akarta, hogy „a Dunai Vasmű építkezése hatalmas káderkohóvá váljék, amelyben az ott dolgozók soraiból, különösen pedig a fiatalok közül, a párthoz, a népi demokráciához hű, vas akaratú, minden nehézséget legyőzni képes politikai és szakkáderek ezrei acélozódjanak meg”.

A beruházás a munkások számára szükséges lakások építésével kezdődött – Dunapentelét szánták az első szocialista városnak. Így a munkáscsaládok ezrei számára épülő lakások, illetve munkásszálló mellett a várost el kellett látni közművekkel, iskolákkal, kórházakkal, tanácsépülettel, kultúrházzal, mozival, üzletekkel, mosodákkal, kenyérgyárral, étkezővel, vágóhíddal, parkokkal.

A komplexum jelentőségét az is jól jelzi, hogy a nehéz korabeli közellátási viszonyok közepette privilegizált helyzetet élveztek az itteni dolgozók, egy titkársági határozat ugyanis már 1950 kora őszén az alábbiak szerint intézkedett: „A Dunai Vasmű élelmezését a budapesti legnagyobb üzemek élelmezésének színvonalára kell emelni. Mindazokat az előnyöket és kedvezményeket, amelyekben a budapesti legnagyobb üzemek dolgozói az élelmezés területén részesülnek, meg kell adni Dunapentelén is.” Ez persze nem jelentette, hogy az ottani munkások ezután dúskálhattak a választékban, hiszen akkora mértékű volt a hiány, hogy sokszor ez a kiemelt státusz sem biztosította azt, hogy friss hús vagy tojás kerüljön az asztalra.

Az építkezést ugyanakkor vonzóvá kellett tenni, hiszen a munkaerőtoborzás sem volt egyszerű. Ebben nagy szerepet szántak a propagandának is: az állampárti sajtó ontotta magából a Dunai Vasműről szóló cikkeket, a Szabad Népnek pedig külön helyi tudósítója is jelen volt. 

Az építkezésnek tulajdonított kiemelt státuszt viszont az a maga Gerő Ernő által 1951 őszén benyújtott javaslat jelképezi leginkább, amely mind a városnak, mind a vasműnek Sztálinról való átnevezését indítványozta: „A legtöbb európai népi demokratikus országban már elneveztek várost és nagy ipari üzemet Sztálin elvtársról. A helyzet erre nálunk is teljes mértékben megérett. Dunapentele városa és a Dunai Vasmű látszik a legmegfelelőbbnek arra, hogy országunkban a Nagy Sztálin nevét viselje. Dunapentele lesz az ország első szocialista városa. A Dunai Vasmű az ötéves terv legnagyobb alkotása. A Dunai Vasmű a legkézzelfoghatóbban szimbolizálja a Szovjetunió önzetlen, hathatós segítségét a magyar nehézipar fejlesztésében, országunk iparosításában.”

A feszített terv, a túlhajtott iparosítás következtében csökkent az életszínvonal, ami szükségszerűen a termelékenység csökkenésével is járt. Az ipar sokszor használhatatlan és felesleges áruk tömegét állította elő, miközben a mezőgazdaság igényeit szinte alig vették figyelembe, és az össztermelésnek csupán alig pár százaléka került az agrárágazatba. Sőt az ipar nem, hogy nem segítette elő a mezőgazdasági termelés növekedését, de az ott megtermelt javak elvonása (adópolitika, kötelező beszolgáltatás) is az iparba irányult. A hidegháborús helyzetben a Moszkvát mindenben kiszolgáló hazai politikai elit döntései következtében olyan torzulások következtek be a gazdaságban, amelyek nyomán egyre nőtt a politikai és társadalmi feszültség.

Fotón: Dunai Vasmű, az elsőként megépített III. számú Martin-kemence (1954).

Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu

(2024.08.01.)