Az 1947-es „kékcédulás” választások - RETÖRKI KRONOLÓGIA

1947. augusztus 31-én országgyűlési választásokra került sor Magyarországon, amelyet a hatalom kizárólagos megszerzésére törekvő Magyar Kommunista Párt által irányított csalássorozat tett nevezetessé, és amely a kékcédulás választások néven vonult be a történelembe.

A II. világháborút követően az 1945. évi VIII. törvénycikk alapján 1945 novemberében került sor a nemzetgyűlési választásokra amely kimondta, hogy képviselőket általános, titkos, közvetlen, egyenlő választójog alapján kell megválasztani. Az általánosság elve azonban több esetben sérült: többek között kizárták a szavazók körül azokat akik „ellen a népbíróság marasztaló ítéletet hozott, vagy aki ellen a népügyészség vádiratot, bocsátott ki,… aki hazaárulónak, háborús vagy népellenes bűnösnek minősül,…aki a Volksbundnak vezetője, tagja vagy támogatója volt, vagy magát német nemzetiségűnek vallotta.” Ide tartoztak azok is, akik valamely betiltott „fasiszta” szervezetben vezető tisztséget viseltek, továbbá a csendőrségnek azon tagjai, akiket nem igazoltak. A kollektív büntetés elvének mentén a jogszabály a magukat német nemzetiségűnek vallókat is megfosztotta szavazati joguktól - írta Juhász-Pintér Pál történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár Kronológia rovatában.

Az 1945-ös választáson a Kisgazdapárt magabiztos győzelmet aratott, a szavazatok 57,03 százalékát szerezte meg. A kisgazdák ilyen arányú győzelme, illetve az MKP szereplése az 1945-ös választásokon nemcsak a hazai kommunisták csalódottságát váltotta ki, de Moszkva várakozásait is alulmúlta.

Jóllehet ez az arány lehetővé tette a kisgazdák számára az önálló kormányalakítást, szovjet nyomásra mégis koalíciós kabinet jött létre, amelyben a szociáldemokraták és a parasztpártiak mellett helyet kaptak a kommunisták is. Moszkva nemcsak utóbbiak kormányba vétele miatt helyezett nyomást Tildyékre, de a tárcák elosztásába is beleszólt. Vorosilovnak azt is utasításba adták, hogy a belügyminiszteri tárcát – amelyet eredetileg a kisgazdák maguknak tartottak fenn – a kommunista párt képviselője kapja meg. Az MKP törekvése a választások után elsősorban arra irányult, hogy – a SZEB támogatásával – minél inkább ellensúlyozza a kisgazda többséget. A hatalom kommunista kézen való koncentrálását – mely szintén az MKP célja volt – segítette továbbá az 1945. november 24-én létrehozott Gazdasági Főtanács is, amely a gazdasági élet tényleges irányítójává vált, és amelynek vezetését a kommunista Vas Zoltán látta el.

Az 1946. március 5-én létrejött, úgynevezett Baloldali Blokk, a kisgazda párt felszalámizását célozta és a baloldali pártok érdekérvényesítő erejét növelte. A Blokk nyomására a kisgazdák „tisztogatásba” kényszerültek, és a jobbszárnyhoz kapcsolódó nemzetgyűlési képviselőjük egy részének megszüntették a párttagságát, többek között Sulyok Dezsőét, Vásáry Istvánét és Nagy Vincéét. Az 1947-es, a Magyar Testvéri Közösség ellen indult koncepciós per hasonló célokat szolgált. Ekkor távolították el a közéletből a fontosabb kisgazda politikusokat is: Kovács Bélát, Nagy Ferencet és Varga Bélát, amellyel végül sikerült a pártot szétzilálni. Kovács Bélát a szovjetek letartóztatták, Nagy Ferenc miniszterelnököt külföldi tartózkodása során lemondatták, utóbbi hatására pedig Varga Béla is az emigráció mellett döntött.

Annak ellenére, hogy az 1945. évi VIII. törvénycikk alapján a soron következő választás 1950-ben lett volna esedékes, hiszen „a nemzetgyűlés megbízatása első összeülésétől számított 4 (négy) évre szól”, az újabb, a kommunisták számára kedvezőbb eredménnyel kecsegtető választás kiírása már 1946-tól szerepelt az MKP törekvései között. A cél az volt, hogy a Kisgazdapárt befolyását megingassák és szakadást idézzenek elő a szervezetben, azt követően pedig választásokat lehessen kiírni, amelyek megváltoztatják az 1945-ös voksolás után kialakult erőviszonyokat, biztosítva az MKP számára kedvező hatalmi pozíciók létrejöttét.

Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása után, 1947. június 2-án összeülő Dinnyés-kormány első minisztertanácsa, de Szakasits Árpád szociáldemokrata miniszterelnökhelyettes nyilvános beszédben is sürgette az új választásokat, mint egyetlen kiutat a politikai válságból. Néhány nappal később Rákosi Mátyás is kijelentette: „[…] amennyiben a Kisgazdapártnak azok a tagjai, akiket a Nagy Ferenc–Varga Béla-féle pártvezetőség hozott be a nemzetgyűlésbe, nehézségeket fognak támasztani a hároméves terv útjába, a Kommunista Párt is követelni fogja a választások megtartását.”

A háttérben azonban az MKP Farkas Mihály vezetésével már készült az előrehozott választásokra: 1947. június 13-án már a közigazgatásban helyet foglaló párttagok részére tartottak eligazítást, melyen elhangzott a kommunisták egyik fő törekvése, a minél több „reakciós elem” kizárása a voksolásból. Az MKP Szervező Bizottsága a június folyamán nem csak megjelölte a fő szempontokat a választás előkészítésére, de az elérendő főbb célokat is nevesítette, úgymint „betörni a párthoz még nem tartozó munkások soraiba”, illetve megnyerni a parasztságot.

A hatalom minél nagyobb mértékű megszerzéséhez az 1945-ös választójogi törvény módosítására volt szükség, amelynek munkálatai a kommunista Rajk László belügyminiszter irányításával kezdődtek meg. Bár Dinnyés Lajos miniszterelnök hangoztatta, hogy az új törvény semmiféle jogfosztást nem fog magával hozni, és cáfolni igyekezett azokat az állításokat is, miszerint az új törvény százezreket fosztana meg a szavazati joguktól, az újítások mégis a kommunista érdekérvényesítés irányába mutattak, azaz, minél több olyan személyt kellett kizárni, akik nem a kommunisták szavazóbázisát képezték.

A törvénytervezet anyagát még július elején elfogadta az MKP Központi Bizottsága. A munkáspártok összekötő bizottságának tárgyalását követően július 8-án került be a pártközi értekezletre a javaslat, amely a nemzetgyűlési választásokról szóló 1945. évi VIII. törvénycikk módosításait tartalmazta a belügyminiszter megfogalmazásával ott, ahol az 1945 óta bekövetkezett tények szükségessé tették. A javaslatot Rajk László ismertette.

A minisztertanács három kérdéskör kivételével az előterjesztett módosítást elfogadta. Ezt követően az országgyűlési választásokról szóló törvényt megvitatták a július 17-ei minisztertanácson is, ahol a beterjesztő Rajk belügyminiszter kiemelte: a módosítás egyik jelentős indoka, hogy „az 1945. évi VIII. törvénycikk sem a választójogosultság, sem a megválaszthatóság feltételeinek szabályozása terén nem tanúsította az óvatosságnak azt a fokát, amely a fasiszta törekvések érvényesülését kellőképpen kizárta volna.” Az egyeztetést követően a minisztertanács felhatalmazta Rajkot, hogy az országgyűlési választásokról szóló törvényjavaslat indokolását a miniszterelnökségi államtitkárokkal való megtárgyalás után a törvényjavaslattal együtt a nemzetgyűlés elé terjessze. Ennek megfelelően Rajk másnap, a nemzetgyűlés július 16-ai ülésén benyújtotta az országgyűlési képviselőválasztásokról szóló törvényjavaslatot, így megkezdődhetett annak tárgyalása első körben az alkotmányjogi és közjogi, közigazgatási, valamint igazságügyi bizottságokban.

A törvényjavaslat vitája a nemzetgyűlésben július 22-én folytatódott, amelynek kapcsán a Szabadságpárt bejelentette, hogy a vitában nem vesz részt, ahogyan az elfogadandó törvény alapján megrendezésre kerülő választásokban sem, mivel álláspontjuk szerint az új szabályozás mélyen sérti a jogegyenlőséget és a politikai szabadságot. Bár mások – pl. Pfeiffer Zoltán, Slachta Margit – is felszólaltak a javaslat visszásságai miatt, a nemzetgyűlés azt július 23-án részleteiben is megtárgyalta és elfogadta.

Az országgyűlési választásokról szóló 1947. évi XXII. törvénycikk valóban számos olyan elemet tartalmazott, amelyek miatt alkalmatlan volt arra, hogy biztosítsa a szabad választások lebonyolítását. Ennek egyik lényegi eleme az úgynevezett kékcédulák felhasználása volt. Már az 1945-ös törvény is lehetővé tette a lakóhelyen kívüli szavazást azok számára, akik a választásokkal kapcsolatos hivatalos teendőket vállaltak, úgymint szavazatszedő bizottság tagjai vagy pártbizalmiak.  Ők igazolással, azaz névjegyzékkivonattal adhattál le voksukat más lakóhelyükön kívül eső, előre megadott szavazóhelyiségben. Ezzel kapcsolatban az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon történt visszaélések nem ismertek. A lakóhelyen kívüli szavazás lehetőségét bővítette – a visszaéléseknek megágyazva – a voksolás napján az az új szabályozás, amely szerint már nemcsak a szavazások lebonyolításában résztvevők számára tette lehetővé a lakóhelyen kívüli szavazást. Vagyis gyakorlatilag bárki élhetett ezzel a lehetőséggel, akit valamelyik körzet névjegyzékébe választójogosultként felvettek, és ezt a névjegyzék kivonatával igazolta. A másik jelentős, a választójog csorbítását eredményező, jogfosztónak minősíthető intézkedés – a kommunista interpretációban – reakciós és fasiszta csoportok kizárása. Míg 1945-ben mintegy harminc szélsőjobboldalinak minősített szervezetnek a vezetőit, 1947-ben már a korábban választmányi tagokat is megfosztották választójoguktól függetlenül attól, hogy igazolták-e őket. Az egyhelyben lakási cenzusként 1947. május 1-jét jelölték meg, mellyel kizárták a Felvidékről áttelepített magyarok tömegeit is. Kiesett a választójogból továbbá az is, aki a Magyar Közösségben tisztséget, vagy választmányi tagságot viselt vagy „aki a felszabadító hadsereg elől az ország területéről Németország vagy a németek által megszállott valamely más ország területére távozott, kivéve, ha az 1945. évi október hó 31. napja előtt visszatért”.

Míg az 1945-ös szabályozás következtében 150 ezer fő került ki a választói névjegyzékből, 1947-ben ez szám már több mint 700 ezer főre emelkedett, amellyel a Magyar Kommunista Párt elérte, hogy a korábban választásra jogosultak mintegy 10 százalékát távol tartsa a szavazóurnáktól.

Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy ez a fajta adminisztratív „visszaélés” sokkal nagyobb mértékű volt számszerűleg, mint amelyet a választás napján az ún. kékcédulákkal elkövettek. Főként, ha hozzátesszük, hogy nemcsak az aktív, de a passzív szavazójogot is korlátozták. Így nem indulhatott képviselőjelöltként az a személy, aki a Horthy-korszak kormánypártjainak, a Nemzeti Egység Pártjának, illetve a Magyar Élet Pártjának képviseletében országgyűlési tagja, képviselőjelöltje volt, de az sem, aki fasiszta irányú hírlapnak vagy folyóiratnak főszerkesztője, felelős szerkesztője, főmunkatársa, vagy kiadója volt. Ennek értelmében az ellenzék egyik legtekintélyesebb tagja, Sulyok Dezső is elvesztette választhatóságát, mivel a Nemzeti Egység Pártjának listáján jutott képviselőséghez 1935-ben. Ennek okán is nevezték az új szabályozást akkoriban „Lex Sulyok”-ként. Emellett nyilvánvalóan diszkriminatív jellege volt annak a rendelkezésnek is, miszerint azok a pártok, amelyeknek az 1945-ben megtartott nemzetgyűlési választáson való részvételi jogát az Országos Nemzeti Bizottság megállapította, más teendőjük nem volt az induláshoz, csak az erre irányuló szándékukat, míg a többi szervezet hátrányból indult hiszen nem csak ajánlásokat kellett gyűjtenie, de az illetékes szerv jóváhagyását is meg kellett szereznie.

A köztársasági elnök az új választójogi szabályozást követően, 1947. július 25-ei határozatával feloszlatta a nemzetgyűlést és az új országgyűlést szeptember 16-ára hívta össze, amelynek alapján Rajk László belügyminiszter augusztus 31-ére kitűzte a választásokat. Az Országos Nemzeti Bizottság döntésének értelmében az alábbi pártok szereztek jogosultságok az induláshoz: Magyar Kommunista Párt, Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, Keresztény Női Tábor, Magyar Radikális Párt, Demokrata Néppárt, Magyar Függetlenségi Párt, Független Magyar Demokrata Párt, Polgári Demokrata Párt és Katolikus Néppárt. Bár adminisztratív akadályokat állítottak a Magyar Kommunista Párt, Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt koalícióján kívül eső pártok elé, hátráltatva a választásra való felkészülésüket, önmagában a kommunisták számára a minél inkább töredezett „polgári” oldal volt kívánatos, így néhány jelentéktelenebb szervezetet leszámítva valamennyi jelentkezőt nyilvántartásba vettek.

A Szociáldemokrata Párt már július közepén megalkotta választási programját, amelynek gazdaságpolitikai alapját a hároméves terv megvalósítása, a szövetkezetesítés, illetve a nagyipar államosítása képezte. A hároméves tervvel azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy az ipari termelés értéke megkétszereződjék és jelentősen meghaladja az utolsó békeév termelési értékét, amellyel biztosítható, hogy az életszínvonal mintegy 20 százalékkal túllépi a békebeli átlagszínvonalat. Ezen túl belpolitikai téren a köztársaság stabilizálódását a két munkáspárt további együttműködésében jelölték meg. A Magyar Kommunista Párt szintén programjának középpontjába helyezte a hároméves terv megvalósítását, a nagybankok államosítását és ígéretei között szerepelt már a hároméves terv első évében a munkabérek és fizetések 35 százalékos emelése. Programjukban ekkor még a magántulajdon szentségét és sérthetetlenségét hirdették, illetve fontosnak tartották kiemelni, hogy tiszteletben tartják a magyar nép vallásos hitét. Mindezek mellett ideológiájuk alapját képezte továbbra is a reakció, a „régi rend embereivel” szembeni erőteljes fellépés. A Nemzeti Parasztpárt ugyancsak kiállt a magántulajdon mellett, valamint a paraszti érdekvédelem megteremtését és az agrárolló megszüntetését sürgette. A nincstelen falusi lakosság helyzetét különböző juttatásokkal –pl. ingyenes legelő- és erdőhasználat – kívánta javítani. Hasonlóan az előző két párthoz, ők is szükségét látták bizonyos szektorok államosításának. A Kisgazdapárt – ahogy 1945-ben is – a független, szabad, demokratikus, polgári berendezkedés védelmét tűzte zászlajára, amelynek fontos eleme volt a magántulajdon védelme, a magas életszínvonal megteremtése, a polgárosodás lehetőségének biztosítása a társadalom valamennyi rétege számára. A Polgári Demokrata Párt határozottan kiállt az emberi és polgári szabadságjogok érvényesítése mellett. Programjukkal elsősorban a városi kispolgárságot célozták meg. Bizonyos fokú lojalitásukról is tanúbizonyságot tettek azzal, hogy a hároméves terv sikeréhez való hozzájárulásukról biztosították a munkáspártokat. A Magyar Radikális Párt – Peyer Károly korábbi szociáldemokrata vezetővel soraiban – magát antifasiszta pártnak deklarálva kiállt a földreform és az államosítások, valamint a nagytőke túlkapásainak ellensúlyozása mellett. A Kisgazdapárt újabb szakadásával létrejött Független Magyar Demokrata Párt a polgári szabadságjogok teljeskörű érvényesítését állította programja középpontjába. Kiálltak a magántulajdon védelme mellett, és elvetették a további államosítási terveket. A Pfeiffer vezette Magyar Függetlenségi Párt nemzeti és polgári alapon állt, ennek szellemében elutasította a marxista szellemiséget és a társadalmi osztályszemléletet. Emellett síkra szállt a választójogi törvény igazságos módosítása mellett is. A Barankovics-féle Demokrata Néppárt a keresztény állameszme érvényesítését tűzte ki célul. Programjuk emellett tartalmazta a valódi önkormányzatiság, a személyi szabadságjogok és a vallásszabadság érvényesítését is. Külpolitikai céljuk Magyarország teljes függetlenségének helyreállítása volt. A Slachta Margit irányította keresztény világnézeti alapokon álló Keresztény Női Tábor programja a nők gazdasági és állampolgári érvényesülését tűzte ki célul.

A választások előtt a közélet állapotát leginkább a ziláltság jellemezte: a Kisgazdapárt szétzúzása, a Magyar Szabadságpárt kivéreztetése és a koalíciós pártokkal szembeni oldal széttöredezettsége mellett megalkotta egy több elemében jogfosztó, a választójogból állampolgárok százezreit kizáró választójogi törvény. Mindezekkel azonban a választások antidemokratikus befolyásolása nem ért véget, sőt, folytatódott a választói névjegyzékek összeállításánál. Farkas Mihály, az Összeíró Bizottságok kommunista párti tagjait arra utasította, hogy érjék el minél több más pártra szavazó kizárását a névjegyzékből, amely főként a kisgazdák szavazótáborát érintették. A törvénytelen módon és a kommunista hatalmi törekvések szolgálatába állított névjegyzékből kizártak, illetve a jogosultak kihagyása is jelentősen befolyásolták a választások eredményét, akkor is, ha a tiltakozások hatására történtek korrekciók, és kizárt személyeket visszavettek a névjegyzékbe. Farkas Mihály hozzájárulását adta például mintegy 30 ezer szociáldemokrata szavazó visszavételéhez a fővárosban és környékén.

A legnagyobb visszhangot kiváltó csalás kétségkívül a választás napján történt , miután a névjegyzékkivonatokkal történő lakóhelyen kívüli szavazás lehetősége adott volt, amelynek kihasználására a kommunisták tudatosan készültek. A kommunisták a szavazás napjára feltehetően mintegy százezer hamis névjegyzékkivonatot szereztek meg, melyekkel aktivistáik  szavazókörről szavazókörre jártak és a birtokukban lévő kékcédulákkal több helyen is leadták szavazataikat. Az akciót igyekeztek a lehető legnagyobb titokban tartani, a főszervezők csak a szavazást megelőző napon vagy aznap reggel tájékoztatták a teendőkről az aktivistákat és adták át nekik a kékcédulákat.

A törvénytelen módon leadott szavazatok számát pontosan nehéz megbecsülni, bár Péter Gábornak, az Államvédelmi Osztály vezetőjének a jelentése szerint a választói névjegyzékkivonattal országosan 62981 fő adta le a szavazatát, ám ez a szám minden bizonnyal nem fedi a valós adatokat. Bár a kékcédulákból a szociáldemokraták is kaptak, ők azonban nem használták fel, sőt, miután a családsorozat napvilágot látott,  a többi párttal együtt még aznap tiltakoztak. Miután Rajk belügyminiszter semmit nem tett a kékcédulákkal történő törvénytelen szavazások leállításáért, a szociáldemokrata Ries István igazságügyminiszter ügyészeket küldött az eset kivizsgálására, akiket azonban a belügyminiszter utasítására a rendőrség nem engedett be a szavazóhelyiségekbe.

A kékcédulás választásokon a Magyar Kommunista Párt 22,25%-ot, a Demokrata Néppárt 16,5%-ot, a Kisgazdapárt 15,34%-ot, a Szociáldemokrata Párt 14,86%-ot, a Magyar Függetlenségi Párt 13,43%-ot, a Nemzeti Parasztpárt 8,28%-ot, a Független Magyar Demokrata Párt 5,25%-ot, a Magyar Radikális Párt 1,71%-ot, a Keresztény Női Tábor 1,39%-ot, a Polgári Demokrata Párt pedig 1%-ot szerzett. Bár a választásokon a kommunisták nyertek, az 1945-ös nemzetgyűlési választásokhoz képest a választók ideológiai összetételében jelentős változás nem történt. A polgári erők, ha szétaprózódott pártokban megjelenve is, de újra többséget kaptak, minthogy azonban a kommunista pártnak érdekében állt hatalmi pozíciójának megerősítése ezért másik négy párttal – a kisgazdákkal, a szociáldemokratákkal, a Parasztpárttal és a Radikális Párttal – együtt a bírósághoz fordult a Magyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítése érdekében. Ennek az lett az eredménye, hogy a Választási Bíróság 1947. november 20-án hozott ítéletével a Magyar Függetlenségi Párt listáján megválasztott képviselők mandátumát megsemmisítette, amellyel a baloldal megszerezte az abszolút többséget az országgyűlésben.

Forrás: retorki.hu
(2024.08.31.)