A harmadik világháborúra készülve – haderőfejlesztés Magyarországon Rákosi idejében

A hadi fejlesztések súlyát érzékletesen jelzi, hogy Gerő javaslatának megfelelően 1951. december 30-án döntés született az önálló hadiipari főhatóság felállításáról, amely a Középgépipari Minisztérium (KÖM) nevet kapta, mivel magát a hadiipart akkori szóhasználattal középgépiparnak hívták - RETÖRKI KRONOLÓGIA

A Magyar Kommunista Párt (MKP) hatalmi térnyerésének fontos pillérét képezte az erőszakszervezetek, és benne a hadsereg feletti irányító, ellenőrző szerep megszerzése, illetve mind teljesebb körű kiépítése.

Ennek elsődleges feltétele volt egy, a pártnak elkötelezett tisztikar. Fontos feladattá vált tehát, hogy a reakciósnak tartott tisztektől megtisztítsák a hadsereget, valamint, hogy az újonnan belépők politikailag is megfelelő elkötelezettséggel bírjanak. Mindamellett, hogy a fontosabb beosztások betöltésére kizárólag a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) engedélyével kerülhetett sor, az önkéntesen jelentkezőkből pedig csak azok kerülhettek a hadsereg tisztjei közé, akiket a koalíciós pártok képviselőiből alakult igazoló bizottságok alkalmasnak találtak. Az 1947. augusztus 30-ig lefolytatott B-listázás következtében mintegy 5000 katonai vezetőt (tábornokokat és tiszteket) menesztettek a hadseregből. A kommunista befolyás erősödésével a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) létrejöttének előestéjén, 1948 tavaszán a hadsereg személyi állományának már 53,1%-a volt az MKP tagja. A politikai befolyás további növelését szolgálta az 1949 januárjában életre hívott politikai tiszti (társparancsnoki) intézmény, amely egyértelműen a hadsereg politikai irányítására és ellenőrzésére volt hivatott - A Magyar Kommunista Párt (MKP) hatalmi térnyerésének fontos pillérét képezte az erőszakszervezetek, és benne a hadsereg feletti irányító, ellenőrző szerep megszerzése, illetve mind teljesebb körű kiépítése - olvasható a  Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársának, Tóth Judit dolgozatában.

Ennek elsődleges feltétele volt egy, a pártnak elkötelezett tisztikar. Fontos feladattá vált tehát, hogy a reakciósnak tartott tisztektől megtisztítsák a hadsereget, valamint, hogy az újonnan belépők politikailag is megfelelő elkötelezettséggel bírjanak. Mindamellett, hogy a fontosabb beosztások betöltésére kizárólag a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) engedélyével kerülhetett sor, az önkéntesen jelentkezőkből pedig csak azok kerülhettek a hadsereg tisztjei közé, akiket a koalíciós pártok képviselőiből alakult igazoló bizottságok alkalmasnak találtak. Az 1947. augusztus 30-ig lefolytatott B-listázás következtében mintegy 5000 katonai vezetőt (tábornokokat és tiszteket) menesztettek a hadseregből. A kommunista befolyás erősödésével a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) létrejöttének előestéjén, 1948 tavaszán a hadsereg személyi állományának már 53,1%-a volt az MKP tagja. A politikai befolyás további növelését szolgálta az 1949 januárjában életre hívott politikai tiszti (társparancsnoki) intézmény, amely egyértelműen a hadsereg politikai irányítására és ellenőrzésére volt hivatott.

A politikai befolyásnak és a szovjet akarat érvényesítésének lényeges pontját képezte a tanácsadói, szakértői hálózat kiépítése. Moszkva a tömb országaiba, így Magyarországra is küldött olyan kádereket, akik minden területen segítették a szovjet elvárásoknak megfelelően a szocialista berendezkedés kialakítását. Jóllehet az efajta funkcionáriusokra egyöntetűen szokás volt a tanácsadók terminológiát használni, semmiképp sem homogén csoportól lehet beszélni. A hatalom és az irányítás legmagasabb szintjein, főként a minisztériumokban tevékenykedő, elvi jelentőségű javaslatokat megfogalmazó tanácsadóktól szükséges megkülönböztetni a szakértőket (oktatók, mérnökök, technikusok), akik üzemekben, vállalatoknál, intézményeknél a mindennapi munka során közvetlenül is részt vettek a szovjet tapasztalatok átadásában. Bár alapvetően a Szovjetunió által elvárt feladatok elvégzésére alkalmas káderek hiánya miatt érkeztek a tanácsadók, illetve a szakemberek a tábor egyes országaiba, jelenlétük a nyomásgyakorlásra és az ellenőrzésre egyaránt alkalmas volt. Hálózatuk a térség egyes országaiban 1949 közepére állandósult.

Bár tanácsadók minden ágazatba érkeztek, a hadseregben és a hadiiparban kiemelt számban voltak jelen, mivel néhány termék kivételével megszüntették a korábbi fegyverek, katonai járművek és felszerelések előállítását, így a gyártást teljesen át kellett állítani a szovjet licencek alapján való termelésre.

A pártegyesülést követően 1948 augusztusára az MDP vezetése elérkezettnek látta az időt, hogy a Honvédelmi Minisztériumban (HM) is átvegye az irányítást, így a koalíciós időszak utolsó honvédelmi miniszterét, a parasztpárti Veres Pétert váltva 1948. szeptember 9-én Farkas Mihály, az MDP főtitkárhelyettese került a miniszteri székbe. Farkas kemény kézzel irányította a hadi ügyeket, ha kellett, konfrontálódott Vas Zoltánnal, az Országos Tervhivatal elnökével, de olykor még Gerő Ernővel is. Farkas a minisztériumban is személyi változtatásokat eszközölt, 1948. november 30-án javasolta Sólyom László altábornagy kinevezését a Honvéd Vezérkar főnökévé, illetve Pálffy György altábornagyot a honvédség felügyelőjévé.

Bár Farkas személye biztosíték volt a pártirányítás megfelelő súlyú jelenlétére az államigazgatásban, mindemelett szinte a kezdetektől az MDP-n belül is működtek olyan szűk körű szervek, amelyek legfelsőbb szinten fogták össze a különféle erőszakszervezetek és a honvédelem pártirányítását. Rákosi Mátyás főtitkár elképzelésének megfelelően az MDP Központi Vezetősége (KV) Titkársága 1948. szeptember 7-i határozatával két korábbi bizottság (Katonai és a Belügyi) összevonásával létrejött az Államvédelmi Bizottság, amelynek elnöki tisztét maga Rákosi töltötte be. Az Államvédelmi Bizottság mintegy előzményének tekinthető a Rákosi Mátyásból, Gerő Ernőből és Farkas Mihályból álló „Trojkaként” is emlegetett csúcsvezetésnek, amelynek működését kezdettől szigorú titoktartás övezte. Az 1950 októberében életre hívott háromtagú Honvédelmi Bizottság vagy más néven „3-as Bizottság” 1952 folyamán már csak három alkalommal ülésezett. (A „Trojka” jegyzőkönyvei több évtizedes lappangás után, 2013-ban kerültek elő. Az iratokat S. Kosztricz Anna Mária főlevéltáros, az MDP iratok akkori referense találta meg. Bár a megtalált iratok sem adnak választ az alapkérdésre: mikor, milyen szerv döntése alapján, és miért éppen akkor jött létre a háromtagú testület.) Végül az MDP KV Titkársága november 27-i ülésén Rákosi javaslatára határozati úton mondta ki, hogy a 3 tagú katonai bizottság helyett a pártban Honvédelmi Tanácsot kell létrehozni. A testület Rákosi elnökletével 1952. december 15-én tartotta első ülését.

A katonai lobbi, és ennek eredményeként a hadi irányú költekezés már az ötéves terv kezdete előtt megindult. Rákosi 1947. november végén levélben kért engedélyt Sztálintól a hadseregfejlesztés megindítására. Az 1948. augusztus 1-je és 1949. december 31-e közötti átmeneti időszakban a HM már 1948 őszétől több tízmillió forintot fordíthatott a hadiipar újjászervezésére. Az 1949. évi költségvetésben az iparosítás és a fegyverkezés már kiemelt szerepet kapott, hiszen egyedül a HM céljaira az összes kiadás 12,4 százalékát szánták: végül már ebben az évben a tervezett 2 milliárddal szemben 3 milliárd forintra rúgtak a honvédelmi kiadások. Az ötéves terv első évére vonatkozóan Farkas Mihály már ennek a duplájára, 6 milliárd forintnyi katonai fejlesztésre tett javaslatot. Ebből 4,5 milliárd jutott volna a honvédség felszerelésére és fenntartására, 1 milliárd a hadiipar fejlesztésére, a többi pedig repülőterek építésére, légoltalmi berendezésekre. Gerő valamivel visszafogottabb összeggel állt elő, 600 000-rel, 5,2 milliárdra kívánta csökkenteni a hadi kiadásokat, hozzátéve, hogy „…a nemzetközi helyzet kényszeríthet bennünket arra, hogy a terven egyet-mást változtassunk a honvédelem érdekében”.

A nemzetközi politika eseményei már 1949 tavaszától, a NATO (North Atlantic Treaty Organization) megalakulásától (1949. április 4.) kezdve a szovjet blokk országait a haderő és a hadiipar fokozottabb fejlesztésére sarkallták. A fokozódó iparosításra, illetve ezzel együtt a fegyverkezésre további ürügyül szolgált a Kominform 1949. november 16-i budapesti ülése, amelyen Jugoszláviát az újabb háborúra készülő, agresszív imperialista hatalmak körébe sorolták. A „nemzetközi helyzet fokozódása” az 1950 júniusában kitört koreai háborúban csúcsosodott ki, amely a hadikészültség mielőbbi elérésének irányába mozdította a magyar haderőt és a honvédelmi ipart. Az 1950. évre elfogadott terv szerint végül a 8 milliárd forintos beruházásból 3,82 milliárd az iparra (az összberuházás 48%-a), azon belül is 3,39 milliárd a nehéziparra (az összberuházás 42,3%) jutott. Megkezdődtek ugyan a következő évre szóló tervezések is, így az 1950. novemberben elkészült irányszámok szerint önmagában a HM az 1951-es év folyamán 5,23 milliárd forinttal gazdálkodhatott volna, ami az akkori állami költségvetés 15–17 százalékát tette ki. Már önmagában ezek a számok is az első ötéves terv előirányzatainak felemelését jelentették, ám mindez elmaradt attól a véglegesített adattól, ami egy váratlan fordulat következtében ettől is magasabbra srófolta a hadiipari kiadásokat.

Sztálin 1951. január 8-án összehívta az európai szocialista országok tanácskozását, amelyen a magyar pártvezetésnek is részt kellett vennie. A Kremlben tartott ülésen a szovjet vezető meghatározta a szatellit országok új haderőfejlesztési irányszámait, hogy 1953-ra készen álljanak a Nyugattal megvívandó háborúra. Magyarországra ennek következtében 150 000 fős béke- és 400 000 fős hadilétszám esett. Emiatt kényszerültek tovább emelni az ötéves terv már egyébként is megemelt irányszámain, amelyet az 1951. február végén összeült kongresszuson jóvá is kellett hagyni. Bár már így is több mint másfélszeresére emelték a beruházási költségeket, a már feszített terv további feszítése nem ért véget. A Trojka 1951. július 16-ai ülésén elfogadta azt a Moszkvában kidolgozott újabb hadseregfejlesztési tervet, amely minden bizonnyal a januári irányszámokat is felülmúlta, 1951 őszén a Magyar Néphadsereg – amely 1951. június 1-je óta viselte ezt a nevet – létszáma ugyanis megközelítette a 184 000 főt, ami az egy évvel korábbihoz képest mintegy 36%-os bővülést jelentett.

A hadi fejlesztések súlyát érzékletesen jelzi, hogy Gerő javaslatának megfelelően 1951. december 30-án döntés született az önálló hadiipari főhatóság felállításáról, amely a Középgépipari Minisztérium (KÖM) nevet kapta, mivel magát a hadiipart akkori szóhasználattal középgépiparnak hívták.

A korszak legszigorúbb éves tervét 1952 februárjában fogadták el, amely csődközeli helyzetbe sodorta a tartalékait lassan teljesen felélő magyar gazdaságot. A honvédelmi megrendelések olyan mértékben terhelték az egész ipart, hogy 1952 elején egyes minisztériumok nyíltan szembeszegültek a HM követeléseivel. A fegyverkezés okozta nehézségek miatt Rákosi Mátyás arra szánta magát, hogy a hadikiadások esetleges csökkentésének kérésével keresse fel Sztálint, aki az elhangzott kérésre állítólag „őszintén és mélyen felsóhajtott: Hát még ha tudná, hogy nekünk mibe kerül a honvédelem!” Ezután kioktatta Rákosit, hogy „amennyiben csökkentjük a hadseregfejlesztést, az ellenség ezt észreveszi, s háború esetén természetesen ott támad, ahol a legkisebb ellenállást reméli”. A szovjet vezetés tehát nem volt hajlandó engedményeket tenni.

Az 1953-as év sem hozta meg a katonai lobbi visszaszorulását, Farkas további tervekkel állt elő: háborús mozgósítás („M”) esetén felállítandó, 400–800 ezer főnyi haderő felszerelését, valamint az „M”-létszám számára négy hónapi ellátási tartalék biztosítását irányozta elő. Az MDP Titkársága a védelmi ágazat összköltségvetését ekkor 14,6 milliárd forintban szabta meg.

A Sztálin halálával bekövetkezett szovjet fordulat Magyarországon is változásokat hozott, amely együtt járt a nehéz- és ezzel a hadiipari fejlesztések visszafogásával. A hadseregfejlesztésben újabb változást a Varsói Szerződés 1955. május 14-ei megalakítása hozott.

A hatalmas beruházások következtében a hadiipari termelés 1954-re 1949-hez képest is meghúszszorozódott. Szakács Sándor megállapítása szerint „ez volt az az ágazat, amelyben a korra jellemző tékozló növekedés a legnyilvánvalóbb keretek közt és formákban jelentkezett”. A háborús készülődés és a hadseregfejlesztés eltékozlót milliárdjait Germuska Pál számokban is összegezte, melynek végeredményeként megállapította, hogy a HM 1949–1953 között összesen 25 milliárd forintot költött el.

Mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy közben más ágazatoktól, a mezőgazdaságtól, valamint a könnyű- és az élelmiszeripartól vonták el azokat az összegeket, amelyek az életszínvonal növekedését eredményezhették volna. Bár a válságjelek hamar felszínre törtek, a Rákosi–Gerő-féle vezetés a hidegháború éleződése közepette mindenben igyekezett eleget tenni a szovjet igényeknek. Gyarmati György éppen ezért nevezte ezt az időszakot a „magyar hadikommunizmusnak”.

Forrás: retorki.hu
(2024.09.09.)