BUKARESTI MAGYAR NAGYKÖVET 1988-BAN: EZEKKEL A ROMÁNOKKAL NEM LEHET TÁRGYALNI

„Nem sok mindent értünk el, szinte semmit. Arról nem is beszélve, amit elveszítettünk vagy amiről lemondtunk, bár nem lett volna szabad. Kaptunk néhány halvány ígéretet. De tudni kell, hogy mit érnek az ígéretek a mai Romániában. Most nekünk mégis ezekbe az ígéretekbe kellene belekapaszkodni. [...] Világosan kell látnunk, ezekkel a románokkal nem lehet tárgyalni.” E szavakkal összegezte az aradi találkozó tapasztalatait Szűts Pál bukaresti magyar nagykövet Grósz Károlynak, miközben hazafelé tartottak Aradról, a magyar diplomácia kudarcának színhelyéről. Grósz Károly és Nicolae Ceaușescu 1988. augusztus 28-i aradi találkozójáról írt a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Jónás Róbert.

A hagyományosan feszültnek mondható magyar-román kapcsolatok tovább romlottak a nyolcvanas évek második felében. Az egyik legnehezebben megoldható kérdést a Romániában élő magyarság helyzete jelentette, amellyel kapcsolatban eltérő elképzelések mentén gondolkodott a két állam. Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt főtitkára a párt országos értekezletén a nemzetiségi kérdésről szólva kijelentette: „Románia egységes nemzetállam.”[1] Kijelentése nem hagyott kétséget afelől, hogy a nemzetiségek dolgában nem várható változás.

A Romániával kapcsolatban addig követett magyar külpolitikában érzékelhető változás állt be a nyolcvanas évek második felében. A magyar politikai vezetés számára egyértelművé vált, hogy az eddig követett stratégia nem hozott eredményt, és új megközelítésre van szükség. 1987 végétől – Kádár jóváhagyásával[2] – ezt a párt, a kormányzat és az Elnöki Tanács kommunikációja egységesen jelenítette meg. Szűrös Mátyás, a KB külügyi titkára az MSZMP Központi Bizottságának 1987. november 11-i ülésén a magyar-román kapcsolatokról szólva így fogalmazott: „Kapcsolatainkban – a román együttműködési készség hiánya miatt – továbbra sem számíthatunk kedvező változásra. Célunk az lehet, hogy elveinkkel és a nemzetközi normákkal összhangban szilárdan képviseljük érdekeinket, mert csak így, és nem elvtelen engedmények árán alapozhatjuk meg a majdani kibontakozást.”[3] Várkonyi Péter külügyminiszter a helsinki folyamat bécsi utótalálkozójára utalva megerősítette a magyar álláspontot: „A Magyar Népköztársaság számára az ismert okokból fontos a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását célzó kötelezettségekre vonatkozó ajánlások elfogadtatása és beépítése a záródokumentumba. A nemzetiségi lét feltételeinek javítása, a határokon átívelő kulturális és emberi kapcsolatok, az anyanyelvi oktatás biztosítása és a nemzeti kultúra ápolásának segítése a jövőben is tartós célunk marad.”[4] Németh Károly, az Elnöki Tanács elnöke újévi köszöntő beszédében a határon túli magyarságot is megszólította. „Boldog új évet kívánva, testvéri érzésekkel köszöntöm a határainkon túli magyarokat is; a környező államokban élőket csakúgy, mint azokat, akiket sorsuk messzi távolokba, a világ különböző tájaira vezetett.”[5]

A politikai irányváltást a sajtó természetesen szorosan követte. 1988. január 14-én hosszú írás jelent meg a Népszabadságban Kanyó András tollából. A cikk az emberi jogok nemzetközi viszonyait taglalva jutott el a határon túli magyarok helyzetéhez, határozott, az új politikai irányvonallal összecsengő véleményt megfogalmazva. „El kell utasítanunk viszont azokat a téves nézeteket, miszerint a nemzeti kisebbségek problémája már megoldott volna. A szocializmus még egyetlen kérdést sem oldott meg automatikusan, ezt sem. Szólnunk kell Európa legnagyobb nemzeti kisebbségéről, a határainkon kívül élő magyarokról is. Tudjuk, hogy ezt a gondunkat senki sem vállalhatja át tőlünk. Törődnünk kell tehát vele, ez viszont csakis nemzetközi együttműködés keretében lehetséges. Erre is van követendő példa.”[6] Az irányváltás folyamatában mérföldkőnek számít Szűrös Mátyás 1988. január 25-i rádióinterjúja. A Magyar Rádió Rádiónapló című műsorában Szécsi Éva és Kerekes András műsorvezetők kérdéseire válaszolva, külpolitikai tematikájú interjú keretében fejtette ki a párt álláspontját. Szűrös így fogalmazott: „Egyértelműen le kell szögeznünk, hogy a határainkon kívül élő nemzetiség, főleg a Kárpát-medencében élő magyarság a magyar nemzet részét képezi. [...] Ezért joggal elvárhatják, hogy Magyarország minden körülmények között felelősséget érezzen érettük is; kellő határozottsággal tegye szóvá hátrányos megkülönböztetéseiket; nemzetközi kapcsolatainak alakításában legyen tekintettel rájuk, érvényesítse az ő érdekeiket is.”[7] Végezetül pedig ide kell még idéznünk Tabajdi Csaba és Szokai Imre nagy érdeklődést kiváltó cikkét, amelyet 1988. február 13-i számában közölt a Magyar Nemzet. A KB Külügyi Osztályának vezetői úgy vélték, eljött az ideje annak, hogy Magyarország újragondolja a határon túl élő magyarsággal kapcsolatos politikáját, és hogy választ találjon arra a kérdésre, „hogy a magyarországi szocializmus hogyan fejlődhet nemzeti keretek között és a magyar nemzet hogyan boldogulhat a szocializmus keretei között.” A magyar politika feladatáról szólva úgy fogalmaztak: „A mindenkori magyar politikának ezért kategorikus imperatívusza, létparancsa a kapcsolattartás a határokon kívül élő magyarokkal. [...] Politikánknak – demokratizmusa, humanizmusa, internacionalizmusa és magyarsága következtében – szolidárisnak kell lennie a szerte a világon élő magyarokkal; nem nézheti tétlenül, hogy magyarsága miatt bárkit, bárhol a világon hátrányos megkülönböztetés érjen.”[8]

1988 elejére tehát a határon túli magyarságot illetően az új magyar külpolitikai irányvonal egyértelmű deklarálása megtörtént. A következő feladatot ennek tartalommal való megtöltése és diplomáciai kapcsolatokban való megjelenítése jelentette. Ezen vázlatos előzmények keretében érdemes áttekinteni és értelmezni az aradi találkozót.

Az 1988-as év első felének magyar-román viszonyát az olyan, egyenként is súlyosnak nevezhető konfliktusokat eredményező események és folyamatok jellemezték, mint a menekültkérdés, a román falurombolási terv végrehajtása, a nyári Erdély-tüntetés, illetve a kolozsvári magyar főkonzulátus bezárása. Az elmérgesedett kapcsolatok rendezésére végül a román fél tett javaslatot. 1988. május 9-én Nicolae Veres budapesti román nagykövet átadta Szűrös Mátyásnak a Román Kommunista Párt Központi Bizottság MSZMP KB-hoz címzett levelét, amelyben javaslatot tettek a két ország közötti „minél magasabb szintű”, és „minél rövidebb idő alatt” megvalósuló pártfőtitkári találkozó megszervezésére.[9]

Eközben Magyarországon a formálódó és mind strukturáltabbá váló ellenzék egyik legfontosabb témája is a határon túli magyarság sorsa volt. Talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy az ebben a kérdésben elfoglalt álláspontjuk messze nagyobb támogatottságot élvezett a magyar társadalom egészében, mint ahogy arra az igen szerény párttagsági adataikból következtethetnénk. A kérdéskör az egyike volt azon keveseknek, amelyben, ha nem is mindenre kiterjedően, de lényegi egyetértés mutatkozott a hatalom, a párton belüli reformerek, valamint a népiek és a demokratikus ellenzék között.

Az RKP májusi leveléről az MSZMP Politikai Bizottsága 1988. június 14-i ülésén tárgyalt. Az itt elfogadott válaszlevélben javaslatot tett arra, hogy a két párt Központi Bizottságának külügyi titkárai egy megbeszélés keretében tekintsék át az 1987 júniusa óta eltelt időszak kétoldalú kapcsolatokra vonatkozó kérdéseit, majd ennek eredményeire építve jöjjön létre egy főtitkári találkozó. A nemzetiségi kérdésben a válaszlevél az elmúlt időszak magyar álláspontjának megfelelően határozott álláspontot képviselt. „Az MSZMP vezetésében megütközést keltett az Önök levelének egyoldalú beállítottsága, a jelenlegi helyzet és az ahhoz vezető okok megkerülése, az üzenet hangvétele. [...] Valamennyi megbeszélésünkön hangsúlyoztuk és most is megerősítjük, hogy a Román Szocialista Köztársaságban élő magyarok igényeinek kielégítése Románia ügye és felelőssége, de a magyar nemzetiség általános helyzetének, egyéni és kollektív jogainak alakulása, aktív részvételének lehetősége a hazánkkal folytatott kulturális együttműködésben, rokoni kapcsolatainak akadálytalan ápolása számunkra változatlanul fontos.”[10] Grósz Károlyt, az új főtitkárt többen is figyelmeztették a Ceaușescuval való tárgyalás veszélyeire. Grósz kikérte a májusi pártértekezlet óta már csupán pártelnök Kádár véleményét, aki óvatosságra és körültekintésre intette, akárcsak Várkonyi Péter külügyminiszter.[11]

Az augusztusi aradi találkozó előtt a két főtitkár a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének július 15–16-i találkozóján, Varsóban találkozott. A formális bemutatkozást követően, az ülés szünetében a magyar pártfőtitkár felkereste román kollégáját. A beszélgetés során Grósz – inkább a pillanat hevében, mint átgondolva – felvetette egy közeljövőben tartandó találkozó lehetőségét.[12] Vélhetően maga sem gondolta, hogy szavai milyen mértékben gyorsítják fel az eseményeket. Augusztus 25-én csütörtökön, a Balatonnál töltött nyári szabadságának második napján érkezett meg Ceaușescu meghívása, amelyben a Conducator 27-ét, 28-át vagy 29-ét jelölte meg egy találkozó lehetséges idejéül, színhelyül pedig Aradot, Nagyváradot vagy Bukarestet ajánlva. A PB sebtében, másnapra összehívott ülésén a következő fontosabb döntések születtek: a magyar fél „a szokatlanul közeli időpont ellenére” elfogadja a meghívást egy 28-i, aradi tárgyalásra; a párt szóvivője által, a Magyar Rádión és a Magyar Televízión keresztül tájékoztassa a közvéleményt a találkozó céljáról és a magyar delegáció által tárgyalásra javasolt témakörökről; a tárgyalást követően Grósz Károly Szegeden adjon interjút a Magyar Televízió A Hét című műsorának, valamint a Népszabadságnak.[13] Feltehető a kérdés, hogy miért fogadta el a magyar pártvezetés a román tárgyalási javaslatot. Utóbb Grósz az eseményekre visszaemlékezve úgy fogalmazott, hogy Ceaușescu egy távol-keleti útjára hivatkozva javasolta a közeli időpontokat, amelyeket ha nem fogadnak el, akkor magyar-román csúcstalálkozóra csak fél év múlva kerülhetett volna sor.[14] Szokai Imre szerint Grósz több okból vállalta a tárgyalást: meg akart felelni a szovjet elvárásoknak, ami a magyar-román viszony tárgyalásos rendezését tartotta elfogadhatónak; bizonyítani akarta, hogy Kádár hibát követett el azzal, hogy tizenegy éve nem tárgyalt Ceaușescuval; semlegesíteni akarta a párton belüli reformereket, elsősorban Szűröst és Pozsgayt azzal, hogy demonstrálja, így lehet megoldani a magyar-román problémákat.[15] Mások úgy vélik, az új főtitkár és miniszterelnök túlzottan is bízott magában, és úgy gondolta, hogy képes lesz megoldani azt, ami elődjének, Kádárnak nem sikerült.[16]

A magyar delegáció tagjai – Grósz Károly, Szűrös Mátyás, Szűts Pál, Szokai Imre, Major László és Péter László – a tárgyalást megelőző napon érkeztek Szegedre, majd másnap reggel lépték át a határt, ahol román autókba átszállva folytatták az útjukat Aradra. A falvakon áthaladva a magyarok integetve fogadták a küldöttséget, de Aradra érkezve kerülőúton vitték őket tovább, elkerülendő az üdvözlő tömeget.[17]

A tárgyalás a vendéglátó fél üdvözlő beszédével kezdődött, majd Ceaușescu átadta a szót a magyar delegáció vezetőjének. Grósz – talán a nyitottság és a párbeszédkészség jegyében – már beszédének elején kijelentette, hogy a kialakult helyzetért a magyar és román felet egyforma felelősség terheli. Ezt követően beszélt a magyar fél nyílt és jóindulatú, kölcsönös előnyöket rejtő együttműködési szándékáról és arról, hogy a megértés óhaja vezeti. Szóvá tette a román fél rugalmatlanságát, valamint azt, hogy a már megkötött megállapodásokat sem mindig tartják be. A nemzetiségi kérdésről szólva a már ismert magyar álláspontot képviselte, vagyis hogy a magyar állam felelősséggel tartozik a határain kívül élő magyarokért, és megismételte, hogy Magyarország számára ez egyszerre kül- és belpolitikai kérdés, majd utalt a probléma nemzetközi és emberi jogi vonatkozásaira. Szólt a falurombolás ügyéről is, bár átvéve a román szóhaszálatot, településrendezési tervként nevezte meg azt.[18] Végezetül szóvá tette a menekültek ügyét is, magyarázatot kérve, hogyan és miért történhet az, hogy ennyien hagyják el Romániát. Ezt követően egy tíz pontból álló együttműködési javaslatot ismertetett, ami egyebek mellett a nemzetiségi kérdéssel, a két ország közötti gazdasági együttműködéssel, kulturális együttműködéssel és kultúrházak kölcsönös megnyitásával, a menekültkérdéssel, a debreceni román és kolozsvári magyar főkonzulátus újranyitásával, a két ország közötti idegenforgalom fellendítésével, egy magyar újságírócsoport romániai fogadásával és a román „településrendezési terv” felülvizsgálatával kapcsolatos kezdeményezéseket foglalta magában.[19]

Grósz Károly huszonöt perces expozéjára Ceaușescu mintegy két és fél órában válaszolt. A jóindulatú gesztusokat, diplomáciai udvariasságot gyakran nélkülöző, és gyakorta nagyotmondásokra épülő reakciót hallgatva talán eszébe juthattak az új magyar főtitkárnak elődje Ceaușescuval kapcsolatos szavai: „Ez az ember engem már annyiszor megsértett, hogy azon én nem tudom túltenni magam.”[20] A román főtitkár válaszában a román és magyar nép közös történelméről szólva megjegyezte, hogy ebben az évben ünnepelték a központosított román állam létrejöttének 2060. (!) évét, majd utalt arra, hogy tudomása szerint Magyarországon éppen a magyar törzsek bejövetelének ezredik évfordulójáról való megemlékezés előkészületei zajlanak. Kitért a román mezőgazdaság és ipar kimagasló képességeire, amelynek fejlesztésére a nemzeti jövedelem 30–35 százalékát fordítják, és ennek köszönhetően a román gazdaság önellátó, majd jelentőségteljes pillantással hozzátette, hogy a román ipar ma akár atomfegyver előállítására is képes. A Magyarországon és a világ számos pontján nagy visszhangot kiváltó falurombolást egy Romániában már két évtizede zajló, úgynevezett szisztematizálási folyamatba illesztve mutatta be. Ennek során a kistelepüléseket következetesen fejlesztették és városokká formálták, ipari központokká alakítva őket, amely együtt járt a régi településközpontok lerombolásával és újak létrehozásával. Az ilyen módon véghezvitt modernizálás pozitív példáihoz sorolta Csíkszeredát, Székelyudvarhelyt, Szentegyházasfalvát, Székelykeresztúrt, Gyergyószentmiklóst, Kolozsvárt és Aradot is. A „szocialista építésünk legnagyobb büszkeségeként” hivatkozott falurombolást érő magyar és nemzetközi kritikákat a román belügyekbe való beavatkozásként értékelte, egyszersmind hazugságnak minősítve azt a magyar álláspontot, miszerint az ügy már nemzetközi kérdés. Ennek megfelelően elutasította azt a magyar álláspontot is, ami az anyaország határon túli magyarságért érzett felelősségét hangsúlyozta és „tudományellenesnek”, „a nemzetközi elvekkel ellentétesnek” minősítette azt. A tíz pontos magyar javaslatok többségéről támogatóan nyilatkozott, a konzulátusok újranyitását azonban kategorikusan elutasította.[21]

A tárgyalás szüneteiben több alkalommal is négyszemközti beszélgetésre került sor a két főtitkár között, ahol magyar részről nem volt jelen tolmács. Grósz visszaemlékezése szerint ezek a beszélgetések többnyire „üresjáratok” voltak, semleges dolgokról, világpolitikai folyamatokról szóltak. Lényegesként egyetlen dolgot említett: Ceaușescu visszavonult volna a falurombolás ügyében, ha Grósz megtiltja a magyar sajtónak a román viszonyokról való tájékoztatást és betiltja a tüntetéseket. Ezt az ajánlatot Grósz elutasította.[22]

A tárgyalást sajtótájékoztató követte, mialatt parázs vita folyt a sajtóközleményt összeállító szerkesztőbizottságban. Az asztalverésig és üvöltözésig fajuló vita a nemzetiségi kérdés közleményben való szerepeltetése miatt tört ki. Bár a tárgyalt ügyek között természetesen szerepelt a kérdés, amit maga Ceaușescu is elismert a sajtótájékoztatón, a szerkesztőbizottság román tagjai nem engedtek. Végül két változat készült, az egyikben szerepelt a nemzetiségi kérdés mint megtárgyalt ügy, a másikban nem. Szokai Imre javaslatára a főtitkárokra bízták annak eldöntését, melyik jelenjen meg. Grósz átengedte a döntést Ceaușescunak, így a román változat jelent meg a sajtóban.

A hazautazó magyar delegáció Szegedre érve interjút adott a Magyar Televíziónak. „Lényegében semmi eredményről nem tudott számot adni” – vélekedett visszaemlékezésében Grósz párttársa és barátja, Berecz János.[23] Valóban, a Rangos Katalinnal készült interjúban a magyar főtitkár nem tudott sok mindenről beszámolni, ám több vitatható kijelentést is tett. „Kedves házigazdánknak” nevezte román kollégáját, átvéve a román kifejezést, településfejlesztési programnak nevezte a falurombolást, „Magyarországra települt román állampolgároknak” titulálva a menekülteket, a magyar közvéleményt leginkább foglalkoztató nemzetiségi ügyre irányuló konkrét kérdés megválaszolására pedig mindössze egy rövid mondatot szentelt. A falurombolással kapcsolatban saját kollégáira, a magyar külügyre és diplomáciára nézve megalázó – és utólag cáfolható – állítást is tett: „Nekem az az érzésem – persze ezt borzasztó óvatosan merem csak megfogalmazni –, mi nem vagyunk egészen pontosan tájékozódva arról, hogy ott mi történik [...].”[24]

Hazaérkezését követően Grósz Károly visszautazott a balatonaligai pártüdülőbe. Másnap, kedden Berecz János felhívta és találkozót kért tőle. Berecznek e hosszúra nyúlt és feszült beszélgetésről szóló visszaemlékezéséből következtethetünk a főtitkár tárgyalás utáni lelki állapotára. Berecz nemcsak szembesítette Grószt az általa elkövetett protokolláris és politikai hibákkal, de azokat még „a politikai hozzáértés hiányaként” is minősítette, amit a főtitkár zokon vett. „Megállapíthattam, hogy barátságunk megfeneklett. Karcsi nem méltányolta, hogy négyszemközt bíráltam, mert segíteni akartam” – összegezte személyes viszonyuk alakulását Berecz. Grósz maga is tudta, hogy a találkozó magyar fogadtatása negatív, és vele az ő személyének megítélése is csorbát szenvedett. Szavai arról tanúskodtak, hogy már a felelősség hárításán és az eredménytelenség palástolásán gondolkodik.[25]

Az aradi találkozó az akkori magyar közélet javarésze számára csalódást keltő volt. „A találkozóról adott tájékoztatás fogadtatása vegyes volt” – olvasható egy, a pártvezetés számára készített belső tájékoztatóban. „Értetlenséget, zavart, helyenként egyet nem értést váltott ki az az érv, hogy nincs elégséges információnk a falurombolási terv megítéléséhez” – fogalmazott egy másik, hasonló dokumentum. A párt Bejelentéseket Intéző Alosztályához nagyszámban érkező levelek jelentős része is kudarcnak minősítette a találkozót.[26]

Végezetül álljon itt egy idézet Szűts Pál nagykövettől, ami jól tükrözi a kudarcos tárgyalás után megmaradt keserűséget: „Feleségem és fiam is felébredt és fel is kelt érkezésemre. Azt mondták, hogy végignézték a Híradót és a végén az interjút. Nem kevesebbel, mint azzal vádoltak, hogy elárultuk a hazát. – Igazatok van, hogy bírálattal illettek – mondtam –, de én mit tehetek? Ha a régi Magyarország nagykövete ilyen helyzetbe került, vette a fegyverét és főbe lőtte magát vagy lemondott és visszavonult a birtokára. De én a szocialista Magyarország nagykövete vagyok, fegyverem és birtokom sincs, ezért nem tehetek mást, mint tovább szolgálok és próbálom kijavítani azt, amit mások elrontottak.”[27]

[1] Nicolae Ceaușescu beszédével megnyílt a Román KP országos értekezlete. Népszabadság, 1987.12.15. 2.

[2] Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés, 1956–1989. Budapest, Napvilág, 2007, 396–397.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Országos Levéltára (OL) M-KS 288. f. 4/228-229. ő. e.

[4] Aktív külpolitikával. Népszabadság, 1987. 12. 05. 3.

[5] Teendőink újfajta gondolkodást, cselekvő magatartást követelnek. Németh Károly újévi rádió- és televíziós beszéde. Népszabadság, 1988. 01. 02. 1.

[6] Az emberi jogok vitájához. Népszabadság, 1988. 01. 14. 3.

[7] Szűrös Mátyás interjúja a Magyar Rádió Rádiónapló című műsorában (1988. 01. 25.). In: Mérleg és számvetés. A magyarságpolitikai rendszerváltás kezdete. Szerk. Ilia Mihály. Budapest, Codex Print, 2001. [55– 61.] 56.

[8] Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. 02. 13. 10.

[9] MNL OL M-KS 288. f. 5/1026. ő. e.

[10] MNL OL M-KS 288. f. 5/1028. ő. e.

[11] Hovanyecz László: Szemben a Conducatorral. Grósz Károly az 1988-as aradi találkozóról nyilatkozik. Társadalmi Szemle, 1991/11, [40–47.] 42.

[12] Uo. 43.

[13] MNL OL M-KS 288. f. 5/1034. ő. e.

[14] Hovanyecz i. m. 1991, 45.

[15] A puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Szerk. Bodzabán István – Szalay Antal. Budapest, Pelikán, 1994, 106.

[16] Medgyesi Konstantin: Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme. Budapest, Open Books, 2022, 159.

[17] Szűts Pál: Bukaresti napló, 1985–1990. Budapest, Osiris, 1998, 144.

[18] Grósz később is kitartott e fogalomhasználat mellett, mert a falurombolás kifejezést túlzottan leegyszerűsítőnek ítélte meg. Lásd: Hovanyecz i. m. 1991, 42.

[19] Szűts i. m. 1998, 143–147.

[20] Idézi: Medgyesi i. m. 2022, 158.

[21] Szűts i. m. 1998, 147–152.

[22] Hovanyecz i. m. 1991, 47.

[23] Berecz János: Az én rendszerváltásom. Budapest, Okina, 2006, 127.

[24] Medgyesi Konstantin – Sólyom Andrea: „… ez a mostani találkozó talán egy nagyon pici, szerény hozzájárulás lehet…” Grósz Károly „Arad” utáni szegedi interjúja (Forrásközlés). Bonus Nuntium, 2019/1, 117–125. https://bonusnuntium.hu/wp-content/uploads/2024/02/BN19_1.pdf (Utolsó letöltés: 2024. 08. 24.)

[25] Berecz i. m. 2006, 127–130.

[26] Medgyesi Konstantin: Tizenhét perc, ami megtörte Grósz Károly karrierjét. Betekintő, 2019/3, [5–29.] 21.

[27] Szűts i. m. 1998, 159.

Forrás: retorki.hu
(2024.08.30.)