AZ NDK-ÁS MENEKÜLTEK ÉS A NYUGATI HATÁR MEGNYITÁSA - RETÖRKI KRONOLÓGIA

1989. szeptember 1-jén és 13-án Erich Mielke, a Stasi feje utasítást adott az összes egység számára, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozzák további NDK-állampolgárok Magyarországon keresztüli távozását.

A Magyar Népköztársaság 1989. szeptember 11-én nulla órától egyoldalúan megnyitotta nyugati, ausztriai határát az országba addig beérkezett keletnémet állampolgárok, NDK-s menekültek előtt. Az MSZMP-s egypárti kormányzat legfelsőbb vezetőinek ezen lépése egyszerre bírt lokális, regionális és hosszabb távú hatásait tekintve globális következményekkel - írta Kávássy János történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjának kronológia rovatában.

Egyrészt érdemben kezelt egy ad hoc, az NDK-s turisták tömeges beáramlásából és Magyarországon való tartózkodásából fakadó kisebb humanitárius válságot. Másrészt, pozitív színben tüntette fel a Kádár János megbuktatása után hatalomra került, ambícióban divergens, érdekeit tekintve ugyanakkor nagyban koherens új párt- és államvezetést, mind a hazai, mind a külföldi közvélemény szemében. Harmadrészt, nyíltan szakított a keleti blokkon belül a legkonzervatívabbak közé sorolható, a kádári magyar modellel tradicionálisan ellenséges keletnémet kommunista vezetéssel. Végül, de nem utolsósorban pszichológiailag, s részben fizikailag is felgyorsította a Német Demokratikus Köztársaság összeomlását, sokak szerint kikövezte az utat a Die Mauer, a berlini fal gyors és látványos összeomlásáig (1989. november 9.)

A keletnémet turisták nyugatra való átengedése egy hosszabb, sokszereplős, komplex folyamatból nőtt ki, s annak szimbolikus csúcspontjaként tekinthető. A magyar-osztrák határra telepített elektronikus jelzőrendszer (EJR) megbontása Németh Miklós miniszterelnök szóbeli utasítására – tehát személyes és nem testületi döntés eredményeként (!) – már 1989. május 2-án megtörtént, a nemzetközi sajtó jelentős érdeklődésétől övezve. A határőrség részéről Nováky Balázs ezredes deklarálta, hogy a „műszakilag, erkölcsileg és politikailag elavult” kis magyar vasfüggönyt a későbbiekben teljesen eltávolítják. Miközben ez nem jelentette a határszakasz fegyveres ellenőrzésének-őrizetének-védelmének végét, az új helyzetet (melyben az MSZMP legfelsőbb vezetőit mindinkább egyéni ambícióik és érdekeik vezérelték) jól jelezte, hogy 1989. május 17-én maga Grósz Károly főtitkár is ide látogatott. A minisztertanácsi döntés csak ezután, május 18-án született meg. Innentől az EJR bontása és eltávolítása folyamatos volt, s így köszöntött be egy újabb olyan nyár, amikor az NDK állampolgárai tömegesen érkeztek Magyarországra nyaralni, illetve nyugati rokonaikkal találkozni. A hírhedt keletnémet titkosszolgálat, a Stasi – mely ezen nyári időszakban ismétlődve tömegével küldte ügynökeit hazánkba – érzékelte a magyar belpolitika, illetve ettől (is) indukálva az NDK turisták hangulatának megváltozását. Minden érintett fél számára egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ezen új körülmények között az évtizedes játékszabályok változóban vannak, s valóban, egyre több keletnémet turista döntött úgy (illetve indult már eleve ezen szándékkal Magyarországra), hogy nem tér vissza a legnyugatibb szovjet báb- és frontállamba. Fontos kiemelnünk, hogy 1988–89-ben a keletnémet állampolgárok nemcsak Magyarországon keresztül távoztak nyugatra, hanem elözönlötték az NSZK prágai, varsói nagykövetségét, illetve annak kelet-berlini állandó képviseletét (de más országok, így Dánia és az USA berlini nagykövetségét is). Ez a folyamat az NDK vezetése számára egyre kellemetlenebbé vált, ám azt továbbra is állambiztonsági kérdésként kezelték. (Emblematikus csúcspontja volt ennek, amikor végül 1989. szeptember 1-jén és 13-án Erich Mielke, a Stasi feje utasítást adott az összes egység számára, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozzák további NDK-állampolgárok Magyarországon keresztüli távozását).

Kovács László, a Németh-kormány akkori külügyi államtitkárának visszaemlékezése szerint fenti események hatására 1989 júliusának második felében egy Horn Gyula külügyminiszter irodájában spontán módon kialakult megbeszélésen (Horn, Kovács, Somogyi Ferenc és mások részvételével) tárgyalták meg a kialakult helyzetet, s az abból fakadó alapvető kérdéseket. Kovács szerint ő maga csak belecsöppent a már folyó diskurzusba, ahol azután hamarosan már nem a határ megnyitásának igen/nem kérdéséről, hanem annak „hogyanjáról és mikorjáról” tárgyaltak. Az NDK-s menekültek visszatartását Kovács László értékelésében a korábbi magyar külpolitikai lépések logikailag kizárták – így a kiengedés ötlete volt az egyetlen reális alternatíva. Az államtitkár vetette fel, hogy Horn Gyula külügyminiszterként mindezt saját jogán képviselje Németh Miklós miniszterelnök felé; szerinte nem igaz, hogy Horn félt volna az esetleges szovjet reakciótól (ahogy később azt Németh állította). Szervezetileg nem mellékes, hogy e döntést első körben egy 5-6 fős kabinetülés hozta meg, s csak azután döntött arról a kormány.

A kialakult helyzetre nemcsak az MSZMP párt- és államvezetése, de az ellenzéki erőtérben létezők is aktívan reagáltak. E tekintetben az 1989. augusztus 19-i páneurópai pikniket kell kiemelnünk. Az osztrák-magyar határon megrendezett találkozó gondolata 1989 júniusában Mészáros Ferenc fejében fogant meg, miután Habsburg Ottó debreceni előadását meghallgatta. Mikor kiderült, hogy Mészáros ötletét a helyi MDF is támogatja, beindult a szervezés: az esemény védnökének a Fórumhoz közel álló Pozsgay Imrét, illetve a magyar közéletben ekkor népszerű Habsburg Ottót kérték fel, egyben felvették a kapcsolatot a Soproni Ellenzéki Kerekasztallal. Ausztria és Magyarország is beleegyezett, hogy az 1989. augusztus 19-i találkozó alkalmából három órányi időtartamra szimbolikusan megnyitják a határt az ausztriai Szentmargitbánya és a magyar Sopronkőhida között. A páneurópai pikniken a szögesdrót szimbolikus átvágásának aktusát végül Walburga Habsburg Douglas tette meg, majd Habsburg Ottó, az Európai Parlament képviselője, a Páneurópai Unió elnöke és Pozsgay Imre államminiszter üzenete hangzott el. Az ideiglenes átjárás lehetőségét kihasználva ekkor többszáz keletnémet menekült átrohant Ausztriába, hogy onnan az NSZK-ba távozhassanak. E számukra váratlan történés a magyar határőröket meglepte, de a helyi parancsnok józan döntései nyomán az érvényben lévő fegyverhasználat ellenére sem történt incidens. A páneurópai piknik a maga spontaneitásában így kvázi precedenst teremtett, fizikai kiutat kínálva a magyar vezetésnek a mind kellemetlenebb és tarthatatlanabb helyzetből.

Könnyen belátható, hogy bár a magyar vezetés a Moszkva irányította szövetségi rendszer kényszerű keretei között kellett, hogy megoldást találjon a kialakult helyzetre, lehetetlen nem felismerni, hogy ezen alapvetően német-német kérdésben mind Németh Miklós, mind Hornék (nyilván már saját egyéni jövőjükre tekintve) a bonni, s nem a berlini vezetés számára megfelelő megoldást proponáltak. Miközben a magyar belügyi szervek továbbra is folyamatos tárgyalásokat és levelezést folytattak a Stasival, az ügy valójában diplomáciai és külpolitikai kérdéssé vált. E szempontból tekintve evidens fejleménynek tekinthető, hogy 1989. augusztus 25-én, a Bonn melletti gymnichi kastélyban szigorúan titkos tárgyalások zajlottak Helmut Kohl nyugatnémet kancellár és Németh Miklós magyar miniszterelnök, valamint a két külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher és Horn Gyula között. Németh itt állítólag még arra is ígéretet tett, hogy a menekülteket szeptember 11-én, még a CDU brémai pártkongresszusa előtt átengedik Ausztriába. A Németh Miklós és Horn Gyula személyével fémjelezhető magyar politikai manőverezést tekintve ugyanilyen fontos kiemelnünk, hogy 1989. augusztus 31-én Horn kiutazott Oskar Fischer keletnémet külügyminiszterhez, részben ismertetve azokat a lépéseket, amelyeket Bonn irányába tettek. Az igen hűvös hangulatú találkozón a magyar külügyminiszter világossá tette, hogy a nemzetközi közvéleményre és Magyarország nemzetközi kötelezettségeire való tekintettel az MNK egyetlen NDK-állampolgárt sem fog erőszakos úton visszaküldeni hazájába. Igaz, Horn azt is leszögezte, hogy az NSZK által keletnémet állampolgárok részére kiállított útleveleket nem ismerik el, illetve nem adnak menekültstátuszt senkinek. Utóbbiakkal Berlin számára véglegesen egyértelművé vált, hogy a keletnémet vezetés immár képtelen saját érdekeinek irányába kényszeríteni a Kádár János utáni budapesti vezetést.

A békés, incidensmentes megoldáshoz – minden visszaemlékezés szerint – a fentiek mellett Horváth István belügyminiszternek és Székely Jánosnak, a Határőrség parancsnokának együttműködése is kellett. (Sajnos ugyanis már volt egy incidens, amikor egy háromfős család a zöld határon próbált meg átkelni, s az apa – a keletnémet határőrség kegyetlenségéből kiindulva, félve, hogy a fiatalember lőni fog – rátámadt a magyar járőrre, a fegyver elsült, a német férfi pedig meghalt.) Ebben az időszakban Kovács László már kétnaponta tárgyalt a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál Kozma Imre atyával, kérve, nyugtassák az NDK-sokat, hogy azok spontán módon „ne törjenek ki”. Ezzel párhuzamosan kérte az NSZK budapesti nagykövetét, hogy jelezze az NDK-s menekülteknek, hogy a magyar vezetés ki fogja engedni őket. Ezzel nagyjából párhuzamosan a szovjetek jelezték, hogy e kérdés számukra a két német állam és a Magyar Népköztársaság saját ügye, abba Moszkva nem kíván beavatkozni. Végül Kovács két nappal az 1989. szeptember 11-ei határnyitás előtt egymást követően (másfél–két órán belül) tájékoztatta az NDK, az NSZK és a SZU nagyköveteit. Az NDK nagykövete, Oskar Fischer először saját, majd Erich Honecker személyes levelét hozta, követelve, hogy Horn állítsa le mindezt. A magyar választ Grósz, Nyers Rezső, Horn, Kovács és Thürmer Gyula együtt szerkesztették, és tudatosan csak a határ megnyitásának reggelén juttatták el az NDK nagykövetének – így minimalizálva a keletnémet vezetés diplomáciai mozgásterét. A magyar kormány döntését 1989. szeptember 10-én este Horn Gyula jelentette be a televízióban, az intézkedés szeptember 11-ei 0 órás életbe lépése után három nap alatt 12.000 NDK-állampolgár távozott Ausztriába (pontosabban azon keresztül az NSZK-ba). 1989 novemberének végéig mintegy 60-70 ezer keletnémet hagyta el hazáját Magyarországon keresztül. Berlin mellett a csehszlovák és román vezetés is élesen tiltakozott a magyar lépés miatt, lévén ezzel fizikailag is megkezdődött a keleti blokk felbomlása.

Forrás: retorki.hu
(2024.09.11.)