A HETVENES ÉVEKBEN TAUBER ZOLTÁN ARANYAT SZERZETT, DE ERRŐL 14 ÉVIG NEM BESZÉLHETETT

Paralimpia és politika – „bojkottos” kezdetek, titkolt aranyérem

Néhány napja véget ér a 2024-es, párizsi nyári paralimpia. Az akkor még a „mozgássérültek olimpiájaként” számontartott eseményt 1960-ban, Rómában szervezték meg először, 1988 óta hívják paralimpiának, és azóta tartják hagyományosan ugyanazon a városban és helyszíneken, mint az olimpiai játékokat. Az eseménysorozat iránt világszerte és hazánkban is szerencsére egyre nagyobb az érdeklődés. Az első magyar részvétel(ek)ről, politika és (para)sport összefüggéseiről, és az „épekhez” hasonló bojkott megjelenéséről a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársának, Nagymihály Zoltán írását közöljük.

Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke nem véletlenül beszélt „a magyar parasport aranykoráról” a párizsi játékok előtt – az 1984-es, „csonka” játékokat leszámítva sosem ért el olyan jó eredményt a magyar csapat, mint három évvel ezelőtt Tokióban. A kezdet ugyanakkor nagyon nehéz és viszonylag késői volt. A „Stoke Mandeville-i Kerekesszékes Játékokra” már a második világháború utáni első, londoni olimpia „árnyékában” sor került – köszönhetően a gerinc- és mozgásszervi betegekkel foglalkozó, lengyel emigráns Ludwig Guttman professzornak, aki felismerte a sport gyógyításban játszott szerepét. (Szent XXIII. János pápa jelentőségének elismeréseképpen „a mozgássérültek Coubertinjének” nevezte.) Az első, paralimpiához hasonlító, akkor még „mozgássérültek olimpiájaként” emlegetett eseményre 1960-ban, Rómában került sor. A magyarok megjelenésére 1972-ig kellett várni: ekkor az öt, saját költségén Heidelbergbe utazó sportember közül a később pszichológusként tevékenykedő Fejes András kerekesszékhajtásban megszerezte első érmünket (egy bronzot), de, mint visszaemlékezéséből kiderül, nem ünneplés, hanem kínos kérdések várták otthon, miután a csapat egyik tagja úgy döntött, hogy nem tért haza. Az 1976-os torontói játékokon aztán az asztaliteniszező Tauber Zoltán megszerezte az első aranyérmet is – bár mindezt ilyen egyértelműséggel csak négy évtized múlva, 2016-ban mondhatta ki. A történet épp oly regényes, mint a bajnok élete.

A sporthoz és mai megfogalmazásban parasporthoz való kapcsolódása akkor kezdődött, mint sokan másoknak: a második világ háborúval. „Jött a front, majd elment… de magával vitte mindkét kezem” – mondta később, az élethez való hozzáállását is megmutató módon Tauber Zoltán. 1945-ben, cseresznyeszedés közben egy akna vitte le a kezeit. Ezután kezdte komolyabban venni a testmozgást és a sporttevékenységet, megtanult kerékpározni és úszni, de az igazi szerelem az asztalitenisz lett. „Éreztem: ez menni fog” – mondta később minderről. („A csonkoltak kategóriájában egyedüli a világon, aki kézfej nélkül is fogja az ütőt…” –fogalmazta meg elismerését a Népsport szerzője, a korszak kicsit faragatlanabb nyelvén.) Lenyűgözte az Aranycsapat teljesítménye és megérintette az az érzés, hogy a sport milyen dicsőséget és büszkeséget tud hozni egy nemzetnek. 1956-ban jelen volt az október 25-ei, Kossuth téri sortűz helyszínén, az Országház épületének oszlopai alatt talált menedéket. „Olimpia” feliratú bicikliken szállította az ennivalót a kórházakba a forradalom napjaiban.

Fejes Andrással együtt részt vett a mozgáskorlátozottak Halassy Olivér Sportkörének alapításában. A név önmagában „lázadásnak” tűnhetett: a kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936) vízilabdázót – aki annak ellenére volt a legendás pólócsapat meghatározó játékosa, valamint úszó Európa-bajnok, hogy az egyik lábfeje hiányzott – azóta is tisztázatlan módon, de a közösségi emlékezet szerint szovjet katonák lőtték le 1946-ban. Tauber „nagy pillanata” 1976-ban, Torontóban jött el, amikor Magyarország végre hivatalos delegációt küldött a játékokra. Miután Oláh József látássérült futó harmadik lett, másnap Tauber Zoltán megszerezte a küldöttség aranyérmét. Győzelem, éremátadás, felvont nemzeti zászló. Visszaemlékezései szerint felderengtek az ’56-os emlékek. „Álltam a dobogón a zászló felé fordulva, hogy meghallgassam a magyar himnuszt, és megláttam a zászlón a vörös csillagot. Elfordultam a közönség felé.” Az igazi negatív meglepetés azonban ezután érte: a kanadai magyar nagykövet odalépett mellé, és a gratulációja mellett azt is tudatta, hogy Magyarország visszalép a versenyektől, tiltakozva Dél-Afrika részvétele ellen. A közvélemény minderről gyakorlatilag semmit sem tudhatott – a Népsport az eredményekről nem számolt be, a bojkottról a játékok végeztével rövid hírt adott. „A testi fogyatékosok torontói olimpiáján részt vett magyar küldöttség tiltakozott a Dél-Afrikai Köztársaság képviselőinek részvétele ellen és kizárásukat kérte a játékokról. Miután a szervező bizottság nem tett eleget a kérdésnek, a magyar csapat – az olimpián részt vett többi szocialista ország, valamint számos más nemzet delegációival együtt – visszalépett a versenyzéstől és hazatért.” A magyar eredményeket utólag törölték, a szervezők tulajdonképpen meg nem történtté nyilvánították honfitársaink ottani szereplését. A „többi szocialista országok” közül a végső döntést persze ezúttal is a „nagy testvér” hozhatta meg. „Sajnáltam a többieket is – folytatja a visszaemlékezést Tauber –, akik csak másnap kezdtek [volna] el versenyezni. Biztosan értünk volna még el sikereket, ez pedig beindíthatott volna egy fejlődést a mozgássérültek sportjában, mert le voltunk maradva.” A MALÉV gépen a kapitány hangosbemondón üdvözölte az első aranyérmest, de a földet érés utáni fogadtatás már nem olyan volt, mint várta. Aranyérmét még indulás előtt zoknijai közé csempészte – nehogy azt is utólag elvegyék –, ám hazaérve nyakába akasztotta. „Sötét éjjel szálltunk le, senki nem várt minket. Azaz két rabszállító kocsi, ezzel vittek csendben haza. Másfél évtizedig nem volt szabad a bojkottról beszélnünk.” 2016-ban, a riói paralimpikonok eskütételével egy időben akasztották a nyakába a megérdemelt aranyérmet – négy évtized (és a rendszerváltás után negyedszázad) kellett tehát a (sport)történelmi igazságtételhez.

1980-ban, miután Moszkva nem volt hajlandó megrendezni a játékokat, a magyar sportszövetségek pedig az előző években egyetlen nemzetközi szervezethez sem nyújtották be felvételi kérelmüket, versenyzőink egyszerűen nem kaptak meghívást a hollandiai Arnhemben rendezett eseményre. Az 1984-es, „Fáklya Játékoknak” nevezett, végül New Yorkban tartott eseményre ugyanakkor – miután kivételesen még az olimpia és ami még fontosabb, az azt bojkottáló döntésről szóló magyar döntés megszületése előtt került sor rá – a magyar sportolók is kiutazhattak, és az azt is bojkottáló néhány szocialista ország hiányában „csonka játékokon” parádés eredményt értek el. A tizenhárom aranyérem és összesen huszonkilenc érem azóta is példátlan siker. Bár mint látjuk, 1980-ban és 1984-ben a mozgáskorlátozottak sporteseménye magyar szempontból az olimpiától eltérő utat járt be, 1988 óta egyre inkább hasonló pályán halad. Egyre kevésbé az elválasztó, mint inkább az összekötő tényezők jellemzőek – az utóbbi évtizedekben egyre több magyar paralimpiai bajnok neve lett ismert és ezáltal példát adó, az olimpikonok és a paralimpikonok nemzeti formaruhája megegyezik, és a televízió, valamint a terjedő közöségi média révén is egyre több programot láthatunk élőben. A sport társadalmi hatása legalább annyira vagy talán inkább megmutatkozik a paralimpiák során – ahogy a fent már idézett Szabó László megfogalmazta: „A globális és bármely nemzeti közösség nagyjából egytizede él valamilyen fogyatékkal. Meg kell értenünk, hogy őket (minket) nem pusztán hurcoljuk magunkkal, közösségük nem valamiféle ballaszt, amit elviselni, eltűrni szükséges. Ők alkotó, erős, példaadó tagjai a nemzeti közösségeknek, így a magyarokénak is. Nem a probléma, hanem a megoldás részei. Képviselőik, a parasportolók sikerei visszahatnak az épek társadalmára: ezért kell segíteni, elismerni és a rangjukon kezelni őket. Ez a paralimpia igazi üzenete: mindannyian összetartozunk.”

Felhasznált irodalom

Füzesi István: Tauber Zoli, a fenomén. Népsport, 1981. 02. 01. 9.

Herzog Tamás: Mozgásban a lélek. Dióhéjban a paralimpiai játékokról. Élet és Tudomány, 2008. 09. 12. 1161–1163.

Lukács Csaba: Gyilkos labdák. Pénz bomlasztja a parasportot is. Magyar Nemzet, 2006. 04. 22. 29.

Nádas Pál: A nyári paralimpiai játékok rövid krónikája. Sporthistória, 2003/4, 26–28.

Novák Miklós: Csonka láb, kikezdhetetlen akarat. 101 éve született a kétszeres olimpiai bajnok Halassy Olivér, a magyar vízilabda-legendárium egyik ihletője. Magyar Nemzet Sport7fő, 2010. 08. 02. III.

Rácz András: Edzés, kezek nélkül. Nemzeti Sport, 1997. 07. 29. 13.

Radványi Benedek: Hátrányból erényt. Tíz magyar paralimpiai sikertörténet. Heti Válasz, 2016. 09. 08. 52–53.

Rapai Nándor: Paralimpia Rióban. Fejlesztő Pedagógia, 2016/4–6, 64–72.

Szabó László: 68 magyar aranyérem Párizsban. Index.hu, 2024. 08. 28. https://index.hu/velemeny/2024/08/28/paralimpia-parizs-verseny-erem-siker/ (Utolsó letöltés: 2024. 09. 06.).

Tarnói Gizella: „A győzni akarás bennünk van”. Beszélgetés Nádas Pállal, a Mozgásjavító Általános Iskola igazgatójával. Élet és Irodalom, 2000. 12. 22. 13–14.

Tauber Zoltán és az élet maga. MandinerBlog, 2013. 04. 23.

Tiltakozás a dél-afrikaiak részvétele miatt. Népsport, 1976. 08. 14. 7.

Forrás: retorki.hu
(2024.09.09.)