A PÁRTÁLLAM CENZORAI A RUTINOS, RÉGI RENDEZŐK FILMJEIT IS INDEXRE TETTÉK

KÁDÁRÉK ÉVEKIG NEM ENGEDTÉK A KERESZTAPA MAGYARORSZÁGI VETÍTÉSÉT. Megjelent a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (RETÖRKI) folyóiratának idei második száma, mely ezúttal elsősorban filmtörténettel foglalkozik.

KULTURÁLIS GYARMATOSÍTÁS 1945-BEN ÉS NAPJAINKBAN

'A művészetek közül számunkra legfontosabb a film.” Gyakran citált mondat mostanság a szovjet kommunista „forradalom” vezérétől – a film aranykorát jóval megelőző időszakból. A mozgókép – és vele együtt az ember(iség) – hosszú utat tett meg a Lumière fivérek első mozijától a néhány másodperc alatt letölthető, otthon is azonnal, „okoseszközökön” megtekinthető alkotásokig, az ábrázolt világ élethű megjelenésétől való ijedtségtől a világ szinte teljes filmkínálatának eléréséig.Lenin mondata persze nem a film néptömegeket szórakoztató mivoltának vagy kulturális értékének, de a  benne kiaknázható komoly propagandalehetőségnek szólt. Magyar viszonylatban sem volt és lehetett mindez másként. Filmhíradók, háborús propaganda, majd a második világháború után a koalíciós pártok között felosztott mozik és filmforgalmazás, később az egypárt által meghatározott, filmekre vonatkozó direktívák jelölték ki a fejlődés irányát. A nyílt szovjet propaganda megkerülhetetlen és természetszerű volt – a katonai-politikai megszálláshoz társuló gazdasági, ideológiai és persze kulturális gyarmatosítással egyetemben. Mára abban is teljesen bizonyosak lehetünk, hogy a propaganda nemcsak diktatúrákban működik, és sikeréhez sem kell feltétlenül idegen haderő ország területén való állomásozása. Hogy a film – természetesen más művészeti ágakhoz hasonlóan – miként lehet aktuális és divatos ideológiák (és egyben ideológiai gyarmatosítás) eszköze, az napjainkban aligha szorul különösebb magyarázatra  - olvasható Nagymihály Zoltán szerkesztői előszavában a RETÖRKI oldalán.

TÖRTÉNELMI FILMEK ÁTHALLÁSOKKAL

Endrédi Tamás történész leszögezte, hogy mióta csak a  film létezik, azóta a történelmi filmek iránt nagy az érdeklődés. Ez alól Magyarország sem volt kivétel, már az 1920-as években sorban készültek a törté-nelmi témájú, sajnos mára túlnyomórészt elveszett némafilmek. A műfaj az ’50-es években kapott új erőre, ugyanis a  mindenkori, így a  kommunista hatalom számára is kiemelten fontos terep volt a film – és a későbbi sikerek is bizonyították, hogy a  nézők részéről komoly igény létezik a  történelmi témájú magyar fil-mekre, függetlenül a  rendező kilététől, vagy a  koncepciótól. Többek között A  kőszívű ember fiai (1965), az Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán (1966), az Egri csillagok (1968)  –  mindegyik regényadaptáció Várkonyi Zoltán rendezésében. Ezt a hatalom kultúrpolitikája örömmel aknázta ki, ahogy a filmesek is – áthallásokól nem mentesen.

MARILYN MONROE FILMJEI CSAK HALÁLA UTÁN KERÜLTEK VETÍTÉSRE

A  magyar filmkultúrára két nagy gyarmatosító telepedett rá: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. A  cenzúra és a  külföldi filmek térhódítása a  kezdetektől fogva jelen volt Magyarországon. 1942-ben betiltották a  háborúban álló országok filmjeinek importját, így az amerikait is. Talán ennek köszönhető, hogy 1943-ban Magyarország Európa harmadik legnagyobb filmkibocsátója (Olaszország és Németország mögött) lett. Az olaszokat a  Nyugat legjobb „haladó” filmművészeinek, míg Hollywoodot „imperialistának, értéktelennek és korruptnak” nevezték a korabeli kritikusok. 1956 után cirkusz kellett a népnek.1957-ben 38,8%, 1960-ban 34,1%, 1964-ben 40,6% volt a nyugati filmek aránya. A '60-as években jelentős kategóriának számított a zenés filmé, közülük a Beatles-filmek (Slágerrevü, Egy nehéz nap éjszakája, Sárga tengeralattjáró) voltak a  legnézettebbek. Már ekkor megfigyelhető volt, hogy sok film csak többéves csúszással került a magyar mozikba – Marilyn Monroe filmjei is csak halála után három évvel kerültek vetítésre, holott a lapokból már ismert volt a neve és az arca a magyar közönség számára is - többek között erről írt Chira Csongor, a RETÖRKI Történelemdidaktikai és Pedagógiai Műhelyének tagja .

FILMKUTATÁS TÖRTÉNETTUDOMÁNYI NÉZŐPONTBÓL

Nagy dóra politológus a mozgókép helye és szerepe a társadalomtudományi kutatásokban című dolgozatában azt vizsgálta, hogy kik és miért  a  filmet, mint gyűjtési módszert, vagy elemzésre alkalmas „terméket” az antropológia, a néprajztudomány és a  történettudomány területeire. Közli, hogy magyar vonatkozásban is megfigyelhető, hogy a filmek kutatása történettudományi nézőpontból is egyre inkább megjelenik.Gervai András több kötetet is szentelt a  filmek történeti meg-közelítésének. A  tanúk. Filmtörténelem azt igyekezett bemutatni, hogy az alkotók hogyan élték meg a szocialista kultúrpolitika mindenre kiterjedő felügyeletét, cenzúráját. 

A KÉT HÁBORÚ KÖZTI MAGYARORSZÁGOT POKOLKÉNT ÁBRÁZOLTÁK

Strausz Péter, a RETÖRKI  tudományos igazgatója leszögezi, hogya  két világháború közötti időszaknak már más arcát láttatják a szocializmus időszakának filmjei, mint amikor a dualizmust mutatták be, Sokkal erősebb kritika sugárzik a  filmekből az akkori társadalmi-gazdasági renddel szemben. Az Imposztorok (1969) az első világháború utáni összeomlásból és zűrzavarból kinövő különítményesek groteszk és rémisztő portréját égeti a néző elméjébe, a Móricz Zsigmond-adaptáció Árvácska (1976) pedig a  vidéki mélyszegénységet és kiszolgáltatottságot tükrözi be sötét szobánkba. Kérdés, hagyott-e  nyomot, s  ha igen, milyet Fábri Zoltán Utószezon (1967) című műve, ami a magyarországi holokauszt felelősségével való szembenézésre tett kísérlet. A  könnyedebb, ezáltal  –  dokumentálhatóan is  –  több nézőhöz, széles rétegekhez eljutott alkotások révén heroikus kép rajzolódik ki az időszak földalatti kommunista mozgalmáról: a Bors (1969–1972) és az Egy óra múlva itt vagyok (1973–1975) sorozatok főszereplői mellett azért Dezső és Oszi csendőrtisztek alakja is bizonyos tekintetben szeret-hető volt. A tizedes meg a többiek (1965) rengeteg gegje és szálló-igéje („Már a spájzban vannak az oroszok!”) között egy öregedő százados szájából elhangzó tragikus mondat valószínűleg sokakban visszhangozta-visszhangozza az idegen megszállók és szélsőséges diktatúrák őrölte 20. századi magyar sorsot: „–  A  nyilasok, meg a  németek is le vannak tojva. Mindenki le van tojva, alázatosan jelentem, csak mi nem. – Tévedsz, fiam, mi vagyunk a legcsúnyábban letojva.”

KEVÉS FILM MUTATJA BE A KÁDÁR-RENDSZER IGAZI ARCÁT

Sára Balázs Balázs Béla-díjas magyar filmoperatőr, televíziós operatőr, filmrendező a vele készített interjúban közli, hogy jó lenne megmutatni egyéni sorsokon keresztül a gulyáskommunizmus, azaz a Kádár-rendszer igazi arcát. Kevés film készült a Kádár-rendszerről. "Apám 1988-ban Tüske a köröm alatt címmel rendezett egy játékfilmet, mely a  vidéki pártfunkcionáriusok üzelmeiről szólt, de a filmesek ez idáig nem nagyon mentek bele ennek a korszaknak a feldolgozásába."

FIATALOK AZ AKASZTÓFÁN

Kahler Frigyes jogtörténész úgy gondolja, hogy több mint időszerű annak tudatosítása, hogy a fiatalkorúak halálra ítélésének Magyarországon volt jogi lehetősége. Ezzel a diktatúra jogalkotása nemcsak a  természettudományos tényeken lépett túl, de felülírta a  fiatalkorú elkövetőkre vonatkozó saját jogalkotásában megállapított pedagógiai és pszichológiai elveket is.

Forrás: retorki.hu
(2024.09.11.)