1956 - SEMMISSÉGI TÖRVÉNYEK - VALÓDI FELELŐSSÉGRE VONÁS NÉLKÜL

Bár négy törvényt és két országgyűlési határozatot hoztak az igazságtétel jogi rendezésére, valamint kilenc törvényt a kárpótlásról, a tettesek felelősségre vonására évekig nem volt lehetőség.

A 20. század diktatórikus rendszerei több millió embert fosztottak meg szabadságától, tulajdonától, alapvető emberi jogainak gyakorlásától, sőt, sokakat az életüktől is. Szinte nem volt olyan család Magyarországon, amelynek valamely tagját ne érte volna ilyen sérelem. A kárt szenvedettek létszámának felmérése csak a rendszerváltoztatás éveiben kezdődhetett meg - ezt a folyamatot mutatja be a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa, Marschal Adrienn.

1988. június 6-án a Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívásban lépett fel – egyebek mellett – a volt politikai elítéltek és internáltak jogi, politikai és erkölcsi rehabilitációjáért. Ezt követően több bizottság alakult az igazságtétellel kapcsolatos kérdések tisztázására. Először 1956 kérdését kezdte vizsgálni az 1988. június 23-án az MSZMP KB által létrehozott Történelmi Albizottság. Ennek eredményeként Pozsgay Imre 1989. január 28-án kimondta, hogy népfelkelés volt 1956-ban, ezzel megteremtve a további kutatások feltételét. Majd az 1989. február 20–21-ei KB ülésen elhatározták azt is, hogy felül kell vizsgálni az 1945–1962 közötti pereket. Ennek eredményeként jöhetett létre 1989. április 14-én a Zinner Tibor és Földvári József vezette 35 tagú Jogász-történész bizottság. A két, MSZMP által létrehozott testület mellett azonban a volt érintettek is hallatták hangjukat, így a TIB, a POFOSZ és a Recski Szövetség az 1989. május 27-én rendezett Törvénysértési és rehabilitációs ankéton megalakította a Független Rehabilitációs Bizottságot, melynek azonban nem volt politikai befolyása.

Az egykor politikai okokból elítélteknek a rendszerváltoztatás éveiben jogi úton háromféleképpen lehetett igazságot szolgáltatni. Az egyik a perújítás, melyet a vádlott, az ügyvéd és az ügyész is kezdeményezhetett. Ennek során az egykori ítéletet hatályon kívül helyezték, s az új tényállás és bizonyítékok alapján új ítélet született. Hátránya volt, hogy viszonylag lassú, de megadta az erkölcsi elégtételt az egykori elítélteknek. Más módja volt az egykori törvénysértő vagy megalapozatlan ítéletek megsemmisítésére a törvényességi óvás, melyet a legfőbb ügyész kezdeményezhet. Ebben az esetben kimondták, hogy az egykori ítélet törvénysértő volt, s felmentették a vádlottakat. A harmadik lehetőség, hogy törvényi úton kimondandták az egykor meghozott ítéletek semmisségét, vagyis meg nem történtnek nyilvánították az egykor lefolytatott eljárásokat. Ennek előnye, hogy aránylag gyorsan és egyszerűen, törvényhozással megoldható, több ezer emberre kiterjeszthető volt, viszont nem adott valódi erkölcsi jóvátételt az egykori áldozatoknak, mert kizárta a törvénysértések bíróság előtti feltárását.

Az igazságtétel folyamata során végül mindhárom eljárást alkalmazták, elsőként törvényességi óvásra került sor. Az eljárás hatálya alá esők számát kezdetben magasabbra tervezték, Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter 1989 márciusában még 15–16 per esetében javasolta ezt, konkrétan megemlítve a Standard, a MAORT, az FM és a Magyar Közösség elleni pereket. Végül még Mindszenty József esetében sem került sor törvényességi óvásra csak Nagy Imre és társai esetében folytatták le ezt az eljárást. Ennek eredményeként 1989. július 6-án kimondták az egykori elítéltek felmentését a vádak alól, három héttel az újratemetés megtörténte után(!). Emellett volt néhány olyan eset is, amikor perújrafelvételre került sor, például 1990-ben a volt egerbaktai jegyző ügyében vagy a pócspetri per esetében. A többi elítéltnek a semmisség törvényi kimondásával szolgáltattak jogi igazságtételt.

Míg az elsőként említett eljárások a bíróságokon zajlottak, addig az ítéletek semmisségéről szóló törvények megalkotása a parlament feladata volt. Az országgyűlés végül 1989. október 20-án tárgyalta és fogadta el az 1989. évi XXXVI. törvényt az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések jóvátételéről, 276 egyetértő, 4 ellenző és 26 tartózkodó szavazattal. Ebben kimondták az 1956. október 23. és az 1963. április 4. között elkövetett „politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban – harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak miatti elítélések” tekintetében is a semmisséget.

A törvény vitájában elhangzott a 20. századi diktatúrák során kárt szenvedettek részletes felsorolása is: a  zsidóság, a B-listázottak, a foglalkozásuktól eltiltottak, az ingatlanuktól megfosztottak, a kitelepített németek, a szlovákiai lakosságcsere elszenvedői, az elhurcolt hadifoglyok, a külföldön elítéltek, a lefokozott tisztek, a koncepciós perekben elítéltek, az internáltak, a kitelepítettek és a közbiztonsági őrizetre ítéltek.

Továbbá ugyanezen az ülésen az internáltakról és a kitelepítettekről készített jogszabályokat is elfogadták. Ezeket a semmisségi törvényhez képest még kevesebb, összesen 3 ellenszavazattal és 12 tartózkodással hagyták jóvá, 289 igen ellenében. A 19/1989. és a 20/1989. számú országgyűlési határozatok mentesítették az érintetteket a hátrányos jogkövetkezmények alól és kimondták, hogy az intézkedések politikai célokat szolgáltak. Az első semmisségi törvény és a két határozat elfogadásakor azonban egyértelmű volt az is, hogy újabb törvényekre lesz szükség, mivel ezek nem vonatkoztak minden érintettre.

A második semmisségi törvényt szintén az 1985-ben megválasztott parlament fogadta el 1990. március 14-én, 338 egyetértő, 1 ellenző és 9 tartózkodó szavazattal. Az 1990. évi XXVI. törvény az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélésekről rendelkezett. „Az 1945. január 1. és 1963. április 4. között az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések semmisnek tekintendők.”

A második törvény után is maradtak olyan érintettek, akik nem estek egyik hatálya alá sem, az ő érdekükben hozták meg a harmadik, illetve negyedik semmisségi törvényt. A harmadikban, vagyis az 1992. évi XI. törvényben mondták ki, hogy: „Semmissé kell nyilvánítani az 1963. április 5. és 1989. október 15. között [politikai okokból – M.A.] történt elítéléseket.” A negyedik semmisségi törvény, a „Lex Tóth Ilona” nevet kapta, mivel az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni megtorlással összefüggő elítélések jogalapjának semmisségéről rendelkezett. Ebben, vagyis a 2000. évi CXXX. törvényben a rögtönbíráskodás, a gyorsított, illetve a népbírósági tanács előtti eljárás során 1956-ban, illetve 1957-ben meghozott ítéletekről mondták ki, hogy meg nem történtnek kell tekinteni őket, ha azokat a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott tevékenység miatt hirdették ki.

A négy semmisségi törvény mellett a diktatúrák áldozatai erkölcsi jóvátételt is szerettek volna kapni, vágytak a bűnök eltörlésén túl a bocsánatkérés gesztusaira is. Az első semmisségi törvényben még csak a „kegyelettel való emlékezés” szerepelt, míg a másodikba már belekerült az áldozatok megkövetése is: „Mindezekért az Országgyűlés megköveti a nemzetet, és fejet hajt a törvénysértések valamennyi áldozata előtt.” Majd a harmadikban is határozottan kimondták az egykori eljárások elítélését: „Az Országgyűlés elítéli ezt a joggyakorlatot és erkölcsi elégtételt kíván adni mindazoknak, akiket az sújtott.” Továbbá az internáltakról és kitelepítettekről elfogadott két 1989-es országgyűlési határozat szövegébe az arra való garancia vállalása is belekerült, hogy még egyszer ne történhessen ilyen. „Az Országgyűlés […] elkötelezi magát olyan garanciák megteremtésére, amelyek hasonló gyakorlat elkövetését megakadályozzák.” A semmisség törvényi kimondása és a bocsánatkérés gesztusa mellett az is a kérdéskörhöz kapcsolódott, hogy a szabadon választott, első parlament 1990. május 2-án törvényt fogadott el 1956-ról.

Továbbá az egykori áldozatoknak – s ide már nemcsak a halál vagy börtönbüntetésre ítéltek tartoztak, hanem azok is, akiktől házukat, műhelyüket, boltjukat, földjeiket, egyéb vagyontárgyaikat vették el – anyagi jóvátétel is járt. A károk jóvátételére is többféle megoldás lett volna lehetséges: vagy a teljes, egykor elvett vagyon értékének megtérítése, vagyis kártalanítás, vagy a vagyon egy részének visszaadása, vagyis kárpótlás. Az, hogy a két lehetőség közül melyik fog megvalósulni már az első semmiségi törvény tárgyalásakor elhangzott, miszerint nem lesz kártalanítás, csak kárpótlás. Mindezt azzal indokolták, hogy: „Nyilvánvaló ugyanis, hogy az indokolt mértékű kárpótlás ez idő szerint méltánytalan terhet róna a most élő nemzedékre. Mert ennek terheit végül is a lakosságnak kellene viselnie.” Mindez azonban hamis állítás volt, mivel 1989-ben az állami vagyont 2–3 ezer milliárd forintra becsülték, s ennek végül csak 10%-át fordították kárpótlásra.

Az első ezzel kapcsolatos, 1991. évi XXV. törvény, amely a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szólt. A törvény mindkét diktatúra károsultjaira vonatkozott, mivel 1939. május 1-jét jelölte meg kezdőpontként. Ezt követően több mint 800 ezer érintett jelentkezett, akik az 1991-ben felállított és 1997-ig működő Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz nyújthatták be igényüket. Az anyagi kárpótlással kapcsolatban még további nyolc törvényt fogadtak el. Köztük az 1992. évi XXIV., XXXI. és XXXII. törvényt, a nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvényt, az 1994.évi XII. törvényt, a hadiözvegyekről és hadiárvákról szóló 1994. évi XLV. törvényt, az 1997.évi XXIX. törvényt és végül a 2006. évi XLVII. törvényt. A vagyoni kárpótlás azonban végül az egykori áldozatok kárára valósult meg, mivel a kárpótlás elfogadásával az érintettek lemondtak a teljes kártérítés jogalapjáról.

Bár négy törvényt és két országgyűlési határozatot hoztak az igazságtétel jogi rendezésére, valamint kilenc törvényt a kárpótlásról, a tettesek felelősségre vonására évekig nem volt lehetőség. 1989 őszén az Országgyűlés elfogadta azt a tételt, hogy: „A múltért és elődei intézkedéseiért azonban ez a kormány nem vállalhat felelősséget.” Továbbá a második semmisségi törvény preambulumában kimondták, hogy: „a bűnöket a sztálinista államhatalom követte el.”

A valódi felelősségre vonás lehetőségét évekig az elévülés jogi értelmezése akadályozta. A parlamentben Zétényi Zsolt és Takács Péter nyújtott be az elévülhetetlenségről szóló törvényjavaslatot, amit az országgyűlés elfogadott, viszont az Alkotmánybíróság megsemmisített, így az ügy megoldása évekig húzódott. Végül a nemzetközi jog segítségével sikerült áthidalni a kérdést, mivel ott az emberiesség elleni bűntettek nem évülhetnek el. Közben 1993 februárjában megalakulhatott a Kahler Frigyes vezette hattagú Történelmi Tényfeltáró Bizottság, mely elsősorban a sortűzpereket vizsgálta. Ennek eredményeként ezen évek alatt az egykori felelősök ellen összesen 40 ügyben indítottak bírósági eljárást, melyből 8 jutott el a vádemelésig, s végül 4 vádlott kapott letöltendő szabadságvesztés büntetést az 1956-ban eldördült sortüzek kapcsán.

További változást a 2011-ben elfogadott Alaptörvény, valamint a 2011. évi CCX. törvény jelentett, mivel mindkettő kizárja a kommunizmus idején elkövetett bűnök elévülését. Ezután indult eljárás a sortüzekért is felelős Biszku Béla ellen, akit viszont haláláig jogerősen nem ítélték el. Így bár az igazságtétel és a kárpótlás lezárult, de a történettudománynak továbbra is feladata a felelősök megnevezése és az áldozatok rehabilitálása. Ennek érdekében alapították 2013-ban a Nemzeti Emlékezet Bizottságát, melyet a kommunista diktatúrával kapcsolatos állami emlékezet megőrzésével és a diktatúra hatalmi működésének feltárásával bíztak meg.

Forrás: retorki.hu
(2024.10.22.)