A MAGYAR SZABADSÁGHARCOSOK NAPJA - REAGAN ELNÖK PROKLAMÁCIÓJA /RETÖRKI - KRONOLÓGIA/

1986. október 20-án, a magyar forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójához közeledve Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke október 23-át a Magyar Szabadságharcosok Napjává nyilvánította. Október 23-ának a Magyar Szabadságharcosok Napjává nyilvánítását eredetileg ifjabb Donald Wayne Riegle michigani demokrata szenátor kezdeményezte az amerikai felsőház Igazságügyi Bizottságában, még 1986. augusztus 1-én - olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapján.

1986. október 20-án, a magyar forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójához közeledve Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke október 23-át a Magyar Szabadságharcosok Napjává nyilvánította. Október 23-ának a Magyar Szabadságharcosok Napjává nyilvánítását eredetileg ifjabb Donald Wayne Riegle michigani demokrata szenátor kezdeményezte az amerikai felsőház Igazságügyi Bizottságában, még 1986. augusztus 1-én - olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapján.Október 23-ának a Magyar Szabadságharcosok Napjává nyilvánítását eredetileg ifjabb Donald Wayne Riegle michigani demokrata szenátor kezdeményezte az amerikai felsőház Igazságügyi Bizottságában, még 1986. augusztus 1-én (Michigan államban máig viszonylag jelentős magyar–amerikai közösség él.) Törvénnyé a szenátus és a kongresszus közös határozataként 1986. október 16-án vált, s ennek formai beteljesülését jelentette az elnöki proklamáció október 20-án. Az 5555. számú elnöki határozat szövege szerint: „A magyar emberek számos fejezetet írtak a szabadságért való küzdelemben, ám soha nem nemesebben annál, mint azt 1956-ban tették. Azon év október 23-án a magyarok, köztük ifjaikkal fellázadtak a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. A szabadságharcosok, ahogy a hősiességük és idealizmusuk által lenyűgözött világ elnevezte őket, szinte puszta kézzel küzdöttek a rájuk nehezedő esélytelenségben, s hamarosan árulás és kegyetlen elnyomás áldozatai lettek. De mégis a remény és inspiráció gyertyáját gyújtották meg, melyet sosem lehet kioltani. 1956 magyar forradalma igazán az emberek forradalma volt, az emberekkel az emberekért. Indítékuk az emberiség univerzális vágyódása volt a szabad élet, vallásgyakorlás és munkavállalás iránt, s hogy saját sorsuk irányítói lehessenek. A magyar forradalom bizonyította a kommunizmus azon hazugságát, hogy az embereket képviseli, s ráeszméltette a világot, hogy még vannak bátor szívek, melyek kihívják az igazságtalanságot. […] Tisztelegjünk 1956 magyar szabadságharcosai előtt a saját szabadságunk iránti megismételt elköteleződéssel, s folyamatos támogatással mindazok felé, akik ma az ő nyomukban járnak. Az 1956-os magyar hősök emlékére, s mindazokért, akik ma is küzdenek, a kongresszus és a szenátus 385-ös számú közös határozata alapján 1986. október 23-át a Magyar Szabadságharcosok Napjának jelölte, kérve s egyben felhatalmazva az elnököt, hogy ennek megfelelően nyilatkozatban deklarálja mindezt.”

A szimbólumokkal és politikai gesztusokkal a leggyakrabban jól sáfárkodó, nem kevéssé az elnök orátori képességeire támaszkodó – immár második – Reagan adminisztráció tehát harminc esztendővel a magyar forradalom kitörése után október 23-át National Hungarian Freedom Fighters Day-jé nyilvánította - írta Kávássy János történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapjának a Rendszerváltás kronológiája rovatában.

Miközben e lépés minimálisan is megkésettnek tekinthető (ideológiai szempontból mindenképpen), maga az aktus, sőt maga a formalizált szöveg sem választható el 1986 második felének saját valóságától, akár a magyar–amerikai kapcsolatok lokális, akár az USA globális szerepvállalását tekintjük. A kétoldalú amerikai– magyar kapcsolatok 1956 és 1961 között a mélypontjukon voltak, s a két ország kapcsolatainak normalizálására csak a kádári rezsim kiépülése és megszilárdulása után kerülhetett sor. Az USA vezetése tudatosan az általános politikai amnesztiát jelölte meg a kapcsolatok újraindításának origójaként, így az 1959-es és 1960-as részleges amnesztiák (egyéni kegyelmek, majd egyfajta „kisamnesztia”) érdemben nem befolyásolta Washington és Budapest viszonyát. A kérdésben azután állt be alapvető változás, hogy 1962 októberében Richard H. Davis európai ügyekért felelős külügyi államtitkár memorandumban jelezte, amennyiben Kádárék hajlandóak a teljes politikai amnesztiára, úgy Washington megszüntetné a magyar kérdés tárgyalását az ENSZ-ben, elfogadná a magyar ENSZ képviselő megbízólevelét, és azonnal hajlandó lenne megindítani a kétoldalú tárgyalásokat. Az így amerikai nyomásra (is) végrehajtott, 1963. április 4-re időzített amnesztia után indult be azon bilaterális interakció, melynek diplomáciai gerincét az 1964 májusával megindult tárgyalások jelentették. Bár a vietnami háború a magyar–amerikai kapcsolatokra is hatással volt, 1971 nyarára már a Szent Korona visszaszolgáltatásának lehetősége is felmerült („a külügyi kapcsolatok szempontjából megengedhető egy szimbolikus gesztus Kelet-Európa legliberálisabb rezsimje felé”). Tizenöt esztendővel 1956 forradalmának eltiprása után tehát a kádári magyar modellre már a keleti blokk „legliberálisabb rezsimjeként” tekintettek, s újabb 15 esztendővel később, 1986-ra Kádár János Magyarországa már az USA térségbeli kedvence volt. John C. Whitehead a kelet-európai politika irányításával megbízott külügyminiszter-helyettese 1986. októberi, budapesti tárgyalásain kifejezetten úgy fogalmazott, hogy „az USA-hoz Magyarország »áll legközelebb« a szocialista országok közül”. Mindebből nyilvánvalóvá válik, hogy az 5555. számú elnöki proklamáció a Magyar Szabadságharcosok Napjáról a bel- és gesztuspolitikához tartozott, ám az érdemben nem befolyásolta Washington és Budapest épp ekkorra tetőpontjára érő kapcsolatait.

A dokumentum aktuálpolitikai utalásait tekintve, így például a „megismételt elköteleződéssel, s folyamatos támogatással mindazok felé, akik ma az ő nyomukban járnak”, vélelmezhető, hogy azok Reagan elnök személyes elköteleződéséből, illetve a Nemzetbiztonsági Tanács politikai manővereiből fakadóan alapvetően a nicaraguai kontrák harcára vonatkozott. Ez azonban visszatekintve rendkívül sajnálatos, s szellemében valójában méltatlan a magyar forradalmárok áldozatvállalását tekintve. Az eredetileg a baloldali radikális szandinistákkal Somoza nicaraguai diktatúrája ellen harcoló kontrákból a CIA hozott létre ütőképes, immár amerikai fegyverekkel a Daniel Ortega vezette szandinisták – s így a szovjet befolyás – ellen harcoló mintegy 6000 fős hadsereget. A kegyetlenkedéseiről ismertté vált félkatonai alakulatokat a CIA már 1981-től részben a szövetségi költségvetésen kívüli forrásokból, így drogpénzekből, később, 1984-től pedig harmadik fél bevonásával más országok (pl. Brunei), illetve olykor kartellek (pl. Medellín)  „hozzájárulásából”  finanszírozta. Bár a híres-hírhedt 1985-ös iráni fegyvereladáskor, melyből a befolyt összeg ismét a kontrákhoz vándorolt, a CIA gyakorlatilag mindenkivel összeütközésbe került, s a részleteket maga Reagan legvalószínűbben nem ismerte, a szövevényes, s egyben törvénytelen akciók sora távolról sem volt 1956 forradalmához hasonlítható. Utóbbiakat tekintve így az amúgy is megkésett amerikai  főhajtás és tisztelgés a magyar szabadságharcosok előtt nem a jogosan elvárható kontextusban történt.


Fotón: George Schultz az USA külügyminisztere és Ronald Reagan az Egyesült Államok elnöke 1986-ban

Forrás: retorki.hu
(2024.10.20.)