A MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZ CSODÁLATTAL ÉS HÓDOLATTAL ADÓZIK A NEMZETI FELKELÉS HŐSEINEK

RAVASZ LÁSZLÓ REFORMÁTUS PÜSPÖK GONDOLATAI A REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉN

A Magyar Református Egyház Országos Intézőbizottsága 1956. november 1-jén alakult meg, amely kinyilvánította, hogy a Magyarországi Református Egyház zsinata és egyetemes konventje törvényes lelkészi elnökének továbbra is Ravasz László püspököt tartja. Azt a püspököt, aki a reformáció emlékünnepén így beszélt: az evangéliumi keresztyénség minden templomában, egész Európa területén újra megcsendül az égő bizonyságtétel arról, hogy mi kegyelemből, hit által igazulunk meg. Uralkodóvá vált a gondolat, az ősi igazság, hogy az üdvösséget sem megvásárolja, sem kiérdemelni, sem szerződéssel nem lehet. Ingyen adja azt a fölséges királyi kegyelem mindazoknak, akik élő hittel el tudják fogadni és magukévá tudják tenni. Mi reformátusok még magasabb csúcsokat is megjártunk, s bizonyára sok tanítás hangzott el arról, hogy a hit maga is ingyen ajándék, amit Isten jótékonysága juttatott azoknak, akik öröktől fogva választják és elhívják. 

Ravasz László református püspök szerint Luther és a reformátorok voltaképpen az isteni akarat beteljesítői voltak, a reformáció végső soron a Szentlélek művének tekinthető, ezért is nevezte őszi pünkösdnek a reformáció napját.

A református egyházi szónoklatnak a huszadik század első harmadában Ravasz László volt a legnagyobb hatású művelője. Neve, akárcsak Mindszenty bíborosé szorosan összekapcsolódik az 1956-os forradalommal és szabadságharccal.
 
Ravasz Lászlót (1882–1975), a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökét 1948-ban lemondásra kényszerítette a hatalmában egyre jobban megerősödő kommunista államvezetés, melyet ebben a vele szövetséges református egyházi körök is segítettek. Az '56-os forradalom idején viszont újra vezető szerephez jutott az egyházi életben.
 
Bereczky Albert, a következő püspök arra törekedett, hogy elődjét mindenfajta egyházi szolgálatból kizárja, de ezt csak részlegesen tudta elérni. Ravasz László lelkipásztorként saját gyülekezetében, a Budapest-Kálvin téri Református Egyházközségben „kegyelemből" még öt évig, 1953-ig engedték szolgálni. Kényszerű nyugdíjazásával egy időben azt is megtiltották, hogy a fővárosban éljen. Leányfalui nyaralójába költözve sem hagyott fel küldetésével, teológiai munkásságát dolgozószobájában folytatta.

Az 1956-os forradalom napjaiban az egyházi közvélemény akarata alapján Ravasz László visszatért Budapestre és vállalta a magyar reformátusság lelki irányítását. Vezető lelkészként a Kálvin téri gyülekezetben minden második vasárnap a Zsoltárok könyvének egy-egy szakaszát magyarázta igehirdetései során.
 
A Magyar Református Egyház Országos Intézőbizottsága 1956. november 1-jén alakult meg, amely kinyilvánította, hogy a Magyarországi Református Egyház zsinata és egyetemes konventje törvényes lelkészi elnökének továbbra is Ravasz László püspököt tartja.
 
Közös döntéssel megszüntették Az Út című országos hetilapot, és új lapot indítottak Reformáció címmel, amely azonban csak egy lapszámot érhetett meg.
 
A Reformáció című hetilap Ravasz László főszerkesztésében jelent meg november 4–10. dátumozással.
 
A lap 1956. november elején megjelent első és egyetlen számának fejléce Pál apostol Filippibeliekhez írt levelének idézetét választotta útmutatóul: „...az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is..."
 
Az újság címlapján közölte Ravasz László november 1-jén elmondott rádióbeszédét „A magyar reformátusok szava” címmel. Ebben a püspök a következőket hangsúlyozta:
 
„A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek: diákoknak, munkásoknak, katonáknak, férfiaknak, nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták. Anyai fájdalmában siratja el a hősi halottainkat: minden magyart, aki életét adta ebben a küzdelemben s vére árán még drágábbá tette mindnyájunk számára a magyar szabadságot. Csókot a sebekre, virágot a sírra! ... közöttük különösen ... két fiatal hittanhallgatónak, két református teológusnak sírjára, akik az Alma Mater kapujától párszáz méternyire hősi halált haltak... Bűnbánattal valljuk meg, hogy az egyház földi intézmény, kényszerűségen felül is engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és cselvetéseitől, s emiatt örökkévaló lelki céljainak szolgálatában is kárt vallott."
 
A forradalom leverését követően az Állami Egyházügyi Hivatal nem ismerte el törvényesnek a személyi változásokat és 1957. április elején Ravasz László püspököt véglegesen eltávolította egyházi szolgálatából.

Ennek ellenére a püspök szavai ma is irányadók. 

1956. november 4-én írta:  az Isten nélküli élet hiábavalóvá teszi az ember külső és belső életét. Kiábrándítja hitéből, pedig a hit az élet vitaminja. Megkeseríti a szívét és a száját. Közömbösségbe, majd pesszimizmusba kergeti, ami nihilizmusban végződik. Egyre több ajakról szólal fel a chorus infernalis: nem érdemes szántani, vetni, gyümölcsfát ültetni. Nem érdemes korán felkelni, későn feküdni le, ahogy alapigénk mondja, azaz nem érdemes dolgozni. És nem érdemes élni. Micsoda rettenetes állapot, amikor a magyar parasztnak nem kell a föld, a magyar munkásnak utált tárgy a szerszám, sa magyar lángelme úgy hessegeti és pusztítja el a gondolatait, mint kártékony bogarakat. Persze, nem érdemes élni az embernek, ha csak gép. Nem érdemes élni, ha csak állat. Csak úgy érdemes élni, ha az ember Isten gyermeke, ha nem csak test, hanem halhatatlan lélek is. 

Rá egy héttel igehirdetésében kifejtette: ez a szegény, árva kis Magyarország, ez a megvetett és semmibe vett kicsiny ország, mikor érhette volna el, hogy az egész világ lelkiismerete - hiszem, még azoké is, pillanatnyilag szembenállnak vele - mellette áll. Szegény kicsiny törékeny naszádodban a világtörténelem Szküllái és Kharübdiszei között, zúgó viharban kell átvinni egyetlen örökségedet, amelyet ma sem tudok másképpen kifejezni, mint úgy, ahogy kifejeztem egyszer: a nagy szociális átalakulás, a forradalom vívmányainak megőrzése, hibáinak kiváltása, tétele jóvátétele. Ezt viszi át a túlsó part felé, a szabad, boldog népek közé, a független, igazi, szociális Magyarország csábító és hívogató tájai felé.
Mi pedig mindnyájan, kezünket összefogva, hitünkkel belefogódzunk az Úr Jézus Krisztusba, és előre bármilyen vihar, hajónkmegy. Krisztussal a viharban, annyit jelent, mint megérkezni, mint mindig otthon lenni.

RAVASZ LÁSZLÓ ÉS A REFORMÁCIÓ

A püspök kifejtette, hogy Kálvin nem azt hirdeti, hogyha van predestináció, akkor nincs szükség jócselekedetre.

Kegyelemből tartatatok meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék." (Ef 2,8-9)
Ebből a nagy evangéliumi tételből, az isteni kijelentés alapgondolatából két helytelen következtetést szoktak levonni. Az egyiket ellenségeink hirdetik, azzal vádolván minket, hogy nincs értéke a jócselekedetnek, sőt felesleges dolog jót cselekedni. Ez a vád sokszor hangzott el Kálvin és népe ellen. Szerencsére a történelem és az élet fölséges cáfolata összetörte ezt a sátáni vádat. A másik ferde következtetést túlzó szakadárok, szektáskodó zelóták hirdetik, s eszerint az újjászületett ember nem törődjék az erkölcsi törvényekkel, mert akármit cse¬lekszik, mindaz jó. Már az ókorban ilyen szekták voltak, különö¬sen a görögkeleti keresztyénségben mai nap is vannak, sőt bi¬zonyos rajongó csoportok az evangéliumi keresztyénség hatá¬rain belül is mintha hajlandók volnának ilyesmire. Felfogásuk szerint az újjászületett ember a tökéletesség birtokába jut, a tökéletesség elveszíthetetlen, szinte természeti állapot, ennél¬fogva akármit cselekszik, ha rossznak is mondja azt a világot, az szükségképpen jó.
Mindezekkel szemben hirdetjük és valljuk, hogy a jócselekedetek igazi értékét az evangéliumi keresztyénség tanítja a legtisztábban. A Heidelbergi Káté gondolatait követve azért kell jót cselekdnünk, mert Krisztus, miután vérével minket megváltott, egyszersmind szent Lelke által meg is újít minket az Ő hasonlatosságára, avégből hogy egész életünkkel Isten iránt való háládatosságunkat az Ő jótéteményeiért megmutassuk . Azért is kell jót cselekednünk, hogy a mi hitünk felől annak gyümölcseiből mi is bizonyosak legyünk.

A SZABADSÁGHARC LEVERÉSÉT KÖVETŐEN IS BÍZTATTA A HÍVEKET, TÖRTÉNELMI PÁRHUZAMOKKAL

A keresztyénség nem azért terjedt el, mert az apostolok nagyon ékesen beszéltek, rendkívüli tudósok voltak, és nagyszerű logikai készültséggel kényszerítették megadásra az ellenséget; hanem azért terjedt el, mert egyre több ember élt vonzó,  boldog életet. Azzal terjedt el a keresztyénség, hogy aki a Krisztusé lett, új teremtménnyé vált. A Római levél szerint sötétségből világosságba érkezett, álomból ébredt fel, nappalhoz méltó életet élt. Azok voltak a legfölségesebb prédikátoraink, akik talán meg sem szólaltak, csak némán szenvedtek, mindent megbocsátottak és mosolyogva haltak meg. Azért volt ellenállhatatlan ereje a keresztyén missziónak, mert aki hatalmába jutott, nemessé, jóvá, hűvé, boldoggá vált. Telt volt a szíve békességgel és szeretettel. Nem lehetett megijeszteni, nem lehetett megharagítani. Odaadta az egész világot Krisztusért és győzelmes kiáltással halt meg reázuhanó kövek ütése alatt vagy vadállatok karmai között. A keresztyén anyaszentegyház nem doktorai, orátorai, hanem mártírjai és hősei által győzött. Azért, ha angyaloknak nyelvén beszélnél is úgy hasogatnád az Igét, mint kilenc írástudó, költői képzeleted kifestené még a szivárványt is, mégsem tudsz egyetlen-egy lelket meghódítani, ha életedben valami riasztó, valami hazug, valami gonosz folt sötétlik. Viszont némakkal, tudatlanul, szürke gondolatok között, ha alázatosan és hűségesen végzed a szolgálatot szent misszióját, ha el nem fáradsz a pohár víz és a letörölt könny prédikációiban, a nagy tervek és nagy szólamok helyett egy kicsiny, hű szíven, a te szíveden csodák mennek végbe.

Források: lelkesz.com, reformacio.ma, arcanum.hu