A FELKAPOTT PERCEMBERKÉK HELYETT A SZENTEK LEGYENEK PÉLDAKÉPEINK

Pár éve Krakkóban új magyar kápolna épült. Képeit egy kárpátaljai magyar görögkatolikus szertartású pap készítette. Tele az egész szent és szentéletű magyarok képével. Akik látták, azokra döbbenetes hatást tesz a szentek sokasága, a látvány. Rajta vannak a nevek is, hiszen sok új szent nem nagyon ismerős mindenki számára.
Azt is tudnunk kell,  hogy föl lehet és fel is kellene kerülnünk egy másik, egy láthatatlan tablóra.
 
Az eszményekre szükségünk van. Az eszmények, az eszményeket képviselő személyek minden időben vonzzák, lelkesítik az embert. Hozzátartoznak az életünkhöz, talán észrevétlenül is alakítanak minket. Elsősorban a fiatalok azok, aki igénylik az eszményt. Szeretik nézegetni azt, akire érdemes felnézni. Meg is kapják a világtól az eszményeket, de milyeneket? Minden héten újakat, egy-két hétre szóló eszményeket, sport- és filmcsillagokat, lehetőleg botrányaikról elhíresült sztárokat, a divathullámok taraján lovaglókat, akik jönnek és mennek, kétes értékű sport rekordereket, erővirtuózokat, szóval a percemberkéket. Ha őket követik a fiataljaink, akkor divatba jöhetnek, s a divatból aztán ki is mennek.
 
Mindenszentek napján időtálló eszményekkel szembesülünk. Emelkedett lelkiséget képviselő embereket állít elénk az egyházunk. És követhetőket, amikor kortársainkat is a szentek között látjuk: Teréz anya, Apor Vilmos, Batthyány László.  Ők nem vértelen, ködös legendák világából lépnek elénk, hanem a XX. század véres, vaskos realitásából nőttek fel az oltár magaslatára humanizmusukkal, Isten és embertársi szeretetükkel. Szétfeszítették az új kor könyörtelen vaspántjait és példát adtak arra, hogy a világ eljegesedő, testvérietlen, szeretetlen korszakában is lehet szeretni.
 
Boldogító híre az egyháznak a világ számra: sokkal több a névtelen, az ismeretlen szent, mint amit a hagiografia, a szentek élete felsorol. Nincs numerus clausus, vagyis lezárt létszám, nincs az Egyháznak gettója, mert Isten minden népéből toborozza országának tagjait. János apostol, aki még a zsidóság bűvöletében élt, mikor megírta Apokalipszisét, a mai olvasmányban felszabadultan beszél arról, hogy a Mindenszentek galériájában ott vannak keletről, nyugatról, minden népből és nemzetből.

A történelem, a földi élet sokszor volt darázsfészek, veszett darazsak fészke, de mindig, minden korban éltek benne hősök, olyanok, aki áldatlan környezetükben megvalósították a szeretetet, a békét. Az életszentség nem mások, a kapitalisták, a szocialisták, a négerek, a mohamedánok legyőzése, hanem az önmagunk felett aratott győzelem.

A szentekben az a magasztos, hogy nem divatminták, divatkollekciók, nem sorozatban gyártott, kopírozott emberkék. Minden szent a maga korában megtalálta a személyre szabott, korához kötött feladatait. Hősök és szentek lettek saját korukban, de a lényeget tekintve korszakokat átívelő magasztossággal, példaadással.

A szenteket inkább csodáljuk, mint követjük – szoktuk mondogatni némi cinizmussal. Pedig a pedagógiájuk: ha ők tudtak győzni, miért ne tudnánk mi is felemelkedni az ő szintjükre, miért ne tudnánk mi is győzni? Csak ne legyünk szolgalelkű utánzók, imitálók, kopírozók.

Mindenszentek ünnepén és másnap, halottak napján találkozik az élő, a küzdő egyház, - vagyis azok, akik még nem léptük át a halál kapuját -, a szenvedő egyház tagjaival, - akiknek emlékét őrzik a temetők, akik a tisztító tűzben várják megdicsőülésüket -, s jelen lesz a diadalmas egyház örvendező tagjaival, akik Szent János szavai szerint fehérre mosták magukat a Bárány vérében. Ne ódzkodjunk ettől a találkozástól, nyissuk ki lelkünket a kegyelem számára, amit az ő közbenjárásuk eszközöl.

P. Reisz Pál OFM