1956 - MEGALAKUL A NAGY-BUDAPESTI KÖZPONTI MUNKÁSTANÁCS
RETÖRKI-KRONOLÓGIA
November végétől kezdve egyre több megfélemlítő eszközt vetett be a Kádár-kormány a munkástanácsok megtörésére. 1956. december elején mintegy kétszáz munkástanács-tagot tartóztattak le. Ezzel szemben természetesen tiltakozásukat fejezték ki a munkástanácsok. A hatalom december elején statáriumot hirdetett és rögtönítélő bíróságokat hozott létre.
1956. október 23-át követően sorra alakultak a nemzeti, illetve forradalmi bizottságok, amelyek kezükbe vették az egyes települések irányítását. Mellettük szintén kiemelkedő jelentőségük volt a létrejövő munkástanácsoknak, amelyek az üzemek vezetését vették át. A munkástanácsoknak fontos szerepe volt nemcsak a gyárak, üzemek irányításában, de munkáltatói és érdekvédelmi, sőt a helyi politika kérdéseiben is - Juhász Pintér Pálnak, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársának írását ajánljuk.
Mindennek a jelentőségét mutatja, hogy az Írószövetség 1956. október 23-ai kiáltványának negyedik pontja is szorgalmazta, hogy „az üzemeket a munkások és a szakemberek vezessék”. Az önigazgatásnak ezen formáját néhány napon belül a Szakszervezetek Országos Tanácsa, majd a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége is helyeselte, megpróbálva ezáltal a folyamatot kontrollálni – sikertelenül. Ekkor még ugyanis a párt és szakszervezeti felső vezetés úgy gondolta, a forradalommal szemben lehet majd támaszkodni a munkástanácsokra.
A munkástanácsok három feladata az adott gyár irányítása, a munkások politikai képviselete és egyben érdekvédelme volt. Általános politikai követeléseik közé tartozott a szovjet csapatok kivonása, a nemzeti függetlenség, és demokratikus parlamenti választások megtartása. A követelések nyomatékosítására már októberben megjelent a sztrájk eszköze. Példaként említhető az 1956. október 30-án megalakult Budapest Józsefváros Állomás Munkástanácsa, amely deklarálta, hogy „mindaddig, amíg Magyarország területén Szovjet katonai csapatok tartózkodnak, általános sztrájkot hirdet ki és amíg a Szovjet csapatok kivonulása tart, csak élelmiszert és gyógyszert szállít. Amennyiben a Forradalmi Hadsereg részére vasúti szállítás szükséges, azt minden feltétel nélkül elvégzi.”
A szerveződés gyorsaságát mutatja, hogy már egy héttel a forradalom kitörése után, október 31-én összeült a Munkástanácsok Parlamentje: itt fogalmazták meg az irányelveket jogaikról és működésük alapelveiről. A határozat merített a jugoszláv modellből: követelte a sztrájkjog törvénybe iktatását, az önálló gazdálkodás lehetőségének biztosítását, az igazgatóválasztást pályázat útján való lebonyolítását, a szervezkedés és szövetkezés szabadságát. A dokumentum politikai tartalmú követeléseket is megfogalmazott: a szovjet csapatok kivonását, a nemzeti függetlenség és a nemzeti és vallási ünnepek gyakorlásának biztosítását, valamint méltányos kárpótlást a parasztságtól elrabolt földek miatt.
A munkások önigazgatási szervei igazi politikai szerepet 1956. november 4-e, a szovjet intervenció után játszottak. Míg a helyi forradalmi bizottságokat Kádár János kormánya első, november 7-én kelt rendeletei egyikével megfosztotta az intézkedés jogától, az üzemi munkástanácsokat hajlandó volt elismerni. A demokratikus választások során a forradalom mellett kiálló vezetők győztek, november 14-én pedig a kormány ellenintézkedései dacára megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács (KMT). A szervezet mintegy 500 küldöttel az újpesti Egyesült Izzó épületében jött létre. A KMT követelései közé tartozott többek között, hogy Nagy Imre vegye át a kormány vezetését, a szovjet csapatok vonuljanak ki, legyen többpártrendszer, valamint szabad és titkos választás. Ezek mellett ragaszkodtak a sztrájkjoghoz és a termelés munkásellenőrzéséhez. Az erőszakszervezetek ügyében is kifejezésre juttatták egyértelmű véleményüket: „Tiltakozunk az ellen, hogy az ÁVH tagjai az újonnan alakult karhatalmi szervekhez felvétessenek. Követeljük, hogy az új karhatalmi szerveket a forradalmi ifjúság, a magyar honvédség néphez hű fiaiból, a rendőrség és az üzemek dolgozóiból szervezzék meg. Az új karhatalmi szerv semmiképpen sem lehet párt, sem személyek érdekét védő alakulat. A Münnich-féle katonatiszti nyilatkozat azonnal veszítse érvényét. Egyben elítélünk mindenféle önkényt.” Határozatukban leszögezték, hogy mindaddig, amíg követeléseikre kielégítő választ nem kapnak, csak a legszükségesebb, a lakosság ellátását szolgáló üzemeket működtetik. Miután deklarálták azt is, hogy a szocializmus elvi alapján állnak és a termelőeszközöket társadalmi tulajdonnak tekintik, nem lehetett azzal vádolni őket, hogy ellenségesen viszonyulnak a szocializmushoz, a „fasizmus” bélyegét sem lehetett rájuk ragasztani. Pártokhoz való kötődéssel sem vádolhatták őket, hiszen elítélték a pártoskodást, sok helyen kitiltva az üzemekből a pártszervezést – mindez persze ekkor elsősorban a megszerveződő MSZMP-vel való szembenállást jelentette. Létezése és működése egyfajta alternatív hatalmi központ kialakulását is előrevetítette a Kádár-kormánnyal szemben. A kommunista vezetés ezért is kénytelen volt fogadni a Rácz Sándor és Bali Sándor vezette küldöttséget, de ez érdemi megegyezésre nem vezetett. Kádárnak létérdeke volt, hogy eredményeket mutasson fel, és hogy az ország felvegye újra a munkát. Az országot fenyegető gazdasági válságra és a lakosság kifáradására tekintettel, valamint, hogy tárgyalási pozícióját erősítse, a KMT november 16-án – a sztrájkjog fenntartása mellett – elrendelte a munka felvételét, illetve a munkástanácsok képviselőit november 21-ére Budapestre, a Nemzeti Sportcsarnokba hívta, hogy megalakítsák az Országos Munkástanácsot. Bár ennek megtartását előzetes egyeztetések előzték meg a szovjetekkel és a Kádár-kormánnyal, utóbbiak körülzárva a sportcsarnokot megakadályozták a gyűlés megtartását. A KMT Akácfa utcai székhelyén ugyan formálisan határoztak az Országos Munkástanács megalakításáról, de úgy döntöttek, hogy a Kádárék által már elismert KMT képviselje a vidéki munkástanácsokat is.
A politikai sztrájk eszköze továbbra is a munkások kezében volt, amellyel éltek is, és hatásosnak is bizonyult. Az Országos Munkástanács eredeti tervek szerinti megakadályozása miatt is 48 órás figyelmeztető sztrájkot szervezett a Központi Munkástanács, amelynek erőteljes foganatja lett.
November végére Kádár elég erősnek érezte magát a keményebb fellépéshez: „Az a véleményem, hogy az ellenforradalommal szemben nem úgy kell harcolni, hogy követeléseinek engedünk, hanem úgy, hogy az ellenforradalmat szétzúzzuk… Nem lehetünk puhák, nem lehetünk engedékenyek, mivel az ellenforradalmat nem lehet megbénítani, megállítani engedmények segítségével – ezt a receptet egyszer már kipróbáltuk.” Fontos hangsúlyozni, hogy ekkor a társadalom nagyobb része még mindig a Nagy Imre-kormány mellett köteleződött el, és több olyan társadalmi megmozdulás is lezajlott november 4-e után, többek között a KMT kezdeményezésére is, amellyel a forradalom melletti kiállásukról tettek az emberek tanúbizonyságot. Kádár „bátorságát” az alapozta meg ebben a helyzetben, hogy eddigre már létrejött az a karhatalmi erő, amely mögötte állt. Ezenkívül a szovjet csapatok jelenléte szintén Kádárt támogatta. 1956. december 2-án a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága részéről megtörtént az októberi események ellenforradalomnak való minősítése is. Kádár itteni felszólalásában az ellenforradalom képviselőinek, kommunista- és szovjetelleneseknek nevezte a munkástanácsokat, akik a funkcionáriusokat kiteszik az üzemekből. A hozzászólók egyetértettek a kettős hatalom felszámolásában, a munkástanácsok tevékenységének üzemi szerepre korlátozásában.
A KMT-vel szemben megkezdődött az aknamunka. Nevükben olyan röpcédulákat hamisítottak például, amellyel a szovjetek elleni fegyveres akciókra hívtak fel. Többek között az ilyen jellegű szétzüllesztési kísérletek is arra ösztönözték a KMT-t, hogy saját újságot indítsanak Munkásújság címmel, hogy hitelesen tudják céljaikról, tevékenységükről tájékoztatni a közvéleményt. A kommunista hatalom azonban nem ismerte el a szervezet jogát sajtótermék megjelentetésére, így annak ellenére, hogy az első példányokat már kinyomtatták, azok nem kerültek a szélesebb nyilvánosság elé. Sőt a korábban már Tájékoztató címen megjelent kiadványukat sem folytathatták, mert a szovjet szervek több gyárban lefoglalták a sokszorosító gépeket. Erre válaszul a Központi Munkástanács bojkottot hirdetett valamennyi hivatalos újságra nézve.
November végétől kezdve egyre több megfélemlítő eszközt vetett be a Kádár-kormány a munkástanácsok megtörésére. 1956. december elején mintegy kétszáz munkástanács-tagot tartóztattak le. Ezzel szemben természetesen tiltakozásukat fejezték ki a munkástanácsok. A hatalom december elején statáriumot hirdetett és rögtönítélő bíróságokat hozott létre. 1956. december 11-én letartóztatták a KMT két vezetőjét, Rácz Sándort és Bali Sándort. A letartóztatások elleni tiltakozásul a KMT december 11–12-ére országos sztrájkot hirdetett: a termelés, a vasúti forgalom és a tömegközlekedés szünetelt. A kormány erre reagálva törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat. Ezzel a szabadságharc vívmányainak legfőbb védelmezőit némította el a hatalom.
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
(2024.11.14.)