A FORRADALMÁROKAT HŐS ORVOSOK KÍSÉRTÉK A CSATATÉRRE

A Nemzeti Fórum Egyesület és a Honvédelmi Minisztérium szervezésében katonai tiszteletadással és a kegyelet virágaival emlékeztek meg a világháborúk és az 1956-os forradalom és szabadságharc katonaorvosaira, ápolóira november 4-én délután Budapesten, a Magyar Orvos Hősi Halottak Emlékszobránál.


Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum Egyesület elnöke beszéde elején gyermekkori emlékeit idézte fel, amikor azon november 4- a szovjet tankok dübörgése ébresztette őket, és ő azt akarta, hogy a harckocsik helyett jöjjenek vissza a villamosok. Ahányszor Lakitelekről a nemzeti gyásznapon utazik fel Pestre, ezt a dübörgést hallja. „Nehéz megszabadulni annak a rettenetnek az emlékétől, amit akkor szüleim arcán láttam.” Majd arról beszélt, hogy milyen lényeges, hogy egy országnak legyen szervezett hadserege. Felidézte, hogy a forradalom második-harmadik napjára már nagyobb közösség jött létre orvosokból, ápolókból és orvostanhallgatókból a sebesültek mentésére. Ugyanez mondható el a forradalmárokról, akik közösségbe szerveződtek.

Lezsák Sándor megemlítette, hogy a szobor a Klinikák és Ludovika közt áll egy sajátos erőtérben. Így az emlékmű a magyar nemzet örök áramforrása.

Az emlékszobrot 1942 májusában a Magyar Országos Orvos Szövetség és a Honvédorvosok Tudományos Egyesülete állíttatta az első világháború orvos-áldozatainak emlékére, az önfeláldozás és a kötelességtudat jelképeként. Horvay János szobrászművész alkotása a magyar társadalom hálájának és kegyeletének a szimbóluma. A pártállam idején a szobrot elhanyagolták, gaz vette körül, és a régi MDF egészségpolitikai munkacsoportjának vezetője, Fehér doktor úr kezdeményezte először az emlékmű felújítását.
Az Országgyűlés alelnöke szerint ma egyre jobban megbecsülik a katonákat, katonaorvosokat, ami nagyon fontos, mert a békéhez erős hadsereg kell.
 
Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter (fotón) arról beszélt, hogy „a XX. század rettenetesen nehéz korszak volt a nemzet életében, a háborúk és a diktatúrák kora. A magyarság csaknem minden generációjának fegyvert kellett fognia. A hadra kelt sereget a két világháborúban és a felkelt nemzetet az 1956-os forradalomban orvosnemzedékek kísérték a csatatérre, hogy gondoskodjanak egészségükről és megpróbálják megmenteni életüket ott, ahol aratott a halál. Küzdelmük ugyanolyan elkötelezettséget és hozzáértést, hősiességet és önfeláldozást igényelt, mint fegyverrel állni az ellenség elé és az arcvonalban küzdeni. Naponta szembe kellett nézniük a háborúban mindenütt ólálkodó ezerarcú halállal. Számukra az offenzíva rengeteg sebesültet, a visszavonulás is rengeteg sebesültet, és jó eséllyel fogságba esést, a fogságba esés pedig teljes eszköztelenséggel járó felelősséget jelentett. Új, addig nem tapasztalt betegségek jelentek meg tömeges mértékben. A rettenetesen megterhelt lélek szenvedései mellett az új fegyverek és harcmodorok százezrével szedték áldozataikat. Szolgálatuk mégis sikeres volt. Ha csak az I. világháborút tekintjük, abból a 2 millió 400 ezer sebesültből és betegből, akit ellátásban részesítettek, csak 380 ezer embert veszítettek el. Több mint 2 millióan katonaorvosaink és az egészségügyi személyzet önfeláldozásának köszönhetik életüket. Emlékeznünk kell a frontsebészekre, akik lehetetlen körülmények között, petróleum lámpával világítva, asztallapot műtőasztalként használva, fájdalomcsillapítás nélkül operáltak megállás nélkül. És emlékeznünk kell azokra, akik elsőként vették fel a küzdelmet a pandémiával, a spanyolnáthával. 1956-ban azok, akik hippokratészi esküjüknek eleget téve titokban gyógyították a felkelőket, a halált is vállalták.”

A miniszter kiemelte, hogy „Horvay János szobra nemcsak az orvoshősökre emlékeztet. Mellettük ott voltak a soha meg nem énekelt szanitécek és sebesültvivők, valamint a méltatlanul elfeledett ápolónők.  Rájuk is emlékeznünk kell. Az ő áldozatos munkájuk nélkül a legtöbb orvosi erőfeszítés hiába lett volna, és ők is meghozták a maguk véradóját.
 
Egészségügyi katonáink embert próbáló szolgálatát a feledés járja körül, és ahogyan lehetetlen számon tartani minden harctéri hőstettet, ugyanúgy lehetetlen felidézni minden megmentett életet. Ugyanakkor a nemzet önmagával szembeni kötelessége, hogy időről időre fellobbantsa az emlékezés fényeit, és tisztelegjen elkötelezett szolgálatuk előtt.
Amíg lesznek háborúk, és amíg lesz magyar honvédség, a nemzetnek mindig szüksége lesz orvoskatonákra. Köszönjük, amit a nemzetért tesznek, és nagy tisztelettel emlékezünk meg azokról, akik a hazáért életüket kockáztatók életét mentették.”
 
A rendezvény végén a józsefvárosi emlékműnél koszorút helyezett el Szalay-Bobrovniczky Kristóf, Lezsák Sándor, Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium államtitkára, Dallos Gyula a Kincsem Nemzeti Lovas Program megújításáért és végrehajtásáért felelős miniszteri biztos, valamint a hagyományőrző, az 1956-os és az egészségügyi egyesületek képviselői.
 
m.a.
 
(2024.11.05.)