A LÁNCHÍD KETTŐS ÉVFORDULÓJA

A Széchenyi István által kezdeményezett Lánchidat 175 évvel ezelőtt, 1849. november 20-án adták át. A második világháború alatt a többi budapesti hídhoz hasonlóan felrobbantották a német csapatok. Újjáépítése a békekötés után kiemelt jelentőséggel bírt, mivel léte nemcsak közlekedési szempontból volt fontos, hanem mert a híd azóta is a főváros egyik szimbolikus építménye. 1949. november 20-ára elkészült újjáépítésének történetét és annak korabeli visszhangját a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Marschal Adrienn eleveníti fel.

Egy Budát és Pestet összekötő, állandó kőhíd ötlete már a 18. század végén megfogalmazódott, megvalósítása azonban Széchenyi István nevéhez kötődik. A gróf angliai útjai során tanulmányozta az ott lévő hidakat és ennek hatására határozta el, hogy Budát és Pestet egy függőhíd kösse össze. Ennek érdekében 1832-ben életre hívta a Budapesti Hídegyesületet, valamint megnyerte a tervnek József nádort és Sina György bankárt is. Négy évvel később az Országgyűlés törvényt hozott a felépítéséről (1836. évi XXVI. törvénycikk). 1842. augusztus 24-én megtörtént az alapkő letétele, s William Tierney Clark tervei alapján Adam Clark irányításával megkezdődött az építkezés. A 380 méter hosszú, háromnyílású, kőpilléres, merevítőtartós hidat végül – a sors keserű fintoraként – 1849. november 20-án a szabadságharc utáni megtorlást végrehajtó Haynau adta át, az akkor már a döblingi elmegyógyintézetbe küldött Széchenyi pedig nem is láthatta.[1]

A felépített híd az ezt követő évtizedekben a főváros egyik szimbólumává vált. Első felújítására 1913 és 1915 között került sor, majd 1938-ra, az Eucharisztikus Világkongresszusra díszkivilágítást is kapott. A második világháború végén azonban nem kerülhette el a sorsát, így a többi budapesti hídhoz hasonlóan ezt is felrobbantották a visszavonuló német csapatok, 1945. január 18-án.

A háború befejezése után a közlekedési gondokat pontonhidakkal oldották meg, de azonnal felmerült a Lánchíd helyreállításának szükségessége is. Az első konkrét lépéseket 1947-ben tették meg, amikor létrehozták az 1848 tagú Lánchíd Bizottságot. Ezen szervezetnek a korabeli politikai és kulturális élet számos szereplője tagja volt, így kommunista politikusok –  Apró Antal, Dobi István, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Kádár János, Losonczy Géza, Marosán György, Nagy Imre, Ortutay Gyula, Rákosi Mátyás és Rajk László – mellett a szociáldemokrata Bán Antal, Kéthly Anna és Szakasits Árpád, a kisgazda Dinnyés Lajos és Tildy Zoltán, a parasztpárti Erdei Ferenc, a polgári radikális Vámbéry Rusztem és Károlyi Mihály, valamint Bajcsy-Zsilinszky Endréné is. A kulturális élet jeles személyiségeiből szintén sokakat meghívtak, így többek között tagja volt az írók és költők közül Déry Tibor, Fenyő Miksa, Heltai Jenő, Illyés Gyula, Márai Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Zelk Zoltán és Zilahy Lajos, a zenészek közül Kodály Zoltán és Fischer Annie, a festő Csók István, a tudós Szentgyörgyi Albert és Szekfű Gyula, a színészek közül pedig Bajor Gizi, Balázs Béla, Gobbi Hilda, Greguss Zoltán, Jávor Pál, Major Tamás, Péchy Blanka, Somlay Artúr, Szörényi Éva és Várkonyi Zoltán.[2]

Emellett a Gerő Ernő vezette közlekedési tárca az ország lakosságát is bevonta a híd újjáépítésébe és különböző gyűjtéseket rendezett. Így az 1947. évi szilveszteri mulatságokon is az újjáépítésre gyűjtöttek a különböző szórakozóhelyeken. Ezt nemcsak önkéntes alapon tették, ezen a napon ugyanis minden számla végösszegéhez az adott hely besorolásától függően 50 fillér és 3 forint közötti összeget adtak hozzá, amit a Lánchíd felújítására különítettek el. Emellett a következő évben alumínium plaketteket is készítettek és árusítottak, valamint önkéntes felajánlások is érkeztek a lakosság részéről.[3]

Az építkezés mindennek köszönhetően jól haladt, a Dunába szakadt láncok nagy részét sikerült megmenteni, a felesleges törmelékeket pedig robbantással távolították el. A hidat Sávoly Pál, Méhes György és Faber Gusztáv tervei alapján Széchy Károly és Palotás László vezetésével építették újjá. Az 1915-ös felújításához képest annyit változtattak rajta, hogy az úttestet egy méterrel 6,45 méterre szélesítették ki, hogy két autóbusz is elférjen rajta, valamint elbontották az 1918 óta nem használt vámszedőházakat.[4] Ezen kívül a díszkivilágítást is felújították.

Végül minden elkészült a tervezett 1949. november 20-ai határidőre, s első, 1849. november 20-ai átadásának százéves évfordulóján ismét állt a híd. Pestről Budára először a korabeli politikai élet vezetői, Rákosi Mátyás pártfőtitkár, a közlekedési tárca volt és jelenlegi vezetője Gerő Ernő és Bebrits Lajos, továbbá Vas Zoltán, Dobi István, Kállai Gyula és Kádár János, valamint a hidat építő élmunkások mehettek át. Az érdeklődés hatalmas volt, mivel ez volt az első újjáépített fővárosi híd, így még a késő esti órákban is tömegesen sétálgattak rajta az emberek. Viszont a sors újabb keserű fintoraként az 1947-ben alapított 1848 tagú Lánchíd Bizottság tagjainak egy része ezen az ünnepségen már nem lehetett ott. Vámbéry Rusztem meghalt, Rajk Lászlót kivégezték, Tildy Zoltánt házi őrizetben tartották, Fenyő Miksa, Márai Sándor, Szentgyörgyi Albert és Zilahy Lajos pedig az ország elhagyására kényszerült.

Nem meglepő módon az avató ünnepség, a korabeli sajtó és maga a híd is a kommunista ideológiát tükrözte. A 10 órakor kezdődő ünnepségen Bebrits Lajos miniszter beszédében a következőket mondta: „A hídra ma a magyar dolgozó tömegek, 1848 örökösei és továbbfejlesztői lépnek rá először a szocializmus felé vezető nagy menetelésükben.” Az elkészült szerkezetet Pongrácz Kálmán, Budapest polgármestere vette át, az ő szavai még inkább át voltak itatva az ideológiával: „a hála és köszönet első szava a nagy Szovjetuniónak, nagy barátunknak és segítőnknek, felszabadítónknak kell, hogy szóljon.”[5]

Magán a hídon is megjelent a kommunista világnézet, mivel a régi épen maradt koronás címereket egy munkás Szabad Népnek[6] írt levele, valamint a főváros vezetése, a minisztériumok, a politikai vezetők és a Művészeti Tanács között augusztusban lezajlott egyeztetések után Gerő utasítására az új, sarlós kalapácsosra cserélték le.[7]

A párt lapja, a Szabad Nép tudósítása is ebben a szellemben született az avatóünnepségről: „Pártunk és népünk bölcs vezetője, Rákosi elvtárs felé ezer torokból száll a forró szeretet szava. Sztálin és Rákosi elvtársak nevétől visszhangzik percekig a hatalmas tér. Gerő elvtársat, aki hídjainkat életre szólította a romokból, szintén hatalmas ünneplés fogadja. S ott állnak a díszemelvényen a Lánchíd-élüzem munkásai és mérnökei, az ózdi Hengermű és a diósgyőri Ó-gyár dolgozói, akik két kezük munkájával állították helyre a lerombolt mesterművet.”[8]

Mindezekkel szemben Gogolák Lajos Lánchídról szóló cikke kivételnek számít a korabeli sajtóban. Ő a Kis Újságban csak a régi uralkodó elit bukására tért ki („Hogy elmúltak e régi fényességek, elmúltak a főhercegek, országnagyok díszes alakjai”), emellett inkább Széchenyiről, az 1849-es avatásról és annak párhuzamairól írt, sikeresen kikerülve a kommunista frázisokat.[9]

A Lánchidat 1949-es újjáépítése óta szerencsére nem érte komolyabb sérülés, csak felújítása válik időnként szükségessé. A Kádár-korszakban erre két alkalommal került sor, először 1973-ban, majd 1986 és 1988 között, ez utóbbi közben, 1987-ben a Világörökség listájára is felkerült. Harmadik felújítása napjainkban, 2021 és 2023 között zajlott, melynek eredményeként tavaly óta ismét teljes pompájában ragyog Budapest egyik jelképe.  

[1] http://hidak.bparchiv.hu/05_Lanchid/lanchid.html (Utolsó letöltés: 2024. 10. 17.)

[2] Katona Csaba: Források a Lánchíd újjáépítésének történetéhez (1947-1949). Levéltári Közlemények, 2002/ 1–2, 243–264.

[3] Uo.; Felavatásának százéves évfordulóján átadták a forgalomnak az újra felépített Lánchidat, Szabad Nép, 1949. 11. 22. 1. Almási Sándor–Horváth József–Szalay Józsefné–Sziráki Zoltán: A Lánchíd díszkivilágítása, Villamosság, 1988. 03. 01. 82–86.

[4] Fónagy Zoltán: Lánchíd. https://budavar.abtk.hu/hu/utcak-terek-epuletek/lanchid.html (Utolsó letöltés: 2024. 10. 19.)

[5] Ismét áll a Lánchíd. Szabad Föld, 1949. 11. 27. 1.

[6] „a hídon a címer fölött a koronának helye nincsen, mert mi, dolgozók nem ismerünk királyi koronákat a népi demokráciák országaiban.” Tassonyi János levele a Szabad Nép szerkesztőségéhez, 1949. 07. 11. Katona i. m. 2002.

[7] https://ujkor.hu/content/a-lanchid-ujjaepitesenek-ideologiai-hattere (Utolsó letöltés: 2024. 11. 08.); Katona i. m. 2002.

[8] Felavatásának százéves évfordulóján átadták a forgalomnak az újra felépített Lánchidat. Szabad Nép, 1949. 11. 22. 1.

[9] Gogolák Lajos: A Lánchíd. Kis Újság, 1949. 11. 20. 1.

Forrás: retorki.hu
(2024.11.20.)