ÁLLAMOSÍTÁS A GAZDASÁGI ÉLETBEN 1945 UTÁN - KRONOLÓGIA

Nyugaton a magántulajdonban lévő vagyontárgyak, termelőeszközök állami tulajdonba vétele nem kártalanítás nélkül, és nem a korábbi vezetőrétegek negligálásával, továbbá nem a piacgazdaság helyettesítésére történt, hanem annak kiegészítésére, a gazdasági helyzet szükségletei indukálta folyamatként ment végbe, illetve maradt fenn. A szovjet tömb országaiban ellenben az államosítás a moszkvai szovjet vezetés akaratának megfelelően egyértelműen a szocialista berendezkedés megvalósításának alárendelten, a tervutasításos gazdálkodás kialakítása érdekében zajlott le, többnyire azonos koreográfia mentén.

Bár az államosítás fogalma a köztudatban elsősorban a Kelet-Közép-Európa országaiban kiépülő szovjet típusú rendszer megvalósításához társul, nacionalizálásra Európa több országában is sor került már az 1930-as évektől kezdődően. A nagy gazdasági világválság és a háborús gazdálkodás következtében Európa-szerte nőtt az állami beavatkozás mértéke, a második világháborút követően pedig még tovább erősödött. Még az 1970-es évek végén is, főként a közművek, de a szénbányászat, az acélgyártás, valamint a vasúti és a légiközlekedés is döntően állami tulajdonú volt Nyugat-Európa legtöbb országában. Alapvető különbség mutatkozott ugyanakkor abban, hogy Nyugaton a magántulajdonban lévő vagyontárgyak, termelőeszközök állami tulajdonba vétele nem kártalanítás nélkül, és nem a korábbi vezetőrétegek negligálásával, továbbá nem a piacgazdaság helyettesítésére történt, hanem annak kiegészítésére, a gazdasági helyzet szükségletei indukálta folyamatként ment végbe, illetve maradt fenn.

A szovjet tömb országaiban ellenben a moszkvai akaratnak megfelelően egyértelműen a szocialista berendezkedés megvalósításának alárendelten, a tervutasításos gazdálkodás kialakítása érdekében zajlott le, többnyire azonos koreográfia mentén. Ezekben az országokban valójában már a háború utáni újjáépítés kényszerintézkedései mögé bújtatva kezdetét vette a szovjet típusú tervgazdálkodás előkészítése - szögezte le a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa, Tóth Judit.

A háborút követően a Magyarországra nehezedő terhek, főként a jóvátétel fizetése, az itt állomásozó szovjet katonák ellátása, valamint a közellátás biztosítása indokolta bizonyos, már a háború alatt is meglévő intézkedések (pl. kötelező beszolgáltatás) fenntartását. A Magyar Kommunista Párt (MKP), és különösen annak gazdasági főideológusa, Gerő Ernő az állami beavatkozás mértékének növelését, eszköztárának bővítését, vagyis a kötött gazdálkodás kiépítését szorgalmazta. Már önmagában a jóvátétel fizetésére hivatkozással jelentős részben állami irányítás alá helyezték az ipari termelést. A létrejövő gazdasági intézményrendszer csúcsszerve az 1945 decemberében felállított Gazdasági Főtanács (GF) lett, amelynek élére a kommunista Vas Zoltán került. A rendeletkibocsátási joggal is felruházott szerv olyan mértékű befolyással bírt, amelynek révén az MKP rendelkezhetett a gazdasági döntéshozatal felett. Baráth Magdolna kutatásai szerint a Gazdasági Főtanácsban betöltött pozícióinak köszönhetően az MKP hamarabb szerezte meg a gazdasági, mint – koalíciós partnerei kiszorítása által – a politikai hatalmat.

A kötött gazdálkodás megteremtésében kulcsfontosságú volt a széntermelés államosítása, hiszen ez jelentette az ipari termelés alappillérét. A szénbányák államosítására vonatkozó elképzelések már az 1944 végi kormányprogramban is megjelentek, ám az igazi, alapvető fordulat az államosítások terén a Gazdasági Főtanács létrejöttével, illetve annak kommunista vezetés alá kerülésével állt be.

A bányák nacionalizálását megelőzően viszont már lezajlott egy olyan folyamat, amelyet szintén az államosítások sorába illesztve kell kezelni. Az 1945 tavaszán megindult földreform következtében ugyanis mintegy másfél millió katasztrális hold (kh) terület került az állam kezébe, főként erdők, tan- és mintagazdaságok. Ezen a téren az állami tulajdon már 1945 előtt is fontos szerepet játszott, hiszen az állam a mezőgazdaságban mintagazdaságok és állami erdőbirtokok, kincstári uradalmak tulajdonlása révén volt jelen. Ugyanez igaz a bányatulajdon esetében is, a komlói bányát 1909-ben vásárolta meg a magyar állam.

Az államosítás intenzitásának értékeléséhez a szakirodalom kiindulási alapnak tekinti azt a Pető Iván–Szakács Sándor szerzőpárostól származó adatot, amely szerint 1945 előtt a munkáslétszám alapján az ipar valamivel több, mint 10%-a volt az állam tulajdonában.

Ezen jelentősen változtatott a bányák államosítása, amely több lépcsőben valósult meg. 1945 előtt a hazai szénbányászatnak négy meghatározó szereplője volt: a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és érdekeltségei; a Magyar Kőszénbánya (MÁK) Rt. és érdekeltségei (a tatabányai, tokodi, brennbergbányai és egercsehi bányák); az állami csoport (a MÁVAG bányái és a komlói Állami Szénbányászat) és a Rothschild-házhoz tartozó Duna Gőzhajózási Rt. pécsi bányája. 1945 júliusában a szén szabadáras értékesítését szüntették meg, csak az Iparügyi Minisztérium adhatott ki széneladási engedélyeket. Második lépésként, októberben létrehozták a széngazdálkodási kormánybiztosságot, amely irányította a szén termelését és szétosztását, december 13-án pedig a Tárcaközi Szénbizottságot, amely minden szénszállítmány felett rendelkezett. Végül december 20-án jelent meg a 12 200/1945. M. E. sz. rendelet a szénbányák és melléküzemeik 1946. január 1-jével történő állami kezelésbe vételéről. Egyidejűleg a bányaüzemekhez miniszteri biztosokat rendeltek, akik az Országos Államosítási Főmegbízott irányítása alatt dolgoztak. A vezetés így de facto már 1946. január 1-jétől az állam kezébe került, holott a szénbányák tényleges államosítása csak 1946. június 26-án emelkedett törvényerőre az 1946. évi XIII. tc. elfogadásával. Ez az eljárás lényegében mintául szolgált a többi államosítás lefolytatásához is. A hazai tulajdonosok – a nyugati mintákkal ellentétben – 1990-ig semmilyen érdemi ellenszolgáltatásban nem részesültek.

A kommunisták kezdeményezésére merült fel az öt legfontosabb nehézipari üzem állami kezelésbe vétele is: a Weiss Manfréd Acél- és Fém Művek, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt., a győri Magyar Waggon és Gépgyár Rt., valamint a két Ganz-gyár, a Villamossági és a Gép-, Waggon- és Hajógyár. Mivel ezek az üzemek kapacitásuk mintegy 60 százalékával jóvátételre termeltek, erre hivatkozással 1946. december 1-jével a jóvátétel időtartamára állami kezelésbe vették őket, irányításukra létrehozva a Nehézipari Központot (NIK).

Ugyancsak 1946 végén egyes erőtelepek és távvezetékek állami tulajdonba vételéről döntöttek, ezzel minden országos jelentőségű energiaközpont és -elosztó az állam tulajdonába került.

A külpolitikai események újabb löketet adtak az államosításokhoz. Az 1947. szeptemberi Kominformot életre hívó értekezletre készített elemzés elmarasztalta a magyar kommunistákat, mondván, hogy a „reakciós erőknek” még mindig komoly pozíciói vannak a gazdaságban. Moszkva úgy ítélte meg, hogy a létrejövő „új demokráciák” közül Magyarország áll az utolsó helyen a gazdaság átalakításában.

A pénzügyi szférát már 1947 nyarán elérte az állami beavatkozás, hiszen júniusban miniszteri biztosokat küldtek a részvénytársaság formában működő bankokhoz. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a részvénytársaságként működő pénzintézetek magyar tulajdonban levő részvényeinek állami tulajdonba vételéről szóló 1947. évi XXX. törvénycikk csak december 4-én jelent meg, ennek értelmében a folyamatnak legkésőbb 1948. március 3-ig végbe kellett menni. Az MKP Gazdasági és Pénzügyi Bizottsága ugyanakkor már 1948. január végén döntést hozott a bankállamosításokat követő helyzetről: az MNB mint egyetlen központi bank mellett csupán négy pénzintézet fenntartását határozta meg: egy beruházási, egy mezőgazdasági, egy külkereskedelmi bankét; valamint egy országos hálózattal rendelkező takarékpénztárét. Az állami pénzintézetek átszervezéséről a GF 1948. április 22-én adta ki azt a határozatát, amely átszabta a teljes hazai pénzügyi szektort, és amely egyúttal a jegybank feladatkörét tovább bővítve jelentősen hozzájárult az egyszintű bankrendszer kiépítéséhez. Mindennek következtében az 1940-ben működő 327 pénzintézetből 1949-re mindösszesen négy maradt. Fontos azt is megjegyezni, hogy a bankok államosítása mögött az a szándék is meghúzódott, hogy az állam így tegye rá a kezét a hazai nagybankok által (rész)tulajdonolt jelentős iparvállalatokra. Ily módon 1948 elejére több mint száz vállalat került állami tulajdonba.

Szintén az 1947. évi nacionalizálások eredményeként november végén állami tulajdonba vették a bauxitbányászat és az alumíniumtermelés teljes egészét. Az  MKP Politikai Bizottsága (PB) által 1948. február 12-én véglegesített gazdaságpolitikai irányelvek szerint a magyar gazdaság „letért a kapitalizmus útjáról, és folytonos, szakadatlan harcban […] fokozatosan a szocialista termelőviszonyok felé fejlődik”.

Miután Csehszlovákiában 1948 tavaszán minden 50 munkavállalónál többet foglalkoztató vállalkozást nacionalizáltak, a hazai kommunisták is úgy ítélték meg, hogy Magyarországon is további lépésekre van szükség. Gerő javaslatát elfogadva a PB március 18-án döntött a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek államosításáról. A jogszabályalkotásra ezúttal is az események után kullogva, visszamenőleges hatállyal került sor, hiszen a Minisztertanács csak március 25-én adta ki a 3510/1948. számú rendeletet, amelynek következtében március 1-jei hatállyal 547 db száz alkalmazottnál többet és 47  db száz alkalmazottnál kevesebbet foglalkoztató, de stratégiai fontosságú üzem került állami kézbe. Az Országgyűlés csak március 28-án fogadta el a tárgyban született 1948. évi XXV. törvényt, végül a következő hónapokban mintegy 780 vállalatot államosítottak, az élükre pedig munkásigazgatókat neveztek ki.

A minisztertanácsi rendelet megszületésének napján, március 25-én úgy rendeltek be a Vasas szakszervezetek székházába több száz megbízható munkáskádert, hogy összehívásuk célját még az érintettek sem ismerték. A kommunista iparügyi államtitkár, Karczag Imre itt jelentette be az összehívottaknak, hogy a továbbiakban ők lesznek azoknak az üzemeknek, gyáraknak az új munkásigazgatói, ahol valójában addig is dolgoztak. A politikai megbízhatóság mögött eltörpült a szakmai felkészültség, hiszen ezeknek a kádereknek a legtöbbje csupán ekkor kezdett ismerkedni a főbb közgazdasági, bankforgalmi kifejezésekkel.

Bár a könnyűipar néhány területén, mint a papíripar (46%), vagy az élelmiszeripar (45%) még jelentősebb volt a magántulajdon, összességében 1948 őszére ebben az ágazatban is meghatározóvá vált az állami tulajdon.

A magánszektor szinte teljes felszámolását az 1949. december 28-án az Elnöki Tanács által kiadott 1949. évi 20. sz. törvényerejű rendelet adta. Ezzel a lépéssel már minden 10 fő alkalmazottat meghaladó vállalkozást államosítottak. A rendelkezés 2600 vállalkozásra terjedt ki, és mintegy 50 000 munkavállalót érintett. Az ekkor államosított vállalatok közül 60 volt külföldi kézen, köztük például a Standard, amelyről a párt központi lapjában, a Szabad Népben is több propagandacikk látott napvilágot.

Az állami térnyerés a kereskedelemben haladt a leglassabban, hiszen ebben a szektorban mindamellett, hogy 1948 őszére a kereskedelmi forgalom 51%-a (8300 alkalmazottal) állami kézbe került, magánkézen még 39% maradt, mintegy 7000 kisvállalkozással és 13 000 alkalmazottal. Bár a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) a tervek szerint 1949 végére fel kívánta számolni a magán nagykereskedelmet, de sem ezt, sem a kiskereskedelem államosítását nem sikerült az eredeti elképzelések mentén végrehajtani, mivel a magánkereskedők ellehetetlenítésével csupán 1952-re jutott túlsúlyba az állami szektor.

A szocialista szektor térnyerése a kereskedelemben Pest megyét tekintve például viszonylag lassú folyamat volt: 1950 második negyedévének kezdetén a megyei kereskedelmi forgalomban való részesedése alig 30%-ot tett ki, tehát 70%-os arányával még a magánkereskedelem játszott meghatározó szerepet. A magánszektor visszaszorítása 1952 folyamán öltött nagyobb méreteket. 1952. szeptember 1-jétől három hullámban igyekeztek erősíteni a folyamatot. A megyében ekkor működő 994 magánkereskedő és vendéglős közül szeptember 2-án 212 magánkereskedő, október 29-én 135 vendéglős, november 20-án további 315 magánkereskedő iparigazolványát vonták be, míg szeptember 1-jétől 36 magánkereskedő magától adta vissza az engedélyét, így a magánszektor 1952 végére e megyében is 10% alá süllyedt.

Az 1952. évi államosítások lényegi részét képezték az 1952. évi 4., az egyes házingatlanok állami tulajdonba vételéről szóló törvényerejű rendelet értelmében végrehajtott házállamosítások. A jogszabály alapján államosították a „tőkések, egyéb kizsákmányolók” házingatlanait. Az elvett lakóházakat, villákat, lakásokat javarészt bérbe adták.

Germuska Pál egy előadásában egy figyelmen kívül hagyott problematikára, a hitbizományok államosítására hívta fel a figyelmet. Ez a folyamat is a többi államosítással azonos ütemezésben indult, ugyanis 1948. július 27-én jelent meg a 7930/1948. Korm. számú rendelet a családi hitbizományokhoz tartozó vagyontárgyak zár alá vételéről. Ez alapján a családok tulajdonában lévő műtárgyakról, könyvtárakról, levéltári anyagokról tételes vagyontárgyleltárat kellett felvenni. Ezzel minden felsorolt tételnek megszűnt a szabad forgalmi képessége, az 1949 márciusában elfogadott VII. törvénnyel pedig a leltárak alapján államosították a hitbizományokat. Germuska Pál azt is megjegyezte, hogy ezen törvény egészen 1999-ig hatályban maradt.

Az államosításoknak sok esetben csupán már jelképes aktusa volt, hogy az egyes gyárak, vállalatok eredeti nevét is megváltoztatták, ezzel mintegy írmagjában eltörölve a nacionalizált vagyon minden magánjellegét. A csepeli Weiss Manfréd Művek Rákosi Mátyásról történő elnevezését például maga Gerő terjesztette a Titkárság elé 1950 januárjában.

Az államosított magánvagyon sorsa a tervutasításos rendszerbe integrálódva a szocializmus építésének rendelődött alá.

Forrás: retorki.hu
(2024.12.20.)