AZ 1956-OS EMIGRÁCIÓ SZERVEZETEINEK LÉTREJÖTTE - RETÖRKI KRONOLÓGIA

Az összesen közel 200 ezer fős emberveszteség komoly terhet jelentett Magyarországnak, hiszen nagyon sok fiatal korú, aktív dolgozó, köztük értelmiségiek és képzett szakmunkások hagyták el az országot.

Már az 1956-os forradalom kitörését követően jelentős tömegek indultak el az osztrák és a jugoszláv határ felé, az áradat a forradalom november 4-ei leverését követően pedig egyre fokozódott. Az emigránsok között voltak, akik ha tehették volna, már a forradalom előtt elhagyják az országot, mások a forradalomban való részvételük miatt tartottak a megtorlástól, s sokan voltak olyanok is, akik a továbbtanulás vagy a jobb, szabadabb, diktatúra nélküli élet reményében távoztak. 1956. január 1-je és október 27-e között 1.021 fő, október 28-a és 31-e között 780 fő, november 1-je és 30-a között 113.810 fő, decemberben 49.750 fő, 1957. januárban 12.862 fő, februárban 1.149 fő, március 1-je és december 31-e között pedig már csak 1.635 fő érkezett Ausztriába. A menekültek száma 1956. november 23-án érte el a csúcsot, akkor egy nap alatt 8.537-en lépték át az osztrák határt. Egy 1958. áprilisi adat szerint ebben az időszakban összesen 180.288 magyar érkezett Ausztriába.

Az emigrálni szándékozók nemcsak Ausztriába mentek, több ezren Jugoszlávia felé hagyták el az országot. Ide 1956. október 23-a és 1957. december 31-e között 19.851 magyar érkezett. Közülük 16.017-en valamely harmadik befogadó ország irányába távoztak, míg 2.766-an visszatértek Magyarországra -  írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Marschal Adrienn, az Intézet honlapján.

Az összesen közel 200 ezer fős emberveszteség komoly terhet jelentett Magyarországnak, hiszen nagyon sok fiatal korú, aktív dolgozó, köztük értelmiségiek és képzett szakmunkások hagyták el az országot. 

Az Ausztriába érkező magyar menekülteknek összesen 257 tábort állítottak fel. Ellátásukat az osztrák kormány mellett az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, az USA, a Vöröskereszt és rengeteg egyéb szervezet és magánszemély is segítette. A táborok többsége 1957-ben fokozatosan kiürült, mivel több ország is jelentkezett a menekültek befogadására. Egy 1957. június 17-i statisztika szerint 32.932-en az USA-ban, 21.400-an Kanadában, 20.533-an Nagy-Britanniában, 11.671-en Németországban, 10.348-an Svájcban, 9.378-an Franciaországban, 7.767-en Ausztráliában telepedtek le. Emellett Svédország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Izrael, Dél-Afrika, Dánia, Norvégia és 1000 fő alatti számban további 20 állam fogadott be magyarokat. Viszont nem zajlott minden zökkenőmentesen, mivel még 1958 januárjában is 18.959-en voltak Ausztriában, akik befogadásukra vártak.

Az emigráció lehetősége 1957 elején ért véget, mivel az osztrák kormány január 15-én lezárta Ausztria határait, Magyarország pedig elkezdte visszatelepíteni az 1956 nyarán felszedett aknazárat.

A Nyugat-Európába és Amerikába érkezett magyarokat már várták az 1945-ben és 1947-ben emigráltak, s minden politikai csoport saját erősödését remélte az újonnan érkezettek csatlakozásától. A korábbi emigránsoknak ekkorra már kialakult az intézményrendszere, legfontosabb képviseleti szerve az 1947. november 15-én megalakult Magyar Nemzeti Bizottmány volt. A szervezet elnökének Varga Bélát, míg alelnökének Nagy Vincét és Dombay Jánost választották meg. Központjuk New Yorkban működött, emellett 21 országban tartottak fenn irodát.

Az ’56-osok sokkal szerencsésebb időszakban érkeztek, mint a korábbi két emigrációs hullám tagjai: a levert forradalom miatt sokan hősként köszöntötték őket, ráadásul ekkorra minden ország kilábalt a második világháború okozta gazdasági recesszióból is. A régi és új emigránsok között ugyanakkor számos nehézség adódott a következő években: 1956 értelmezésének kérdése éppúgy vitákat okozott, mint például az 1945-ös változások, az ezt követő kommunista hatalomátvétel vagy a 20. századi történelem egyéb sorsfordulóinak megítélése. Az újonnan emigráltak egy része szívesen csatlakozott volna a korábban létrejött politikai szervezetekhez, míg más ’56-osok új szövetségek megalakítását határozták el.

Már 1956-ban Bécsben megalakult a Magyar Forradalmi Bizottmány, mely néhány nap múlva a Magyar Forradalmi Tanács nevet vette fel. Első, 1956. november 19-ei nyilatkozatukat Kiss Sándor, Horváth János, Pásztor Tamás, Szabó Miklós, Nyeste Zoltán, Benkő Zoltán, Szarka Gábor és Rédey Gábor írta alá. Szervezetük székhelyének Párizst választották, mivel az amerikaiakban csalódtak a forradalom alatt. Alakuló kongresszusukat 1957. január 5-e és 7-e között tartották meg Strasbourgban, melyen Király Béla elnökölt. Ezen többek között a szovjet csapatok távozását és a demokratikus választásokat követelték, továbbá elítélték Kádár Jánost és kormányát. Ugyanerre kérték az ENSZ-t, a nyugati kormányokat és társadalmi szervezeteket. A Magyar Forradalmi Tanács 46 tagja közül elnöknek Kéthly Annát, a Nagy Imre-kormány tagját, társelnöknek Kővágó Józsefet, Budapest volt polgármesterét, míg alelnöknek Király Bélát, az 1956-os Nemzetőrség parancsnokát választották meg.

Ők hárman alkották az ún. Kormányképviseletet is, melynek legfontosabb célja az 1956-os forradalom vívmányainak és követeléseinek ENSZ-ben való képviselete volt. Ennek keretében tanúskodtak az ENSZ Ötös Bizottságában is, így szerepük volt a „magyar kérdés” napirenden tartásában.  A Forradalmi Tanács és a kormányképviselet számára is hamar egyértelművé vált, hogy hosszú távú támogatásra nem Nyugat-Európától, hanem csak az USA-tól számíthatnak, így 1957 nyarán-őszén megbeszélések kezdődtek a régi és az új emigráció tagjai között egy egységes politikai képviseleti szerv létrehozásáról. A tárgyalások eredményeként megszüntette működését a Magyar Nemzeti Bizottmány és a Magyar Forradalmi Tanács is.

Az emigráció új képviseleti szerve az 1958 márciusában megalakult Magyar Bizottság lett. A szervezet meghatározása és célja a következő volt: „Emigrációs politikai szervezet, amelyik magába foglalja a háború utáni magyar politikai személyiségeket és az 1956-os forradalom képviselőit. Célja, hogy Magyarország függetlensége és a magyar nép szabadsága érdekében tevékenykedjék.” A 16 tagú szervezet elnöke Varga Béla, alelnöke Kővágó József lett. 9 kisgazdapárti (Adorján József, Auer Pál, Hajdu-Németh Lajos, Kiss Sándor, Kővágó József, Nagy Ferenc, Pfeiffer Zoltán, Varga Béla és Vidovics Ferenc), ketten-ketten a Demokrata Néppártból (Barankovics István és Varga László) és a Petőfi Pártból (Kovács Imre és Sz. Szabó Pál), valamint hárman az ’56-os szervezetek részéről (Jónás Pál, Király Béla és Váli Ferenc). Az új szervezetben Eckhardt Tibor, Kéthly Anna és Sulyok Dezső már nem vett részt. A székhely a Magyar Nemzeti Bizottmány korábbi, New York-i irodája lett.

A politikusok mellett a fegyveres szabadságharcosok és a volt politikai foglyok is alakítottak szervezeteket. 1956-ban Bécsben alakult meg a Politikai Üldözöttek Világszövetsége, mely később a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége nevet vette fel. 1957-ben szintén itt jött létre a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetség is Király Béla vezetésével. A szervezet társelnöke Vidovics Ferenc és Váli Ferenc lett, központi irodáját New Yorkban nyitották meg. Bár számos országban voltak szervezetei, nem működött sokáig.

1957-ben alapították a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetséget, melynek elnöke Pongrátz Gergely, főtitkára Hóka Ernő lett. Ugyanők hozták létre Sulyok Dezsővel kiegészülve a Magyar Október 23 mozgalmat is. Szintén ’56-osok alapították a Magyar Szabadságharcos Világszövetséget Veress Lajos irányításával. A szervezet 1962-es kongresszusa után társelnöke Tollas Tibor és Zsédely Miklós, főtitkára Mikófalvy Lajos lett.

Az 56-os szervezetek között meghatározó szerepe volt még a Jónás Pál irányította Petőfi Körnek, az 1958-ban Brüsszelben alapított és 5 évig fennálló Nagy Imre Intézetnek, valamint a New York-i Kossuth Alapítványnak is. Az emigrált közel 8000 egyetemista pedig több helyen is megszervezte a MEFESZ-t, mely Genf központtal 10 évig működött. Az írók is megalakították érdekképviseleti szervüket, 1957-ben, Londonban jött létre a Magyar Írók Szövetsége Külföldön nevű szervezet. Vezetőségét Faludy György, Horváth Béla, Ignotus Pál, Kovács Imre, Pálóczi-Horváth György, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán alkotta, a szervezet első elnöke Ignotus Pál volt.

A külföldi magyar kultúra terén meghatározó szerepük volt az emigrációban megjelenő folyóiratoknak és napilapoknak. Így az 1950-től Münchenben megjelenő Látóhatárnak, majd az 1958-tól Borbándi Gyula és Molnár József által szerkesztett Új Látóhatárnak, a Tollas Tibor által szerkesztett Nemzetőrnek, a Faludy György, majd Méray Tibor által szerkesztett, 1957-től Bécsben, majd Párizsban megjelenő Irodalmi Újságnak, a bécsi Magyar Híradónak, a kanadai Magyar Hírlapnak és az ausztráliai Független Magyarországnak. Emellett fontos megemlíteni az átalakított Szabad Európa Rádió továbbra is fontos szerepét, valamint a Philharmonia Hungarica néven évtizedeken át működő magyar zenekart is.

Mindeközben a magyar állambiztonság is folyamatosan figyelte és igyekezett befolyásolni az emigráció tevékenységét. Kezdetben a Kádár-kormány az emigráció tagjai közül azokat, akiket lehetett, igyekezett némi presszióval hazatérésre biztatni. Ennek érdekében Bécsben és Kelet-Berlinben is hazatérési bizottságokat szervezett, valamint 1956. december 1-jén amnesztiát hirdetett azoknak, akik 1957. március 31-ig hazatérnek. Részben ezek munkájának eredményeként Ausztriából 1961-ig, illetve Jugoszláviából 1959-ig, összesen 16.866-an tértek haza. Egy későbbi adat szerint 1957 és 1962 között összesen 27.694-en jöttek vissza Magyarországra. A hazatérni szándékozókat megszűrték, többségüket nem tekintették a rendszer ellenségeinek, de azt is tudták, hogy vannak köztük ügynökök: „A hazatért személyek nagy része megtévedt ember, a népi demokráciának nem ellensége. Közülük azonban több személyt az ellenséges hírszerző szervek beszerveztek.”

A hazatérések elősegítése mellett a Kádár-kormány igyekezett megnyerni az ott maradó emigránsok szimpátiáját, mivel úgy gondolták: „akiket nem nyerünk meg az Óhaza számára, vagy legalábbis nem semlegesítünk, azok az imperialista kémszervezetek járszalagjára kerülnek, propaganda-gépezetüket szolgálják, számtalan esetben felhasználják őket ellenünk”. Ez részben sikerült is, mivel az emigránsok egy része nem fordult nyíltan szembe a Kádár-kormánnyal. Viszont közel 400 emigráns szervezetet ellenségesnek nyilvánítottak, s esetükben az állambiztonság fő célja – a vezetőik lejáratása és a belső ellentétek szítása révén – a bomlasztás volt. Ennek, s az információk megszerzésének érdekében több ügynököt is beépítettek közéjük. Kezdetben elsősorban Kéthly Annát és Király Bélát igyekeztek lejáratni, mivel nekik volt a legnagyobb politikai súlyuk az ENSZ-ben.

A magyar kérdés napirendről való levétele és az 1963-as amnesztia kihirdetése után fokozatosan megváltozott a külföldön élő magyarok és Magyarország kapcsolata. A stabilan külföldön letelepedett magyarok között a politikai célok mellett egyre inkább a magyar kultúra ápolására helyeződött a hangsúly. A Kádár-kormány pedig egyre inkább elfogadta az emigráció létét, s ezentúl kevésbé támadta a kint élő magyarokat, és inkább a maga javára igyekezett kihasználni tevékenységüket. 1964-től már nem zavarták a Szabad Európa Rádió adásait, valamint a rendszer számára megbízható emigráns szervezeteket a Magyarok Világszövetségén keresztül támogatták is. Sőt később, 1970-től kezdve az Anyanyelvi Konferencia révén hivatalos kapcsolatfelvételre is sor került. Ugyanakkor nem lett mindenkivel szemben elnéző a hatalom, az ellenségesnek tekintett személyeket továbbra is megfigyelték, tiltó névjegyzékeket készítettek róluk, mely alapján egészen a rendszerváltoztatásig sokszor még a hazalátogatásukat sem engedélyezték.

Forrás: retorki.hu
(2024.12.10.)